Alaposan megismerni ugyan nem fogjuk – arra azért nem elég ez a ritkásan szedett 200 oldal – de egy bepillantás erejéig megnyílik előttünk egy roppant szimpatikus, őszinte magyar filmrendező élete.
Egy éve hunyt el – 92 éves korában – Kovács András filmrendező, akiről ha más nem is, de a Hideg napok mindenképpen beugrik, még a magyar filmtörténetet csak felületesen ismerőnek is. Pedig sok egyéb kötődik még a nevéhez, s ezt a sok egyebet szedi (többé-kevésbé) kronológiai sorrendbe ez a memoárkötetke, ami két éve sem, 2016 végén, röviddel a filmrendező halála előtt jelent meg. (Bele)olvasása nem csak arra jó, hogy emlékezzünk erre a roppant szimpatikus és szerény emberre, hanem a magyar filmtörténet egyik izgalmas – és eléggé aluldokumentált – szeletét is feleleveníti: a második világháború utáni filmipar-(újjá)szervezés mozzanatát.
Még így az elején be kell vallanom, hogy személyes kötődéseim (és az ezekkel járó pozitív előítéleteim) is befolyásolták azt, ahogyan a könyvet fellapoztam, és ahogyan írni fogok róla. Az egyik ilyen személyes kötődés a kidei származás. Talán kevesen tudják, tudták Kovács Andrásról, hogy erdélyi – valószínűleg azért, mert a felszínen echte budapesti értelmiségivé, filmrendezővé vált. (Nagymamám is kidei, ráadásul Kovács volt, így aztán a családfáink, legalábbis a gyökerek szintjén valahol találkoznak.) De hogy mennyire fontos volt számára a kidei, bogártelki és kolozsvári gyerekkor, az pont ebből a könyvből derül ki, konkrétan abból, hogy szinte 90 év távlatából is mennyire élénken idézi meg azt; és hogy milyen gyakran tért vissza később, immár dokumentumfilmesként ezekre a helyszínekre. Éppen ezért már csak (hely)történészeknek is érdekes lehet a kötet első harmada, hiszen érzékletesen, anekdotikusan elevenedik meg benne a háború előtti, majd alatti Kolozsvár és környéke. Itt vezet be Kovács abba a titokba is, ami a könyv címét adatta vele, miszerint ő a szerencse fia. És ezt nem ironikusan kell értelmezni, tényleg őszinte hála érződik a sorok közül, így 90 év bölcsességén átszűrve: egy végtelenül szerény (sőt, visszahúzódó), tépelődő, megfigyelő ember hálája, hogy minden valószínűtlenség ellenére (legyenek azok történelmiek, egészségügyiek vagy bármilyen más jellegűek) azzal foglalkozhatott, amit szeretett.
Egy másik személyes kötődés a filmkritika szerepe. Egy kritikus számára mindig „megnyugtató” érzés, ha azt látja, hogy a filmgyártás – mint kerek egész – nemcsak a forgatókönyvírótól a forgatáson át a marketingig és box office-ig tart, hanem hogy a saját – választott vagy véletlenül belecsöppent – szakmája is a filmes ökoszisztéma szerves és fontos része. Kovács András könyvében van egy apró, de fontos mozzanat, ami erre utal: saját bevallása szerint ugyanis őt nem is annyira a filmnézés sarkallta arra, hogy filmrendezés iránt érdeklődjön, hanem a filmkritika-olvasás. A világháború alatt ugyanis temérdek magyar film készült, futószalagon – ezek pedig eléggé „sematikusak” voltak, hogy a szerzőt idézzük. Ő pedig már gyerekként elborzadt ezen filmek egyformaságán, és ezzel együtt népszerűségén. Az egyetlen hang, amit magáénak tudott érezni, az a filmkritikusé volt – hiszen ő volt az egyetlen, aki kimondta azt, amit Kovács is érzett ezekről a filmekről, hogy azok márpedig gyengék. Az akkori újságok kritikarovatát böngészve érte a felismerés, hogy ő tudna ezeknél a filmeknél jobbat is csinálni: „A mozik hetente mutatták be a budapesti »álomgyár« futószalagjáról lekerült új filmeket. Ezek többségét felületesnek, hamisnak éreztem, és Szíj kritikáiban is ilyesmit olvastam, önbizalmat adott, lám, nekem van igazam, nem azoknak, akik jóízűen zabálják ezt a moslékot...” (Kovács Szíj Rezsőként, a Magyar Út kritikusaként nevezi meg őt, de valószínűbb, hogy Szij Gáborról, azaz Szijártó Gáborról van szó, aki ténylegesen a Magyar Út főmunkatársa volt – Szíj Rezsővel ellentétben, aki református lelkészkedése mellett irodalomtörténész is volt.)
A következő személyes kötődésnek pedig konkrétan Kovács Andráshoz, és eme memoárkötet anekdotáihoz van köze. 2013-ban végre sikerült elhozni az akkor már 88 éves, nehezen közlekedő rendezőt Kolozsvárra, a Filmtettfesztre, ahol három filmjét vetítettük le – Hideg napok, Falak, Szeretők, mind celluloidról! –, és utána a közönségnek volt lehetősége faggatni őt az alkotásokról. Nem volt mindig teltház, de a rendezőt ez láthatólag nem zavarta. Szerénysége nem manír, nem álszerénység volt, hanem őszinte. Még 88 évesen is úgy gondolta magáról, hogy ő a szerencse fia, és örült, hogy Kolozsváron lehet, és hogy bár annyian kíváncsiak a filmjeire (köztük ugyebár Karlovy Vary-fődíjas, eredeti Budapesti Tizenkettő-s etc.), ahányan. Az utolsó vetítés végén megkértem, hogy készítsünk egy rövid interjút. Felmentünk szállodai szobájába, és a rövidből többórás beszélgetés lett, temérdek anekdotával, izgalmas sztorival, amiket olyanokkal közösen élt meg, mint Bálint Tibor, Kallós Zoltán, Jancsó Miklós, Bacsó Péter, Törőcsik Mari, Makk Károly – sőt, Picasso és Chagall... válogatni is lehetetlen lett volna. Csak a jócskán sötétbe fordult este végén kért meg, hogy minden sztorit azért éppen ne lőjek le ebben az interjúban, hiszen memoárkötet írása közepén van, maradjon arra is valami – így aztán fájó szívvel kellett kivágni néhány izgalmas történetet az interjúból. Az épp emitt recenzált kötet javára.
A kidei, bogártelki gyerekkort kolozsvári, majd budapesti egyetemi évek követték, aztán Kovács dramaturg lett az akkor alakuló magyar filmgyártásban. Ez – amint a kötetből kiderül – egyfajta producert jelentett, aki forgatókönyveket rendel és írat át. Roppant izgalmas korszak lehetett ez, a folyamatos lavírozás periódusa, ahol meg kellett próbálni jó filmeket készíte(tt)ni, de a cenzúra hálójában sem fennakadni. A diplomázáshoz képest jóval később lett rendező, a saját bevallása szerint újra akarta kezdeni a szamárlétrát, hiszen azelőtt egy irodában üldögélt, és bármekkora hatalma is volt dramaturgként, újra kellett tanulni a terepmunkát, a forgatást, előbb asszisztensi pozíciókban. Így aztán első nagy sikerét, a Hideg napokat 41 évesen készítette. A könyv utolsó harmada pedig pont ezekből a filmes háttérsztorikból áll össze, ahol pletyka, filmtörténet és memoár keveredik – egy 90 éveshez képest roppant üdén –, és igazán nagy kár, hogy ilyen rövidre lett vágva a visszaemlékezés... Néha a magánéletéről is ír, s ami pedig a sorok közül még kiviláglik itt, az, hogy szerénysége mellett Kovács egy megveszekedett, javíthatatlan romantikus is volt. A későbbi feleségéről ír így: „Öt perc beszélgetés után éreztem, életem asszonyával találkoztam, és ez jó felismerésnek bizonyult, 65 éve élünk együtt, »legálisan« pedig 60 éve.”
A őszinte, személyes és az anekdotikus filmtörténeti sztorik közt vadul oszcilláló, mondhatni csapongó kötet ez tehát, amit jóízűen forgathat az is, akinek egy híres kideiekről szóló monográfia miatt jutott a kezébe, de az is, aki kicsit többet szeretne megtudni a Mafilm ötvenes, hatvanas éveiről. És akkor zárjuk ismét egy idézettel, amivel szintén nem nehéz megtalálni a személyes kötődést: „Közösségi embernek éreztem magam, amolyan »harmadik utasnak«, se jobboldalinak, se baloldalinak, de sohase közömbösnek.”
