Bár a filmkritika és maga Szabó István sem sorolja a legsikerültebb filmjei közé, az Álmodozások kora 55 év múltán is ropogósan friss, szellemes munka, ami olyan nyelven és olyan problémákról beszél, amivel könnyen azonosulhatnak az ún. mai fiatalok. Generációzás, kapunyitási pánik, teszetoszaság: ha ma születne, Reisz Gábor rendezné, és Szabó Benedek írná a zabolátlan álmodozások filmzenéjét.

Szabó István pályakezdő trilógiájának kitüntetett helye van a magyar filmtörténetben. Az Álmodozások kora, az Apa és a Szerelmesfilm egy generáció önéletrajzát jegyezték fel, személyes fogalmazásmódjukkal újszerű hangot ütöttek meg, átköltöztették Budapest utcáira a francia újhullámot, és segítettek átléptetni a magyar filmművészetet a felnőttségbe. De ma, 2020-ban aligha filmtörténeti jelentőségük miatt érdekesek ezek a filmek: sokkal inkább azért, mert furamód jobban magunkra ismerhetünk bennük, mint Szabó sok más, a mai világhoz közelebb álló vagy abban játszódó filmjében.

A II. világháború után apa nélkül felnövő generáció életérzése a gyakori válások miatt csonka családban felnövők számára lehet ismerős az Apában. A vasfüggöny által elválasztott pár dilemmája a Szerelmesfilmben, akiket a menjek vagy maradjak akkor még életre szóló döntése nyomaszt, ma is ugyanúgy érvényes, amikor a lezárt helyett az Európa minden tája felé nyitott határok serkentik az elvándorlást. A fiatalkori problémák átcsengése azonban az Álmodozások korában a legnyilvánvalóbb, amely egy tétova generáció felnövéstörténetét meséli el. Egy baráti társaságét, amely naiv idealizmussal vág neki az életnek az egyetem után, az előrejutás egyetlen akadályát a középszerű idősebb generációban látja, ám rá kell jönnie, hogy szerelmeinek és karrierjének kibontakozása elé épp a saját botladozása, naivitása, teszetoszasága gördít akadályokat.

Senki nem azzal van, akivel szeretne lenni

„[E]z a fiatalember nem szeret dönteni – s ez érzésem szerint korjelenség, sőt kórjelenség –, mert a társadalom még nem kényszerítette arra, hogy döntenie kelljen. De annyiszor döntöttek már előtte járó emberek különbözőféleképpen, hogy gátlása van e tekintetben. Tehát a filmnek arról kell szólnia: hogyan halmozódik fel egy emberben az az igény, hogy végül is eldöntse a saját ügyeit, döntsön a saját problémáiban. […] [I]tt ez a döntés története” – mondja Szabó István, aki nem a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan-t dicséri így, hanem a saját filmjéről beszél 1965-ben, az épp megújult Filmkultúrának.

Jancsi és barátai dacos elánnal szeretnék megváltani a világot, de arról sem tudnak határozni, hova menjenek kirándulni, s ha mégis választanak (lányok közül, például), azt nem merik felvállalni. Jancsi tankönyvszerűen ghostingol: amikor végre összejön Halk Évával, akibe a film eleje óta szerelmes, azonnal ejti aktuális barátnőjét, Habgabot, s szó nélkül tűnik el, mert felelősségteljesen szakítani képtelen. Bár messziről, plátóian szerelmes Évába, a film felét más lányokkal tölti, akikben így vagy úgy, de Évát keresi: ha egy csoda folytán meghallaná a Csaknekedkislány slágerét, a Tihanyt („Senki nem azzal van, akivel szeretne lenni”), valószínűleg elismerően inna rá egyet. S míg Szabó későbbi filmjeiben a történelem választja szét a szerelmeseket, itt még a saját kialakulatlanságuk: a másik hatását, életszemléletét (Jancsi racionalitását, Éva kétkedését) a saját integritásukba való beavatkozásnak élik meg, ahelyett, hogy izgalmas, termékeny különbözőségnek fognák azt fel.

Jancsiék szemében a vélt vagy valós generációs konfliktusok is különösen élesek. Úgy látják, át kell törniük „a tehetségtelenek, a középszerűek, az öregek falán”, hogy előrejussanak szakmailag, és ezt együtt, csapatként fogják megtenni. Aztán persze minden másképp alakul: az Álmodozások kora megrendítően mutatja be, hogyan morzsolódik szét az egyetemi társaság, hogyan veszítik el a közös nevezőt azok, akik együtt gondolkodtak, lélegeztek, tapasztaltak hosszú éveken át, amikor a barátok élete más-más irányba fordul. Jancsi kénytelen rájönni arra is, hogy a falak nem a generációk, hanem embertípusok között húzódnak, s a középszerűséget nem a szülési dátum határozza meg. Ebben a tekintetben Szabó megint csak izgalmasan progresszívnek, s filmje az örökös, de terméketlen „ok, boomer”-ezés korában különösen aktuálisnak érződik.

Bár a hatvanas évekbeli magyar film sokat foglalkozott a fiatalok és az öregek életmódjának gyökeres különbségeivel (például Gaál István a Sodrásban szintén újhullámos alapvetésében), leginkább az Álmodozások kora volt szinkronban az Amerikában is a baby boomer nemzedékkel erőre kapó generációelméletekkel. Ráadásul Szabó olyan következtetésre jutott, amit a generációs mítoszokat egyre óvatosabban kezelő elméletek az elmúlt években kezdtek hangsúlyozni: nevezetesen, hogy nem is olyan élesek a generációs határvonalak, mint azt gondolnánk, s félrevezető, ha csak a generációs jellemzőkkel írunk le embereket. Ha igaz Szabó elmélete, miszerint filmjei a biztonságérzetért folytatott mindennapos harcról tudósítanak, akkor az Álmodozások kora mérnökeinek azt a hamis biztonságérzetet kell maguk mögött hagyniuk, amit a generációs szemlélet nyújt: érvényülésüknek nem a nemzedéki összetartás, hanem a szellemileg egyívású emberek felkutatása a záloga.

„Kibiztosított kézigránátokkal labdázik itt a film készítője”

Nem arról van szó persze, hogy Szabó a jövőbe látott, és félszáz évvel előre ráérzett a milleniálok problémáira, hanem arról, hogy a huszonévesek szakmai és szerelmi küszködésében van valami egyetemes – legalábbis a hatvanas évek óta. Ahogy Amerikában, úgy nálunk is volt egy éles cezúra a II. világháború előtt és után kamaszodók életében, és ez Jancsiék esetében is nyilvánvaló, akiknek minden tettét, mondatát és gondolatát ahhoz képest kell érteni, hogy milyen volt az ötvenes évek keményvonalas diktatúrája. Amikor Jancsi azt vallja, hogy a szakmai tudás az előmenetel egyetlen feltétele, kimondatlanul is azzal a felfogással akar szakítani, amely a párthűséget helyezi mindenek fölé, és képzetlen munkásokat juttat vezető pozícióba, amit nem tudnak megfelelően ellátni. Amikor Éva arról beszél, hogy őszintén könnyebb élni, az nem csupán a pályakezdő jogász idealizmusa, hanem annak az elemi vágynak is a kifejezése, hogy tiszta lappal kezdjenek új életet a Rákosi-kor koncepciós perei, személyi kultusza, és az ’56-os forradalom leverése után, amikor még a párthűek számára is végérvényesen lelepleződtek a rendszer hazugságai, miszerint ez a nép uralma, s nem a szovjet tankoké.

S hogy ez a tiszta lap mégsem lehetséges, arra persze csak utalni lehet ’65-ben, nyíltan beszélni róla nem. De ebbe az irányba mutat a film generációszemléletének tanulsága, hiszen hiába egyezik ki a társadalommal a kádári rezsim ’63 után, a középszerűek – akiket a filmben egy keményvonalas kommunista, a leereszkedően atyáskodó Harrer igazgató (Sinkovits Imre) szimbolizál – továbbra is köztünk élnek, és érvényesülnek. Az első, filmgyári vetítés után pár hónapra be is tiltották a filmet, és azt vágták Szabó fejéhez, hogy kibiztosított kézigránátokkal labdázik. Nem a „kommunistázással” volt problémájuk, hogy Jancsi és Éva az „éljen lenin!” falfirkán ironizál („Biztos valami kisgyerek írta.” „Kommunista elemista.” „Vagy elemista kommunista.”). De még csak nem is az, hogy az öreg borbély alternatív történelemértelmezéssel áll elő, amelyben nem az osztályok és kizsákmányolás nélküli, igazi szabadságot megcélzó proletariátus, hanem az irigység hajtja előre a történelem kerekét. „Ez az emberiség baja, nem a rák! A kommunistáknak is az a bajuk: irigylik, ha másnak van, nekik meg nincsen. Na de hát a semmit nem lehet felosztani, kérem!” […] „Én például nem vagyok kommunista, csak realista. Nem szeretem a meséket, csak ami a valóságban előfordulhat. Templomba is a Manyika jár helyettem.”

Szabó elmondása szerint ezek a mondatok természetesen jöttek, mert a városban is így beszéltek a borbélyok, s ez különösebb bátorságot nem igényelt a részéről. A cenzorok inkább a film szellemiségébe kötöttek bele, s olyan, politikailag semleges jeleneteket kifogásoltak, mint amikor a fiatal mérnökök kijönnek a kórteremből. „Ahogy kitüremkednek a kapun, már ellenünk vannak.” A Művészeti Tanács meg nem nevezett elvtársa kitűnő filmesztéta: az apolitikus mérnökök valóban az öreg kommunisták ellen vannak, amennyiben mernek nem kommunisták lenni, s így cáfolják a kádári konszolidáció lényegét: ha nincsenek is a rezsim ellen, attól még mellé se állnak. Az Álmodozások kora azért érződik ma is érvényesnek, mert a rendszer árnyékában tengődő fiatalokról szól, akik – legalábbis Jancsi – nem akarnak politizálni, csak szeretnék a rezsimtől függetlenül élni az életüket.

Számukra már a történelem is inkább magánjellegű, és nem a világértelmezés sarokköve: a XX. századi magyar történelem két nagy katasztrófája csak prousti madeleine-ként kerül elő, amikor Jancsi és Éva a szitáló hóról beszélget, s megjegyzik: az apáik is ettek havat, ki Auschwitzban, ki a Donnál. Számukra ezek a tragédiák már a felmenők elbeszéléseként léteznek, akik Szabó szerint sem tudnának egymáshoz szólni, ha közös asztalhoz ülnének, de Jancsiék generációjában már elsimulnak az ellentétek. Mintha csak egy Rómeó és Júlia-történetet néznénk arról, hogy egy kommunista zsidó és a Horthy-katona sarja egymásba szeret, és túllép a szülőket még gúzsba kötő politikai ellentéteken. Aminek a vágyálma manapság, amikor ugyan nem diktatúrában élünk, de az élet egyre több területe politizálódik át annyira, hogy arra barátságok, kapcsolatok, családi köteléket mennek rá, ugyancsak mélyen és szomorúan átélhető.

„Te kommunista vagy?” – „Én mérnök vagyok.”

Különösen szépen domborodik ki ez a történelemszemlélet a film kulcsjelenetében, amikor Éva és Jancsi beülnek a moziba, hogy megnézzenek egy híradómontázst, amelyben Éva kislányként úttörővasutazik. A II. világháború borzalmait, pusztulását végigfecsegik: a beszélgetés ’56-nál válik komollyá, intimmé, amikor azt vallják meg, miért nem disszidáltak a forradalom alatt. Ekkor hangzik el az egész filmet tömören kifejező párbeszéd: „Te kommunista vagy?” „Én mérnök vagyok.” Az Álmodozások kora a félelmeket, szorongásokat előtérbe tolva beszél ’56-ról, amellyel kibújik mindenféle politikai narratíva alól, mert itt nem az ellenforradalom, és nem is a pesti srácok hőstörténete zajlik, hanem két fiatal identitáskeresése, akik közül a zsidó lány azért ment ki az utcára, hogy bizonyítsa magyarságát („Kinek?”, kérdezi Jancsi). Meg persze FOMO-ból: mert nem akart kimaradni a történelemből. Érveiket a nyugatra költöző fiatalok szinte egy az egyben játsszák újra manapság, amikor a kinti jobb élet reménye áll szemben a szülőföldhöz, városhoz, az utcák szagához és a hazai kultúrához való kötödéssel.

Szabó a rendezők közül nem elsőként foglalkozott ’56-tal (az Révész György érdeme az Éjfélkor révén), de elsőként vetített róla manipulálatlan dokumentum-felvételeket, a forradalom kísérőzenéjeként számon tartott Egmont-nyitánnyal. Az Álmodozások kora ettől függetlenül is az izgalmas elsőzések filmje: először halljuk Halász Juditot gyerekmondókát énekelni, először rémülhetünk meg Bujtor István fenyegető alakjától, töprenghetünk Bálint András későbbi Szabó-filmekben még sokszor visszatérő értelmiségijével, és először (és utoljára) láthatjuk Esztergályos Cecíliát újhullámos bombázóként (kiköpött Jean Seberg a filmben, egy két lábon járó Kifulladásig-utalás).

Szabó filmjének persze megvannak a maga elsőfilmes gyerekbetegségei – szertelen a dramaturgia, a rendező szerint sincs teljesen érthetően végigvíve a szerelmi szál, és azt sem artikulálja mindig tisztán, hogy itt lényegében dönteni tanul meg a főhős –, a pontos, és a később Kanadába disszidált Vámos Tamás fürge kézikamerájának köszönhetően mindig svungos, apró részletek élővé, lélegzővé teszik a filmet. Mint amilyenek Halász Judit ártatlanul ironikus megjegyzései („Szeretsz? Vagy inkább kutyát tartanál?”), a zongorazenére bandázó fiatalok a Múzeum körúton, az árnyékos, szagos, de mégis otthonos pesti kapualjak, bisztrók, mozik és hídlábak, és persze azok a megint csak nagyon budapesti – szakmai – zsákutcák, ahol végül szétporladnak a fiatalság illúziói. Kevés régi magyar film van, amely ennyire érintetlenül őrzi a fiatalság ízét, lendületét, fölényeskedését, majd eszmélését („Tessék felébredni!”). Pláne olyan, amelyben a kádári ifjúság szinte beláthatatlanul távoli életében pillanthatjuk meg a sajátunkat. Örökifjú film az Álmodozások kora – a mindig küzdelmes és mégis mindig észrevétlenül elmúló fiatalságról.