Anyám könnyű filmet ígér: Sütő András romániai filmadaptációiról Anyám könnyű filmet ígér: Sütő András romániai filmadaptációiról

Anyám könnyű filmet ígér

Sütő András romániai filmadaptációiról

Sütő András tetemes próza-, dráma- és közírói munkássága mellett jónéhány filmalapanyagot hagyott az utókorra, ezek közül négyből egészestés játékfilm is készült a szocialista Románia filmipari keretei között.

Ha a II. világháború vége és az 1989-es rendszerváltás közti román(iai) film történetét böngészgetjük, feltűnően sok magyar névvel találkozhatunk a kamera mindkét oldalán: az esetenként akár sztárstátuszba is kerülő színészek mellett operatőrök, díszletesek, jelmezesek és más technikai szakemberek garmadáját próbáltuk lajstromozni két éve a Filmtett hasábjain és az azt követő filmtörténeti kötetben1. Ha viszont a filmgyártásban „above the line”2 szerepkörben tevékenykedő személyeket listáznánk, alig maradnánk egy vékony maréknyi fontos személyiséggel. Közöttük is roppant kevés az író-forgatókönyvíró (még a nagyjátékfilmes rendezők közül egyetlen magyarnak – vagy magyarnak is – mondható Demján József/Josef-Iosif Demian sem maga írta a 80-as években készült filmjei forgatókönyvét). Az, hogy egy történet hogyan és kikkel kerül vászonra, még valamennyire függetlenül kisakkozható egy kis kreatív produceri munkával egy államilag ellenőrzött filmgyártás szigorú keretein belül is – de hogy pontosan melyik vagy milyen történetek kerüljenek a vászonra, ott már sokkal szigorúbb a rosta. Nem véletlen tehát, hogy ha a rendszerváltás előtti, romániai magyarok által írott forgatókönyvekre gondolunk, két szerző juthat eszünkbe, és mindkettőjükről elmondható, hogy – legalábbis ideig-óráig – finoman szólva sem voltak rossz viszonyban a hatalommal: Sütő András és Domokos Géza egyaránt a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának (Comitetul Central al Partidului Comunist Român) póttagjai voltak 1969 augusztusa és 1984 novembere között3, emellett Sütő a Román Írószövetség (Uniunea Scriitorilor) vezetőségi tagja is volt 1981-től, a két állami díj melletti többi kitüntetéséről, díjáról és tisztségeiről nem is beszélve.

Engedjétek hozzám jönni a forgatókönyveket

Ha a sütői életművön belül foglalkozunk ezzel a négy forgatókönyvvel, illetve az azok alapanyagául szolgáló írásművekkel, elkerülhetetlennek tűnik a szerző némileg ellentmondásos személyével is foglalkozni – már csak azért is, mert mindegyik megfilmesített műve erősen gyökerezik a korszakban, amelyben született, mindegyik erősen tükrözi írójuk társadalmi-politikai gondolkodását, urambocsá’ hitvallását. Magyarán: a művek már csak témájuk miatt is elválaszthatatlanok szerzőjüktől, értsd: Sütő politikai-közéleti tevékenysége, a korabeli sajtóban betöltött szerepe erősen összefügg szépírói munkásságával. Arról nem is beszélve, hogy a filmgyártás stratégiai fontosságú iparág volt, már ami a kommunista propaganda terjesztését illeti. Mindazonáltal nem tisztünk jelen sorokkal ítéletet mondani Sütő András viselt dolgai fölött, ezt megtették sokan mások a kor- és elvtársai közül, az őt és a rendszerváltás előtt Romániát jobban ismerők rétegzettebben tudnak nyilatkozni emberről és korszakról.

Életéről és műveiről nem egy átfogó monográfia született4 (persze érdemes azt is figyelembe venni, hogy az illető monográfia hol és milyen korszakban íródott), és ugyan ezekben a filmes munkássága alig nyúlfarknyi említést kap, segítenek – ha nem is teljességgel – elhelyezni Sütőt egy író-publicista-közéleti személyiség koordinátarendszeren a romániai államszocializmus korában, egyáltalán nem függetlenül a RKP-n belüli szerepétől. S hogy pontosan milyen ellentmondásos, összetett személyiség volt, hányféle pálfordulással, hatalomból való kiábrándulással, Márkus Béla irodalomtörténész foglalta össze többfajta visszaemlékezés felelevenítésével5. Maga Sütő is többször készített visszatekintést-számadást, „önelszámoltatást” saját életével kapcsolatban, ilyenek olvashatóak például Évek – hazajáró lelkek című kötetében is6. Ha nagyon megengedően akarunk fogalmazni: nem ugyanaz a Sütő András írta 1945-ben, mindössze 18 évesen a Levél egy román barátomhoz című publicisztikát, mint aki az 1974-es, Csillag a máglyán című (erdélyi magyar) drámatörténeti mérföldkövet, vagy mint aki a Fülesek és fejszések között című naplót 1999-ben, fél szemére megvakítva. Ha viszont sarkosan és kicsit sem megengedően akarunk fogalmazni: a mából olvasva akár émelyítően visszatetszőnek is tűnhetnek kollektivizálásról, kulákok megszégyenítéséről szóló túlbuzgó írásai annak tükrében, hogy saját szülei is kuláklistára kerültek Pusztakamaráson – lettlégyen a korszak uralkodó ideológiájának bármennyire is naiv és optimista, fiatalosan lendületes híve is szerzőjük.

Úgyhogy a személyiség egyébként is reménytelen lélektani boncolgatása meg történelmi pozicionálása helyett foglalkozzunk inkább a konkrét művekkel. Ha felütjük a romániai filmtermés egyik jobbacska repertóriumának mondható Caranfil-féle „filmszótárat”7, Sütő András nevével mindössze háromszor találkozhatunk: a Bocet vesel („Sütö”-ként), a Castelanii (Sutö-ként), illetve a Doi bărbați pentru o moarte (ismét „Sütö”-ként) című filmek szócikkeiben. Sajnos, Caranfil szótárszerű, de kritikai megjegyzéseket is tartalmazó munkájában csak rendezőket és színészeket sorol fel az egyes filmcímeknél, úgyhogy innen nem remélhetünk teljességet. A Căliman-féle átfogó filmtörténeti munkában8 is mindössze két oldalon fordul elő Sütő András (itt is „Sütö” néven): előbb egy egyszerű felsorolásban, több forgatókönyvíró neve mellett, később pedig Mircea Moldovan rendező méltatásakor, ahol annyi áll, hogy az illető, az előbb már említett Bocet vesel című filmje egy Sütő András-darabból „indul ki”. A kép csak a Romániához köthető filmeseket lajstromozó, Rîpeanu-féle vaskos tárgymutató9 kinyitásával lesz némileg teljesebb (noha Sütő ismét hibásan, „Sutö”-ként van kiírva a szócikkben10). Ugyan itt már kiderül, hogy az eddig is felsoroltak mellett 1960-ban Mircea Mureșan készített Sütő közreműködésével egy rövidfilmet (Toamna se numără...), de az egész sütői filmes „karriert” elindító film itt sem szerepel, holott talán ez az alkotás ragaszkodik a leginkább az irodalmi alapanyaghoz – az 1955-ben írt, 1956-ban megjelent Félrejáró Salamon című kisregényről van szó.11

Lakatos és Salamon között

A mindössze 86 oldalas alkotás meglehetősen sikeresnek mondható: még ugyanabban az évben megjelenik a magyarországi kiadása is, 1957-ben pedig már a román anyanyelvű olvasók is lapozhatták12, a román kiadással után kevéssel moziba kerülő O mică întâmplare (kb. Egy csekély esemény, netán Egy kis történet) című filmet pedig több mint 1 200 000-en látták, legalábbis a Román Filmközpont (Centrul Național al Cinematografiei – CNC) által közzétett adatok szerint, ami 1997-ig számolja a nézőket13.

A Félrejáró Salamon története egy tipikusnak mondható sütői karakter, egy mezőségi szegényparaszt, a címszereplő Salamon András kálváriája: amint megtudja, hogy a falu egyik kulákja, Kádi úr szívesen megszabadulna régi, rozoga, benzinmotoros favágógépétől, két libáért megveszi azt (megszerzi a termelés eszközét, mondhatnánk marxi terminológiát használva), megpróbálja megjavítani, hogy – horribile dictu – vállalkozni kezdhessen vele. Ám nemcsak az időközben teljesen tönkremenő géppel, hanem a rajoni bürokráciával is meggyűlik a baja: ott minden gép nyilvántartásba kerül, és adót kell fizetni rá, akkor is, ha a valóságban már használhatatlanok. Az adóhivatalnál ezek mellett még valaki le is kulákozza, ő pedig dühében felpofozza az illetőt – csak hogy kiderüljön, hogy Patkós elvtárs az, aki ezért osztályidegen elemnek kiáltja ki őt.

Salamon – ahogy már a kisregény címe is jelzi – egy csodabogár, egy különc, akinek technikai tudása és kézügyessége ellenére van egy „átkos” tulajdonsága: dühös igazságérzete. Ez – no meg a hirtelen rászakadt „vagyon” – sodorja veszélybe a bürokrácia előtt, emiatt szerez ellenséget magának. Talán nem mellékes, hogy egyetlen igazi támogatója a kollektív gazdaságban egy román paraszt, Vancu – ehhez képest ősellensége, Patkós pedig magyar. A kisregény negyedik fontosabb karaktere, a helyi kollektív főnöke, Kerekes, szintén magyar, de tesze-tosza ember, akinek előbb saját lelkiismeretével kell megvívnia harcát, mielőtt Salamon segítségére siethet. Sütő maga így mesél 1978-ban Kántor Lajosnak erről a korszakról: „»Félrejáró« hőseim azért mutatkoznak az ötvenes években holmi csodabogaraknak, mert normálisak voltak. Ők jelentették a valóságos életet egy torz – és persze normálisnak kikiáltott – szemlélettel szemben. Félrejárók voltak, mert nem feleltek meg a szocialista-realista kritika pontokba foglalt normarendszerének.”14 Ha lehámozzuk a kisregényről az osztályharcos mázat (ami egyébként lehetetlen), egy remekül megírt, feszes dramaturgiájú, már csak hosszából kifolyóan is tényleg mozgóképre kívánkozó alkotást találunk, ami remekül használja a korszak és a falusi miliő nyelvezetét, no meg lerí belőle, hogy írója számára a paraszti lét nem olvasmányélményekből ellesett, hanem igazi, megélt életforma volt. Sütőnél ebben az életszakaszban a kollektivizálás egy elkerülhetetlen, történelmi szükségszerűség, s az egyént nem megnyomorító valóság, hanem követendő eszme. A probléma nem az épp most konszolidálódó rendszerrel van, hanem a rendszeren belüli rossz emberekkel, mint amilyen Patkós.

Még be sem mutatták a filmet, a korabeli romániai magyar sajtó már érdeklődött felőle: ha felütjük a Vörös Zászló 1957. május 5-i számát, rövid interjút találunk benne Gheorghe Turcu rendezővel, aki így nyilatkozik: „A forgatókönyv nem követheti szolgaian az eredeti irodalmi művet. Egyes alakok, egyes jelenségek szerepe megnövekszik, másoké kisebbé válik. A lényeg az, hogy a film híven tükrözze – de a maga sajátos filmszerű kifejező eszközeivel és nem másképp – az eredeti mű cselekményét és figuráinak jellemrajzát. Ehhez a nem könnyű munkához Sütő András nagy segítséget nyújtott. Rendszeres együttműködése és hozzáértő javaslatai, beavatkozásai nagymértékben hozzájárulnak ahhoz, hogy a forgatókönyv és maga az egész film megőrizze az elbeszélés erényeit és atmoszféráját.”15

Az egyetlen zenés betétet leszámítva teljes egészében románul beszélő, a frissen átadott bufteai stúdió mellett igazi erdélyi helyszíneken – konkrétan Kolozsvár környékén, Gyalun – forgatott O mică întâmplare cselekménye nagyjából pontosan követi tehát a kisregény történetét, néhány szembetűnő változást viszont eszközölt Turcu (aki, amint az iménti idézetből is kiderül, a forgatókönyvet is maga írta, ekkor még Sütő stáblistán is jegyezhető hozzájárulása nélkül – utóbbit csak a forrásmű szerzőjeként nevezik meg a film elején): a belső monológok megjeleníthetőségének híján narrátori hanggal keretezi a filmet, emellett a film eleji, lefordíthatatlan nyelvi humort már-már börleszkes képsorokra váltotta, és ezt a vígjátéki tónust egészen a film végéig kitartotta, még azokban a fordulópontokban is, ahol Sütőnél már javában tombolt az egzisztencialista dráma (így került ki pl. a kulák-feliratos kerítésfestés megalázó jelenete a történetből). A film végkicsengése így teljesen más, a korszak „CAP-vígjátékainak”16 megfelelően hurráoptimista lett.

Turcu a nevek egy részét lecserélte, Salamonból így lett Lakatos (de továbbra is András), Kerekesből meg románosan Rotaru. Patkós, Vancu és Kádi megmaradtak eredeti neveiknél, illetve etnikumuknál. A főszerepre a remek, komikusi vénával alaposan megáldott Marcel Anghelescut castingolták, az antagonista Patkós szerepében pedig – legelső filmszerepében – az erdélyi magyar színészóriást, Lohinszky Lorándot láthatjuk – igaz, „Lorand Lohinschi” néven. Kisebb szerepekben még találunk magyar neveket a színészek között: Andrási Márton a kulák Kádi szerepében domborít, Kónya László (aki Ladislau Konya néven lett a román opera egyik leghírsebb baritonja) pedig egy magyar népdalt ad elő, ami nemcsak azért izgalmas, mert a film egyetlen olyan eleme, ami egyáltalán nem szerepel a forrásműben, hanem azért is, mert még az akkori, a későbbi Ceaușescu-féle szélsőségesen magyargyűlölő korszakhoz képest jóval megengedőbb 50-es években sem volt túl gyakori a magyar szó román celluloidon.

Ha mondanivalója értelmezhetetlen is a kollektivizálás történetének ismerete nélkül, a mindössze 65 perces film tempója ma is remek, egyszerű képei 70 év múltán sem unalmasak, habár igazi filmes kreativitás csak egyszer csillan meg benne, amikor párhuzamos montázsban mutatja be Lakatos vallatásának jelenetét az egyre túlhajszoltabb, majd felrobbanó favágógép működésével. Az egyébként temesvári, izraelita származású Gheorghe Turcunak (szül. Gheorghe Türkl) ez volt az első nagyjátékfilmje, és a korabeli kritika eléggé kegyesen fogadta: a Steagul Roșu című pártújságban rögtön „egy jól sikerült film”-ként hivatkoznak rá17. A Contemporanul újság kritikusa egyenesen azt állítja, hogy Turcu „tehetségének első bizonyítékát már akkor megmutatta, amikor múzsának Sütő András egy zord, bátor és őszinte kisregényét választotta”18. A România liberă recenzense már óvatosabb, de ő is azt a következtetést vonja le, miszerint a film „jól elkészített, és tetszeni fog a nézőközönségnek”.19 A korabeli romániai magyar kritika filmként elmarasztalja ugyan („vajon az adott irodalmi hűség jót tett-e a filmnek? Kétségeink vannak. [...] A rendező a mű tiszteletében odáig ment, hogy a novella novella maradt a filmen is”), de a végkövetkeztetése mégiscsak pozitív: „A film a román-magyar testvéri együttélésnek szép példája, kifejezője és természetes következménye.”20 Ilyen remek kritikai visszhang mellett teljességgel érthetetlen az, amit Sütő ír évekkel később: „Ezt az 1955-ben írt kisregényemet megfilmesítették, majd a díszbemutató után bevonták, a rendező fejét megmosták.”21 Valójában semmi sem utal arra, hogy a filmet „bevonták” vagy „betiltották” volna – ezt támasztja alá a már idézett CNC-számlálóban leírt, sem túl soknak, sem kevésnek nem mondható, a korszak nézettségi mutatóihoz viszonyítva decens nézőszám is, de az is, hogy Gheorghe Turcu röpke két év múlva újabb nagyjátékfilmmel jelentkezhet – később pedig újabb Sütő-adaptációt forgat, ezúttal már Sütő „rendes” forgatókönyvírói hozzájárulásával.

Tékozló kastélylakók

Hogy Sütő pontosan mikor kezdett érdeklődni a film, illetve a forgatókönyvírás iránt, nehéz pontosan megmondani. Ami bizonyos, hogy már 1952-ben megjelent az Utunkban egy forgatókönyv-részlet, amit Hajdu Zoltánnal22 együtt jegyeznek. A címe Tüzön-vizen át (sic), és a szerzők ezzel a felvezetéssel teszik közzé: „Nemrég fejeztük be filmforgatókönyvünket. A forgatókönyvben azt próbáljuk ábrázolni, hogy az ötéves terv megvalósításáért vívott harcban hogyan állják meg helyüket a falusi dolgozók s különösen a szocialista alakulat dolgozói. A küzdelem – az osztályharc mindinkább éleződő körülményei között zajlik. A kollektivisták villamosítani akarják gazdaságukat. Ezért két irányú harcot kell folytatniok. Egyrészt meg kell törniük a kulákok erejét, másrészt, szüntelen harcot kell folytatniok a dolgozók tudatában még meglévő kapitalista csökevények ellen.”23 Ebből a könyvből tudomásunk szerint nem készült film, mindössze egyetlen alkalommal említik meg, a Román Írószövetség „filmdramaturgiával kapcsolatos kérdéseknek szentelt” plenáris ülésén, 1954. június 29–30-án. „Nincs olyan »filmszerű kép«, filmszerű ritmus, gyorsan pergő párbeszéd, amely meg tudná menteni a gondolatszegény, eleven jellemekben, művészi szempontból logikusan felépített cselekményben szűkölködő forgatókönyvet. […] Sütő András és Hajdu Zoltán Tüzön-vizen át című forgatókönyve a legsikerültebb forgatókönyvek közé tartozik. Hiányosságai jórészt annak tulajdoníthatók, hogy az irók fölöslegesen hajszolták az »erős hatású« képeket. […] Nem merült fel külön kérdésként a magyar irók részvétele a hazai filmművészet fejlesztésében, ez a kérdés azonban szerves része volt az általános megbeszélésnek. Sütő András, Hajdú Zoltán [sic], Vajda Béla, Dános Miklós, Ferencz László és más magyar írók hozzájárulása a hazai filmművészet alapjainak megteremtéséhez, ékesszólóan bizonyítja, hogy nagy lehetőségeink vannak ezen a téren” – számol be az írói kongresszusról a kolozsvári Utunk24.

Sütő első „igazi”, meg is valósult forgatókönyvírói munkájára csak évekkel később, 1966-ban került sor, amikor saját színdarabját adaptálja gyöngyvászonra. A Tékozló szerelem című 1962-es színdarabról van szó, ami – ahogy már megszokhattuk – rögtön megjelent románul is Nuntă la castel (kb. Menyegző a kastélyban) címmel25, ezzel egyidőben pedig a világot jelentő deszkákon is játszották: Kolozsvárott és Marosvásárhelyen magyarul, Bukarestben pedig románul. Sütő ezt a három felvonásos színdarabot két korábbi, egy-egy felvonásos, rövid darabjából illesztette össze (Fecskeszárnyú szemöldök, 1960, ill. Szerelem, ne siess, 1961)26. A színházi ősbemutató után alig négy évvel már elkészült a Castelanii (kb. Kastélylakók) forgatókönyvével, amiben – legalábbis a film stáblistája szerint – nem a már ismerős Gheorghe Turcu rendező volt segítségére, hanem Nicolae Török dramaturg27. Egy korabeli Utunkban megjelent forgatási riportban így írnak a produkcióról: „SÜTŐ ANDRÁS – a szcenárium írója; szinte együtt él a forgató csoporttal, mindenütt ott van, gyakran »konzíliumra« invitálják. Négy kérdésre válaszol: – Több-e a forgatókönyv, mint más prózai (vagy drámai) műfaj? – Nem több. Kevesebb. Ezért nem is közlöm folyóiratban. A forgatókönyv a rendező tehetségére vár, hogy kiteljesedjék. A film: kollektív alkotás. Forgatókönyvíró, rendező, színész, operatőr, zeneszerző közös műve. Úgy gondolom: alapja mégis a szöveg adta lehetőség.”28

A Tékozló szerelem amellett, hogy erős Pillangó29-omázs, egy virtigli „CAP-vígjáték” is, sokkal inkább az, mint a drámai felhangokat is meg-megütő Félrejáró Salamon. A cselekmény két szálon bontakozik ki: az egyik a kollektív fiatal reménysége, Kincses Zsuzsika, valamint egy frissen végzett agronómus Demeter Jóska közötti szerelmi történet, a másik pedig a két termelőszövetkezet, a Haladás és az Aranykalász közötti konfliktusról szól, amelyben előbbi vezetőségének – Madaras elnök, illetve Golovics könyvelő – korrupciójára is fény derül. 60 év után olvasva elmondható, hogy sokkal rosszabbul öregedett, mint az átlag Sütő-írások – és nemcsak azért, mert a kollektív gazdaságok közti konfliktus kontextusa ma már szinte önmagában is abszurdnak tűnik, még csak színdarabot se kell köréje írni, hanem mert minden sikerültebb poénra jut legalább egy laposabbacska replika. A korszakban mondhatni kötelező antiklerikális jelleg ma már visszatetsző lehet; ezzel együtt a sütői életművön belül konzisztens a gondolat, hogy maga a rendszer – a kommunizmus, a kollektív gazdaságok intézménye – ezúttal sem rossz, sőt, csak hát vannak benne korrumpálható elemek, akiknek a legfontosabb eszköze a bürokrácia, ám azzal is csak ideig-óráig sanyargathatják a fiatal szerelmesek életét, mert az igazság – no meg a szerelem – végül győzedelmeskedni fog.

Ehhez képest az 1967-ben bemutatott Castelaniiról már első pár percében kiderül, hogy igen laza adaptációja a Tékozló szerelemnek. Míg a színdarabban csak mutatóba volt egy-két román mellékszereplő, itt most – az O mică întâmplarétól eltérő módon – teljesen román lett az egész falu népe, Zsuzsikából Măriuca lett, Demeter Jóskából Ștefan Dimitriu, Madarasból Mădăraș (Marcel Anghelescu eme szerepben is remek), Golovicsból Golovici, és így tovább. Egyetlen magyar – vagy inkább a cselekményből magyarnak kikövetkeztethető – szereplő maradt a filmben, a (protestáns) pap, de őt is román színész alakítja. Vannak pedig magyar színészek (visszatér Andrási Márton, mellette láthatjuk Kőszegi Margitot, Kiss Lászlót és Bencze Ferencet is – igaz, itt még „Francisc Bencze”-ként), de mind csak jelentéktelen szerepekben. Nemcsak a közeg lett román – ami egyébként érthető, ráadásul így a bukaresti színpadi előadás színészei közül is meg lehetett tartani néhányat –, hanem a tematikai hangsúlyok is alaposan áttevődtek: a szerelmi szál ezúttal épp csak színezi a történetet, ami most igazából a kollektív gazdaság tékozló vezetőségéről szól.

Rájuk utalhat a film címe is – elűzték ugyan a régi urakat, a „grófokat”, de ahogyan beköltöztek a kastélyba (a filmet Gernyeszegen forgatták, a „Maros ékköveként” aposztrofált Teleki-kastély meghatározó vizuális elemként türemkedik a szereplők fölé), ők is ugyanolyanok lettek, mint a régiek: anyagiasak, korruptak, osztályidegen, „șmecher” elemek, akik a bürokrácia álarca mögé húzódva élősködnek és hátráltatják a haladást, amit a fiatalok egy modernebb mezőgazdaság eszméjén keresztül képviselnek. „Nap mint nap ki kell sajátítani azokat, akik kisajátítják a gondolkodás, a véleményalkotás jogát. A film cselekménye során ekörül csapnak össze a homlokegyenest ellenkező nézetet valló emberek. Szatirikus hangvételű filmről van szó, nem drámáról” – mondja maga Sütő egy korabeli Dolgozó Nő-riportban30. A kastély mögötti mocsár, amit a fiatal agronómus lecsapolna kukoricatermesztés céljából, túlontúl direkt szimbóluma lesz a maradiságnak. Megmaradnak azért motívumok az eredeti drámából is – ezek egyike a nem túl hangsúlyos, de azért vaskos iróniával felskiccelt egyházellenesség.

Akinek jót tett az előző együttműködés óta eltelt majd’ tíz év, az Gheorghe Turcu rendező. Látszik, hogy „megfertőződött” az épp tomboló európai modernizmus formanyelvével, no meg a különböző – francia, cseh – filmes újhullámok szellemiségével, amit megpróbál becsempészni a faluhelyen játszódó, archetipikus karakterekkel telerakott, népszínműi cselekményvezetésbe. Egy-egy snittje már-már olcsóbb korabeli francia filmekben is elcsúszna – csak sajnos túl kevés van belőlük, s azok is főleg a film első felébe koncentrálódnak, a 80 perc végére teljesen átveszi az irányítást a rutin. A néha elhasaló poénokat Oláh Tibor – a román filmgyártásban Tiberiu Olahként hírnévre szert tevő31 – zeneszerző kackiás szólamai próbálják poentírozni. Hogy mennyire is igyekszik modern lenni a film, az talán abban a már-már kínos jelentben látszik-hallatszik a legjobban, amikor a kastélypincében rögtönzött kocsmában a When The Saints Go Marching In egy korabeli swinges-„szörfös” feldolgozására ropja két szereplő egymásnak a twistet32.

A korabeli kritika nem fogadta egyöntetű lelkesedéssel a produkciót: „alig történik valami a filmben, s őszintén szólva, még ez az »alig valami« sem mindig filmszerűen esik meg [...] Gheorghe Turcu adósunk maradt ezen a téren, mégpedig érthető okokból: miután sokáig dolgozott Sütő Andrással karöltve a forgatókönyv véglegesítésén, utána már nem tudta filmes ésszel, filmes fantáziával életre kelteni a szövegkönyvet. A Kastélylakókban, éppen ezért, kissé sok az irodalom, a könyvbe kívánkozó párbeszéd, bemondás, és valódi drámaiságot nélkülöző »leírás«, s aránylag kevés a vizuálisan ható, vitán kívül filmszerű szekvencia” – érvel az O.T. monogrammal ellátott kritikus a Vörös Zászlóban33. Így tromfol rá az Új élet kritikusa, Török László: „A Kastélylakók – még gyengeségeivel együtt is – az idei filmtermésünk átlagon felüli alkotásai közé tartozik. Sőt, még az sem túlzás, amit T. Caranfil írt az Informaţia Bucureștiuluiban: A Kastélylakók – aktualitásánál és vitaszelleménél fogva – irányt mutató film.”34 Megnéztük, tényleg ezt írta35 – de csak kíváncsiságból, ha felütjük az általa írt, már említett filmes szótárt, a rendszerváltás után már jóval szigorúbb lett ugyanezzel a filmmel szemben: „Pont ez hiányzik a filmből, egy feldolgozásmód, ami expresszivitásától fogva hangsúlyozná a párbeszédek élét és tompítaná a rendező csődös színészvezetését”36 – fogalmaz.

A Román Szocialista Köztársaság filmszerető polgárait nem izgatta a kritika, a filmet több mint 1 600 000-nél is többen látták a moziban (ezzel a Sütő-adaptációk legsikeresebbike lett), ráadásul hamarosan, a Kastélylakók 1967 szeptemberközépi bemutatója után alig két és fél évvel újabb Sütő-adaptációt nézhettek meg nagyvásznon: 1970 márciusában tartották a Doi bărbați pentru o moarte (kb. Két férfi egy halálra – Magyarországon Két élet egy halálért címmel forgalmazták 1971 nyarán) erdélyi ősbemutatóját a marosvásárhelyi Select moziban37.

Két emberem, egy halálom

Zászlós Demeter ajándék élete című 1959-es novellájában38 Sütő továbbra sem lép ki abból a miliőből, amelybe eddigi írásainak cselekményét helyezte: ez a történet is a mezőségi parasztvilágban játszódik, igaz, nem a kollektivizálás „forradalmi” időszakában, hanem annál egy történelmi eseménnyel korábban, a II. világháború vége felé, konkrétan „1944 szeptemberének hatodik éjszakáján”, egy fiktív, de a Mezőségben lokalizált faluban. Ez a falu is többnemzetiségű, itt azonban a románok és magyarok nem felcserélhető karakterek, hiszen nemzetiségük-etnikumuk mondhatni dramaturgiai – a novella cselekményében meghatározó jellegű – alapvonásuk. A megidézett komor időszak komor hangulatot kíván, egzisztencialista dráma ez a javából, itt már nyoma sincs a nyelvi és szituációs humort egyaránt használó sütői hozzáállásnak: javában recseg-ropog a nagybetűs történelem kereke, ami – ahogy az történni szokott – felőröli a belekeveredett kisembereket.

A címadó szereplő egy jóindulatú, talán együgyűnek is mondható magyar paraszt, nem mellesleg bakter és a református egyház harangozója, aki gondolkodás nélkül teljesíti a román adminisztráció kimenekülés előtti utolsó parancsát, miszerint ki kell tennie egy román zászlót a templomtoronyba. Ez nem sokkal később egy magyar (a novellában: „horthysta”) katona halálát okozza, ezért Demetert rángatják elő felelősségre vonás céljából. Halálra ítélik, de kap a sorstól – elnézést, az elnyomó magyar katonai vezetőségtől – egy történelmi esélyt: ha talál maga helyett a faluból egy románt bűnbaknak, élve maradhat. Demeter egy darabig őrlődik, kóvályog a faluban az őt kísérő honvédekkel, később viszont élni tud a hatalmas erkölcsi lehetőséggel, ezáltal hőssé válik, megdicsőül: nem mártja be „legkedvesebb ellenségét”, Pavel Costant, holott jól tudja, a román vetélytárs elcsábította feleségét, Máriskót, sőt, gyereket is nemzett vele, amit Demeternek kellett szégyenszemre felnevelnie. Demeter nem vállalja magára, hogy élet-halál ura legyen, és ezért – ugyan a félig-meddig nyitott végű novellában nincs konkrétan leírva – ő maga hal meg.

A szinte tíz évvel később írt forgatókönyvben Sütő nagyjából ugyanazt a flashbackekkel tarkított szerkezetet használja, amit az alapanyagban is, csak a belső monológ par excellence irodalmi eszközének híján néha álomszerű képekben fejti ki a szerelmi háromszög háttértörténetét. Sikeresen toldja meg a cselekményt olyan apró mozzanatokkal, amik a filmet gazdagabbá teszik, és nem elhanyagolható módon egészestéssé (80 percessé) kerekítik. A forgatókönyv filmre vitele érzéki képekben történik, Gheorghe Naghi rendező-társforgatókönyvíró többé-kevésbé ügyesen használja ki az álom- vagy merengésjelenetek dramaturgiai erejét, balladai hangulatot teremtve általuk, ha színész- és történetvezetése nem is mindig egyenletes (utóbbi olyannyira nem, hogy érdemes ismerni az irodalmi alapanyagot a film teljes élvezetéhez). A korrekt filmes tempó mellett a Két élet egy halálért tartalmaz néhány megkérdőjelezhető rendezői döntést is – ilyen például az, hogy a magyar karakterek egymás között románul beszélnek. Ez önmagában nem tűnne furcsának – hiszen egyrészt már az amerikai filmekből is megszoktuk, hogy a célközönség, nem a vásznon látható szereplők nyelve a legfontosabb, ennek megfelelően az oroszok is legfeljebb akcentussal, de mégiscsak „amerikaiul” beszélnek, másrészt Costan (Ilarion Ciobanu) mellett a címszerepet is román színész (Alexandru Matei) alakítja – csakhogy velük szemben a németek a filmben következetesen németül kommunikálnak. Az egészet még jobban összezavarja az az egyébként jóindulatú próbálkozás, amivel a magyar karakterek etnikumát jelezni akarják: egy-egy érzelmileg felfokozottabb jelenetben néhány magyar szót is elharsognak (pl. az egyik katonát alakító Bencze Ferenc remek előadásában). A film általános demagóg-patetizmusát, no meg ezt a „nyelvi kognitív disszonanciát” leszámítva (aminek feloldása talán csak idén, a Mungiu-féle R.M.N.-ben történt meg istenigazából39) mozgóképes konstrukcióként ma is működik a film, filmnyelvileg a legkidolgozottabbnak tűnik a romániai Sütő-adaptációk között, főleg a Nicu Stan operatőr által teremtett képi világ miatt. Talán még azt is megbocsátjuk az alkotóknak, hogy egy kicsivel többet csórtak a Fábri-féle Körhintából (1956), mint amennyit „ihletként” el lehet könyvelni40.

Érdekes, hogy eredetileg ezt a filmet is Turcuval akarta megvalósít(t)a(t)ni Sütő, legalábbis ez derül ki egy korabeli interjúból, nem tudni, hogy lett Gheorghe Naghi a direktor, aki egyébként már befutott rendezőnek számított a Bukaresti Filmstúdiónál (Studioul Cinematografic București): Caragiale-adaptációi (mint pl. az 1959-es D-ale carnavalului) ma már mondhatni kultuszfilmnek számítanak Romániában. Neve ellenére ő „get-beget” románnak vallja magát, egy interjúban el is meséli, hogy a nagyapját Marénak hívták és a háromszéki Ozsdolán élt, ahol a családnevét Nagyra magyarosították; ő maga már Vranceában született41. Szintén ebben a 2016-os interjúban fájlalja, hogy Székelyföldön helyenként magyar zászlók lengedeznek, és hogy ettől „szétszakad az ország” – ez azt a fanyar szájízt hagyhatja az olvasóban, miszerint a rendező nem is értette saját filmjének üzenetét, vagy pontosabban nagyon is értette, csakhogy olyan vonatkozásában, miszerint az erdélyi magyarok igazából magyarul beszélő románok. Ugyanebben az interjúban regél eme filmjének állítólagos betiltásáról is. Mivel már az első Sütő-film kapcsán is elhangzott a „betiltás” szó, muszáj kitérnünk erre a témára, ahogy Mihai Fulger filmkritikus, filmtörténész is mondja A helyszíni szemle (Reconstituirea, 1968) című film állítólagos betiltásával foglalkozó írásában: jobb lenne „dokumentált információk, és nem ellenőrizhetetlen pletykák alapján” nyilatkozni a témáról42. Valójában a Két élet egy halálért sem volt olyan értelemben „betiltva”, mint ahogy mondjuk a Menzel-féle Pacsirták cérnaszálon (Skřivánci na niti, 1969) került indexre Csehországban: szinte 900 000-en látták a moziban, ami természetesen eltörpül a Dákok (Dacii, r. Sergiu Nicolaescu, 1967) 13 milliós nézettsége, sőt, Az utolsó töltény (Ultimul cartuș, r. Sergiu Nicolaescu, 1967) 5,5 milliója előtt is, de a Kastélylakókkal összehasonlítva – ami azért mégiscsak vígjáték – már nem kell annyira szégyenkeznie. Ez a „betiltás”-kérdés sokkal összetettebb, és inkább olyasmikhez van köze, ami a kapitalista filmforgalmazásban is hasonlóan működik: egyszerre hány moziban, hány kópiával indul az illető film? (Egy új kópia előállítása ugyanis nem olcsó.) Mekkora kampány előzi meg? Sikeres-e annyira, hogy hetekig műsoron tartsák? Ezek tükrében visszatetsző a rendező ajvékolása 2015-ben: „A filmnek olyan aktualitása van, ami engem is megijeszt […] Nem értem, hogy bizonyos nagyon ritka kivételeket leszámítva a televíziók nem sugározzák ezt a filmet, ami az egész világot körbejárta, kivéve Romániát […] a film tulajdonképpen betiltva maradt Romániában […]”43 A „megoldás” kulcsa tehát a következő: „valamilyen, talán anyagi okból nem vetítik” = „be van tiltva”.

Călin Căliman filmtörténész korabeli kritikája szerint a fim „cselekménye suspense nélküli (vagy csak mellékes benne a suspense), [...] stílusa bizonytalan. A rendező nem tudja elkerülni a mesterkéltséget sem a dramaturgiában, sem a szereplők viselkedésében”44. A Flacăra kritikusa sem volt teljesen elragadtatva a filmtől: „A film flashbackek ködében úszik – úgy tűnik, hogy egyes filmkészítőink számára ez jelenti a modernizmust –, amelyek kompozícióként gondosak ugyan, de igaztalanok és félrevezetőek.”45 Még a film egyik színésznőjének46 férje, Hajdu Victor (akkor még Győző) sem fukarkodik a dorgáló megjegyzésekkel: „Sütő András, a novella írója sem érdemel dicséretet e kigondolatlan, felhigított moziváltozatért. Igaz, hogy a film sorsa a rendező kezében van, de az is tiszta, hogy a forgatókönyv írója jó előre eldönt egy csomó mindent.”47 A Cinema magazin az irodalmi alapanyag, no meg egyes színészek felmagasztalása mellett el is marasztal, konkrétan a rendezést: „A színészek sokszor képen kívülre szavalnak, a rendezőnek túl homályos a filmidőérzéke ahhoz, hogy igazi értéket adjon egy drámai helyzetnek, és hogy meggyőzzön minket: szereplői nemcsak beszélnek, hanem kommunikálnak is.”48

Elképzelhető, hogy inkább a negatív kritikai fogadtatásnak volt köze a film viszonylagos sikertelenségéhez, nem pedig holmi – vélt vagy valós – „betiltásnak”? Annál is izgalmasabb ez a betiltás-kérdéskör, mivelhogy Romániában a 60-as évek vége felé vezetőségcsere történt, Nicolae Ceaușescu személyében új államfőt köszönthettek az effajta köszöntésekre fogékonyak, és az addigi internacionalistább, urambocsá’ kisebbségbarátabb adminisztrációt fokozatosan kezdte felváltani a kommunizmusnak egy nacionalista, sokkal xenofóbabb, piros-sárga-kék-pántlikás változata. S ha még némi jóindulattal bele is tudunk olvasni némi transzilvanizmust, román-magyar békés együttélésre való biztatást a Zászlós Demeter eredeti irodalmi változatába, annak mozis adaptációja már nyilvánvalóan az új idők új szájíze szerint készült, amiben a címszereplő nem magyarságával párhuzamosan dicsőül meg, hanem mondhatni annak ellenében.

Bolyongó porszemek

Újabb, Romániában leforgatott Sütő-adaptációra 13 évet kell várnunk, ezalatt viszont elindul az akkor már rég Marosvásárhelyen letelepedett, „civilben” lapszerkesztőként dolgozó írónak egyfajta magyarországi mozgóképes kanonizálása is: 1975-ben Dömölky János rendező és Szűcs Andor dramaturg tévéfilmet forgat Kisember születik címmel a Kék álhalál című 1974-es elbeszélésből, ami az író(i én) születésének egyfajta metatörténete; 1979-ben Kormos Gyula és Ádám Ottó fogalmazza újra gyöngyvászonra Sütő Csillag a máglyán című, a reformáció tájékán játszódó történelmi paraboláját; szintén 1979-ben készül el a kisképernyőkre Sík Ferenc rendezésében a sütői életmű egyik csúcsteljesítményének számító Anyám könnyű álmot ígér adaptációja Törőcsik Marival.

Az 1976-ban írt Vidám sirató egy bolyongó porszemért a szocialista államhatalom legnagyobb „mumusainak” egyikén, a neoprotestáns egyházakon köszörüli az író vitrolos pennáját. A hol másutt, mint Mezőségen (de akár Székelyföldön – a darab nyelvezete egyfajta összerdélyi „metatájszólást” teremt), falusi környezetben játszódó két felvonásos színdarab visszakanyarítja Sütőt a vígjátéki miliő felé. Dekameroni ihletésű, több rétegű, sziporkázó nyelvi humorral és csípős szociális kommentárral operáló bonyodalma első olvasatra kevésnek tűnik nemcsak egy filmhez, de még színházi előadáshoz is – mi több, az egész színmű ürügynek tűnik mindössze, hogy egy csomó pörgős, esetenként vaskosan szókimondó (pl. „seggberúgógép”) replikán keresztül verje el a port a szerző a hetednapi adventistákon, akik ugyanúgy térítik a bolyongó porszem-polgárokat, mint ahogyan az elvtársak térítették a parasztokat befelé a kollektív gazdaságokba nem is olyan régen. A Vidám siratót egy Igaz Szó-drámapályázatra véglegesítette a szerző két korábbi egyfelvonásos (Fügedes a paradicsomban, 1965, ill. Fügedes a pokolban, avagy Sáronnak nárcisza, 1975) összecsiszolásával és újrakalibrálásával, nyomtatásban 1977-ben jelent meg, és szinte azonnal játszani kezdték a romániai magyar, illetve a regáti román színpadokon is (ott Bocet vesel pentru un fir de praf rătăcitor címmel, 1980-tól).

A Vidám sirató tökéletesen választja ki pellengérre állítandó alakjait: a Prédikás nevű bigott hittérítő azért remek élccéltábla, mert álszent: tenyereivel felfele imádkozik, de többi szervével a földi örömök felé kajtat. Magyarok és románok egyaránt drukkolhatnak ellene: előbbiek azért, mert a „rendes magyar” egyházból akarja elmarni Fügedes Károlyt, az ötgyerekes apát – utóbbiak meg azért, mert a „rendes kommunisták” közül akarja „kimenekíteni” az említett tévelygő családfőt. Prédikás a Félrejáró Salamon Patkósának, a Tékozló szerelem téesz-vezetőinek nem is olyan távoli rokona egy hierarchikus rendszer romlott, magánakvaló képviselőjeként, de ha hunyorítva szemléljük, akár Tartuffe is eszünkbe juthat róla. De ahogyan a Tékozló szerelemben, végül itt is győz az igaz szerelem, a fiatalok teljesítik ki azt, amit az előző generációk eltékozoltak. Már a darab olvasgatása közben is feltűnik, hogy milyen ódon drámaírói fogásokkal él helyenként Sütő: a Vidám sirató világában egy adott ponton a női és a férfi karakterek hangja összekeverhető, ez pedig még egy modern Ahogy tetszik-filmadaptációban is problémás lehet – noha a Shakespeare-életművet ismerve már tudjuk, hogy ezt el kell fogadnunk konvenciónak –, nemhogy egy kortárs darabéban. Már csak azért is lehet izgalmas megnézni Mircea Moldovan 1984-es, egyszerűen csak Bocet vesel című adaptációját, hogy lássuk: hogyan kerüli ki ezeket a forrásmű műfajából adódó dramaturgiai csapdákat.

Nos, úgy, hogy a legproblémásabbakat kiiktatja. Már a filmet indító első, „káprás”49 énekesek képsoraiból érződik, hogy Moldovan kissé újraszegélyezi a történetet, hogy jobban hangsúlyozza a farsangijáték-jelleget. Mivel az eredeti színmű remek nyelvi humora román fordításban jobbára elvész, egy plusz kerettörténettel duzzasztja fel a cselekményt: a Vidám siratóban elejtett háttérsztori-elemekből írnak komolyabb előzményt Fügedes Károly számára, s ezáltal az eredeti vígjátékot már-már kortalan elemeltségéből rántja vissza a kortárs miliőbe, a már jól ismert kollektív gazdaságok, termelőszövetkezetek közé (miszerint Fügedes azért fordul dühében a vallás felé, mert nem választják meg szövetkezeti elnöknek). A CAP-jelleggel együtt új, töltelék börleszk-elemek is bekerülnek a 82 percre rúgó moziba, pl. az eredetiből teljességgel hiányzó, valószínűleg főleg a nézők moziterembe való becsalogatásáért beiktatott Dem Rădulescu/Tamara Buciuceanu-szál. Még ez se lenne baj, csakhogy az eredeti Sütő-mű komédiai egyszerűségű, de azért lassanként kirajzolódó karakterei itt még kontrasztosabbak, még fehér-feketébbek lesznek: Prédikás bűnei a színdarabéhoz képest a filmben megsokszorozódnak, itt az álszent kéjenc még mindenek tetejébe anyagias bigámista is lesz, Fügedessel pedig konkrétan a diliházban ismerkednek össze. A színmű karaktereinek magyar neveit ugyan megtartja Moldovan, de ezen a ponton érdemes feltenni a kérdést, hogy vajon miért? A filmben ugyanis semmi nem utal az alapmű „magyaros” jellegére, sőt, egy-egy román díszletelemet – bocskort, népi lenvászoninget, bútordarabokat – igen hangsúlyosan mutogatnak, arról nem is beszélve, hogy az eddigi úzushoz képest egy fia magyar színész nem sok, annyi sincs a filmben. Korántsem azt sugallja e sorok írója, hogy magyar szerző adaptációjában csakis magyaroknak kellene játszaniuk – sőt. Csak egy ilyen szinten románra átkontextualizált műnél tényleg semmi értelme nincs megtartani az eredeti neveket. A casting ráadásul nem csak ezért dob fel kérdéseket: például a Prédikás szerepében rejlő lehetőségeket Aristide Teică színész igen túlozva, színpadiasan, kínosan groteszkbe hajló előadásmóddal csapja pofon. Ugyanez a túlzó, egyetlen hangnemben muzsikáló hozzáállás jellemzi Alexandru Lungut, Fügedes folyamatosan kiabáló megformálóját is. A Liviu Pojoni operatőr nevével fémjelzett egyszerű képi világ sem menti meg a filmet a középszerűségtől, ahogy az ismét Tiberiu Olah néven ként felbukkanó Oláh Tibor zenéje sem túl inspirált – a népdalátköltést leszámítva. Legfeljebb a farsangi játékos keret biztosíthatott volna valami izgalmas metanarratívát ehhez az egyébként 1,5 millió nézőt összetarháló adaptációhoz.

A színdarab egyik magyarországi kiadásában (a filmet 1986-ban láthatta az ottani moziközönség) található fülszöveg szerint Sütőnek kevés köze volt a filmváltozathoz: „A film főcímében és a Rádió és Televízió Újságban félreérthetően szerepel a közlemény, miszerint: »Írta: Sütő András és Mircea Moldovan.« Valójában a film forgatókönyvéhez, amely a drámához viszonyítva több motívumában módosult (például Fügedest patológiás színben tünteti fel, mert nem választották meg a szövetkezet elnökének), Sütő Andrásnak nincs köze.”50 Ehhez képest Mircea Moldovan erről ezt nyilatkozza egy korabeli interjúban: „A Vidám siratót előbb a tordai színházban rendeztem, és meglepő nagy sikere volt: díjat nyert az előadás a Megéneklünk, Románia fesztiválon, és rengeteget turnéztak vele mindenütt. Ugyanakkor figyelt fel a darabra Dumitru Solomon, s megrendelte Sütőtől a forgatókönyvet, amit Fodor Zeno fordított románra. Azután csak hozzá kellett fogni.”51 Két évvel korábban hasonlóképpen válaszolt a Hargita Népében: „Sütő Andrással már többször beszéltem az elképzeléseimről, meg is ígérte, hogy megírja a forgatókönyvet. Én a filmtervet ajánlottam az 1983–84-es gyártási tervbe, és remélem, hogy jövőben már neki is tudunk fogni a forgatásnak. A forgatókönyv ugyanis nemsokára elkészül, és akkor majd én is tudok »rajta« dolgozni, végsősoron ötvözni tudjuk elképzeléseinket.”52

Bárki is a konkrét ludas a végleges forgatókönyv-változatért, az, hogy a színmű formai és műfaji jellegzetességeiből származó elemeltséget, metaforikus karakterábrázolást nem sikerült maradéktalanul mozgóképre ültetni, a korszak kritikusainak is feltűnt: „Kínos következetlenségek teszik tönkre a hősök legapróbb reakcióit is [...]. Nehezen marad hihető a karakterek fejlődése nemcsak az egyes epizódokon belül [...], hanem a cselekmény egészében is”53 – írja az eredeti vígjátékot láthatóan jól ismerő recenzens. A már többször idézett Călin Căliman szerint „Mircea Moldovan rendező [...] nem hiszem, hogy megtalálta volna a Vidám sirató filmes »kulcsát«. […] Egy-egy »nem az a bűn, ami a szánkon bemegy, hanem ami kijön azon«-típusú replikával maradunk, s csak a filmen túlra, Sütő András dramaturgiájának erejére, fajsúlyos autenticitására és ironizáló bölcsességére gondolhatunk.”54 A Steaua Roșie méltatója, a forgatókönyvet ugyebár elvileg románra fordító Zeno Fodor sem dicséri túlságosan a Vidám siratót: „A film a Sütő-mű egy eléggé felületes olvasatának tűnik, amiben elveszik az alapmű filozófiai jelentősége, a szereplők mélysége és pszichológiai komplexitása.”55 A Maros megyei magyar sajtóban sem lelkendeztek a filmért: „[...] összességükben a színészekről a legjobb indulattal sem állíthatom, hogy kellő hangerővel szólaltatják meg a sütői-moldovani partitúrát... Mi tagadás, keserű a szám íze. [...] Régi tapasztalat igazolja, hogy annak, amit színpadra írtak – színpadon a helye: az átültetés szinte mindig kockázatos vállalkozás.”56

Egy drámaíró virágvasárnapjai

Eddig tartott Sütő András mozgóképes pályafutása, már ami a romániai filmgyártást illeti – Magyarországon egészen a rendszerváltásig, sőt azóta is láthatóak a tévében különböző, főleg drámáiból készült adaptációk. Az Egy lócsiszár virágvasárnapjából Zsurzs Éva 1984-ben forgatott tévéjátékot Juhász Jácinttal és Koncz Gáborral; három évvel később mutatják be Cselényi László Csillagvitéz című „mesejátékát”, amit Sütő írt; szintén Cselényi rendezte a Mert ahová te mégy, oda megyek... című tévéfilmet Törőcsik Marival. Ezek mellett több dokumentumfilmben is felbukkan kamera előtt vagy a stáblistán (pl. az Anyám könnyű álmot ígér helyszínein Bartha Gábor forgatott dokumentumfilmet az RTV magyar adásának 1970-ben57), a színdarabjai tévés közvetítéseit nem is említve.

Hogy mi a közös ebben a szinte 30 év alatt készült négy nagyjátékfilmben? Formailag szinte semmi. Még Gheorghe Turcu rendezései között is érezhető diszkrepancia van, a többi rendező stílusáról (vagy éppenséggel annak hiányáról) nem is beszélve. Témájukban és az ábrázolt miliőben viszont ezernyi szál köti össze ezeket a filmeket: mindegyik ugyanabban a mezőségi ihletésű falusi-paraszti világban játszódik, és mindegyik főhőse valamiféleképpen egy kívülről érkező, hierarchiában fölötte álló, hatalmával visszaélő tényező miatt kerül bonyodalomba. Lakatos/Salamonnak a bosszúszomjas rajoni pártvezetéssel gyűlik meg a baja, a Kastélylakók fiatal agronómusa a szövetkezeti elnök maradiságával szemben maradna alul (igaz, itt ő az, akik kívülről érkezik), Zászlós Demeter a behatoló tengelyhatalmak romángyűlölő és igazságtalan igazságosztásának lesz martaléka, a Vidám sirató Fügedese, de főleg lányai szinte a pénz- és kéjsóvár Prédikás áldozatai lesznek.

További izgalmas kérdés, hogy mihez kezdtek a román adaptálók a magyar alapszövegekkel – ilyen értelemben már korántsem egységes a végeredmény. Talán a „legbecsületesebb” munkát Gheorghe Turcu végezte első, 1957-es Sütő-filmjében (de az, hamar tegyük hozzá, ilyen szempontból megengedőbb korszakban készült), a legnagyobb „pusztítást” viszont a már javában tomboló Ceaușescu-rendszerben dolgozó Mircea Moldovan hajtotta végre a Vidám siratóban. Sütő maga ezt nyilatkozza később ezekről: „Engem sose vonzott a forgatókönyvírás. Filmrendezők csábítottak bele néhány esetben. Végül rá sem ismertem eredeti novellámra, elbeszélésemre.”58

Nehéz megmondani, hogy melyik filmnek lehetne a legjobb a fogadtatása az új évezredben: ugyan úgy tűnik, a Két élet egy halálért a mai napig közszájon forog bizonyos körökben (és különböző pontozás-aggregátor honlapokon – IMDb, cinemagia.ro – is erre érkezett a legtöbb és a legjobb átlagú szavazat), az igazi, újrafelfedezésre járó gyöngyszem valószínűleg a O mică întâmplare lehetne, talán pont azért, mert annyira régi, hogy fikciós mivoltában is van már tengernyi dokumentumértéke – nemcsak a bemutatott cselekmény értelmében, hanem olyan szempontból is, hogy miképp működött az akkori filmnyelv és filmgyártás. Persze, efféle újrafelfedezésre kevés esély van: a román filmes hagyaték kortárs prezentációjának ügye siralmas állapotban van. Míg más, szintén centralizált kommunista múlttal rendelkező filmes kultúrák – mint például a lengyel, a cseh, a magyar – 50-es évekbeli szóhasználattal élve élen járnak a filmkincs feldolgozásában, akár ingyenes, akár fizetett streamingszolgáltatásokat, netán fizikai hordozós (DVD, Blu-Ray) gyűjteményeket közzétéve, addig az 1989 előtti román filmtörténet alkotásainak csak egy egészen kis hányada, egy alaposan megszűrt „minta” nézhető meg ma jó minőségben, legálisan.

Ha a romániai magyar írókat tekintjük, Sütő András „futott be” a leginkább és a legmesszebbre a szocialista filmgyártásban ezzel a négy és fél filmmel, amelyet vagy ő írt, vagy az ő írásából adaptálták. Kár, hogy a(z akkor még sokkal nagyobb lélekszámú) romániai magyar kisebbség alig jutott kézzelfogható, mérhető, minőségi reprezentációhoz ezen filmek által.

NKA logo
Ez a szöveg a Tanulmányok az erdélyi magyar mozgókép történetéről című sorozatunkban jelent meg. Támogatója a Nemzeti Kulturális Alap.

1 Ferenczi Szilárd: Egyesülés a celluloid vonzalmában, avagy magyar szakemberek a román filmgyártásban. In: Ferenczi Szilárd, Zágoni Bálint (szerk.): A mozisátortól a tévétoronyig. Fejezetek a romániai magyar filmezés, televíziózás és mozizás történetéből. Iskola Alapítvány-Filmtett Egyesület, Kolozsvár, 2021. 227–268.

2 A hollywoodi filmgyártásból, illetve könyvelésből kölcsönzött kifejezés. A „vonal feletti” munkák (rendező, producer, forgatókönyvíró, néha az egy-két legfontosabb színész) a legfontosabb kreatív szerepkörök egy film gyártása során.

3 Florica, Dobre (szerk.): Membrii C.C. al P.C.R. 1945–1989. Dicționar. Editura Enciclopedică, Bukarest, 2004. 553., ill. 223. o.

4 Pl. Ablonczy László: Nehéz álom. Sütő András 75 éve. Codex Print, Budapest, 2002.

5 Márkus Béla: Emlékek tükrében Sütő András. Kortárs, irodalmi és kritikai folyóirat, 54. évf. 6. sz., Budapest, 2010.

6 Sütő András: Évek – hazajáró lelkek. Cikkek, naplójegyzetek. Kriterion, Bukarest, 1980.

7 Caranfil, Tudor: Dicționar de filme românești. Litera, Bukarest, 2003., 27., 35., ill. 64. o.

8 Căliman, Călin: Istoria filmului românesc 1897-2000, Editura Fundației Culturale Române, Bukarest, 2000, 310, ill. 359. o.

9 Rîpeanu, Bujor T.: Cinematografiștii 2345. Meronia, Bukarest, 2013. 541. o.

10 Ha már szóbajött az imént, hogy hányféle változatban kínlódtak a román filmtörténet-írók Sütő családnevének leírásával, illik megjegyezni, hogy ő maga sohasem románosította el a nevét, mint ahogyan az azért ebben a korszakban nem volt éppen ismeretlen úzus. Még a művei román kiadásain is következetesen, helyes ékezetekkel szerepel a neve – aztán hogy ebből a sajtóba kerülve mi maradt, az illető orgánum igényességén múlott.

11 Sütő András: Félrejáró Salamon. Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, Bukarest, 1956.

12 Sütő András: Rătăcirile lui Salamon. Ford. Constantin Olariu. Editura de Stat pentru Literatură şi Artă, Bukarest, 1957.

13 A cnc.ro régi honlapjáról még mindig letölthető lista: Situația numărului de spectatori înregistrate de filmele românești ieșite în premieră până la 31.12.1989. http://cncold.gov.ro/wp-content/themes/cnc/pdf/fls-1164.pdf, utolsó letöltés: 2022 dec 2.

14 Sütő András: Kötél – homokból. In: Sárkány alszik veled – Beszélgetések könyve. Szépirodalmi, Budapest, 1991.

15 Váradi András: Filmezik a Félrejáró Salamont. Beszélgetés Turcu György filmrendezővel. Vörös Zászló 150. sz., 1957. május 5.

16 CAP: Cooperativă Agricolă de Producție – „kollektív” gazdaság, kolhoz.

17 Gheorghiu, M.: Un film reușit. In: Steagul Roșu 1100. sz., 1957 okt. 18.

18 Oproiu, Ecaterina: Cinema: O mică întîmplare. Contemporanul 42. sz., 1957 okt. 18.

19 Atanasiu, Eugen: O mică întîmplare. Romînia Liberă 4048. sz., 1957 okt. 16.

20 Robotos Imre: Új filmek – A Félrejáró Salamon filmváltozatáról. Utunk 480. sz., 1958. jan. 9.

21 Sütő András: Évek – hazajáró lelkek. Cikkek, naplójegyzetek. Kriterion, Bukarest, 1980., 114. o

22 Költő, műfordító, festőművész, zeneszerző, a pályatársait előszeretettel feljelentő marosvásárhelyi publicista, udvari költő Haidu Victor (Hajdu Győző) testvére.

23 Sütő András-Hajdu Zoltán: Tüzön-vízen át. Filmforgatókönyv. (részlet). Útunk, 1952. dec. 5., 2. o.

24 Novicov, Mihai: Filmdramaturgiánk kérdései. Útunk 298 sz., 1954. július 16., 1. o.

25 Sütő András: Nuntă la castel, ford. Margareta és V.M. Galan. Bukarest, Editura pentru literatură, 1963.

26 Görömbei András: Kortársaink – Sütő András (monográfia). Akadémiai kiadó, Budapest, 1986. 36. o.

27 Sajnos nagyon keveset tudtunk kideríteni róla, annyi viszont látszik, hogy Sütő három évvel későbbi forgatókönyvében is segített dramaturgként, no meg Makk Károly „legendás” román-magyar koprodukciójában, az 1968-as Bolondos vakációban is dolgozott. A legvalószínűbb az, hogy a román párbeszédek tökéletesítése volt a feladata mindegyik esetben.

28 Szekernyés László: Felvétel, indíts! Utunk, n. 37. 1966 szept. 16., 8. o.

29 Sütő még a nevekben is Móricz Zsigmond regényének főhőseire utal: a Pillangóban Hitves Zsuzsika és Darabos Jóska szintén társadalmi konvenciókkal szembeszállva élik meg bimbózó szerelmüket.

30 E.L.: Új román film készül. Dolgozó Nő, 22. évf. 10. sz., 1966 október 1., 15. o.

31 Horaţiu Damian: Filmes hangjegyek – Dióhéjban a román filmzene történetéről. Filmtett, 2016. ápr. 26. https://filmtett.ro/cikk/diohejban-a-roman-filmzene-torteneterol

32 A film kb. 35. percében.

33 O. T.: Kastélylakók. Vörös Zászló, 221. sz., 1967 szept. 20.

34 Török László: Filmkalauz: Kastélylakók. Új Élet, 9. évf. 21. sz., 1967 november 10.

35 Carafil, Tudor: O comedie satirică de actualitate. Informația Bucureștiului n. 4379, 1967 szept 13.

36 Caranfil, Tudor: Dicționar de filme românești. Litera, Bukarest, 2003. 35. o.

37 Amint az a Steaua Roșie újság 1970 március 24-i címlapjáról kiderül. Mert különben minden internetes forrás 1969-esre datálja a filmet.

38 Első megjelenésekor, vadul szovjetpárti, elbészélés hosszúságú változatában még csak egyszerűen Zászlós Demeter volt a címe: Utunk 1959 jún. 11.,3-4.; később, az Igaz Szóban jelent meg teljes hosszában: Igaz Szó, VIII. évf, 5. sz., 1960 május.

39 Az Erdélyben játszódó filmben végre minden szereplő úgy beszél, ahogy a valóságban is beszélne, pl. a magyarok egymás között magyarul.

40 Lásd a filmet nyitó körhintás jelenetet, a vásári pillanatokat, illetve a főhős által előadott kocsmai „haláltáncot”.

41 Epure, Adrian: Amintirile regizorului care l-a transformat pe Grigore Vasiliu-Birlic într-un star de cinema. Adevărul, 2016 márc 27. https://adevarul.ro/showbiz/film/amintirile-regizorului-care-l-a-transformat-pe-1696814.html

42 Fulger, Mihai: Mitul „Reconstituirea”, după 50 de ani. Adevărul, 2020. július 7. https://adevarul.ro/blogurile-adevarul/mitul-reconstituirea-dupa-50-de-ani-2033968.html utolsó letöltés: 2022. dec. 2.

43 Manega, Miron: Gheorghe Naghi la 83 de ani. Certitudinea, 2015 szept. 17. https://www.certitudinea.ro/articole/tema-de-gandire/view/gheorghe-naghi-la-83-de-ani-filmul-meu-doi-barbati-pentru-o-moarte-este-de-o-actualitate-care-ma-sperie-si-pe-mine utolsó letöltés: 2022. dec. 2.

44 Călin, Căliman: Un nou film românesc: Doi bărbați pentru o moarte. Contemporanul, 11. sz., 1970. márc 13.

45 Mihăilescu, Magda: Film – Doi bărbați pentru o moarte. Flacăra, 13. sz., 1970. márc. 28.

46 Ádám Erzsébet, aki a film stáblistáján eredeti nevén szerepel, az említett újságban viszont Elisabeta Adamként.

47 Hajdu Gyözö [sic!]: Cronica de film – Doi bărbați pentru o moarte. Steaua Roșie 72. sz., 1970. márc. 28., 3.

48 Sava, Valerian: Doi bărbați pentru o moarte. Cinema, 4. sz., 1970. április 1.

49 Kecskének öltözött farsangi játékos.

50 Sütő András: Színművek III. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1995

51 Halász Anna: Sütővel filmen – interjú Mircea Moldovannal. A Hét, 15. évf, n. 15., 1984. ápr. 5., 7. o.

52 Székedi Ferenc: Ha törekvéseink igényességgel párosulnak, ezt megérzi, megérti a néző… Beszélgetés Mircea Moldovan filmrendezővel. Hargita népe, 15. évf, 114. sz., 1982. május 16.

53 Creangă, Ioana: Cinema – Bocet vesel. România literară, 8. sz., 1984 febr. 23., 17. o.

54 Căliman, Călin: Film – Bocet vesel. Contemporanul 7. sz., 1984. febr. 10.

55 Fodor, Zeno: Cinema Arta – Bocet vesel. Steaua Roșie 35. évf., 38. sz., 1984. febr. 15.

56 O. T.: Film – Vidám sirató. Vörös zászló, 36. évf, 38. sz., 1984 febr 15., 2-4. o.

57 Sütő András [-t-s monogrammal]: Az ember testvériségre született. Előre, 24. évf., 7199. sz., 1970. dec. 30.

58 Ablonczy László: Közösség-egybegyűjtő hatalom (Beszélgetés a Herder-díjas Sütő Andrással). Tiszatáj, 33. évf. 5. sz., 1979. május., 33.

Tanulmányok az erdélyi magyar mozgókép történetéről című dossziénkból:

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Friss film és sorozat

  • A sziget szellemei

    Színes filmdráma, 109 perc, 2022

    Rendező: Martin McDonagh

  • Babylon

    Színes filmdráma, vígjáték, 189 perc, 2022

    Rendező: Damien Chazelle

  • Taximetriști

    Színes vígjáték, 97 perc, 2023

    Rendező: Bogdan Theodor Olteanu

Szavazó

Melyik filmnek drukkolsz az idei Oscaron?

Szavazó

Melyik filmnek drukkolsz az idei Oscaron?

Friss film és sorozat

  • A sziget szellemei

    Színes filmdráma, 109 perc, 2022

    Rendező: Martin McDonagh

  • Babylon

    Színes filmdráma, vígjáték, 189 perc, 2022

    Rendező: Damien Chazelle

  • Taximetriști

    Színes vígjáték, 97 perc, 2023

    Rendező: Bogdan Theodor Olteanu