Ötvenhat büszke-szomorú emlékművei: vissza- és megemlékezések, könyvek, előadások, filmek tűzdelik az ötvenedik évfordulót. Elkészült ez a film is, nem világos, hogy kinek-minek. A Budakeszi srácok olyan, mint amikor az ünnepség alatt szorít a cipő: feszélyezett sokperces csend. Kimérten átnyújtott, találtnak hazudott, átírt emlék – a néző elpirul, amiért szinte jobban érzi, mi hogy volt. Így nem történhetett.
Az ötvenes évek elején Kovács Istvánka (Veégh Szabolcs) édesanyja (Nagy-Kálóczy Eszter) a budakeszi tüdőszanatórium telefonkezelője lesz. A munkának köszönhetően megkapja a templomi sekrestyelakást, szeretője is akad, aki ruhákkal kényezteti – a fiatal özvegyasszony biztos háttere révén végre magához veheti a fiát. Vidéken élő nagyanyjától így kerül Budapestre a kiskamasz Istvánka, és bár az apa nélkül cseperedett fiú példaképek, barátok után kétségbeesetten, de elszántan kutat, puszta jelenlétével követeli ki anyja szeretőjének (Bán János) távozását. Az iskolában hol félszeg csendje húzza vissza, hol tudálékosságával riasztja el magától a társakat. Amikor Márity Laci (Huszár Zsolt) nagyfiú végül védelmébe veszi, Istvánka megint hibázik: a forradalom terhe alatt sajnos rosszkor jut eszébe, hol szerezhetnének fegyvert magunknak…
A vásznon persze nemcsak a fiúk arca, hanem mindazoké, akik óvón körülvették, fenyítették, nevelték, veszélybe sodorták őket… A rég látott anya története ez, meg az Állami Fodor Szanatórium kórusáé; Sziklai őrnagyé (Dörner György), néhány utca lakosáé; lényegében mindenki története – sugallja 1956 (nem is csak budakeszin megtörtént) eseményeivel kapcsolatban Erdőss Pál filmje. Ötvenhat talán valóban mindenkié. Ám szólni is kell mindenkiről – ez a ki-tudja-honnan-jött kényszer teszi a Budakeszi srácokat bizonytalan filmmé. Sőt, amit a vásznon látunk, az inkább csak biztos sablonkészlet. Eközben ingadozik a szemszög: eleinte úgy tűnik, hogy gyerekszemmel látunk, de Istvánka szempontjait hirtelen elveszítjük, mert ott a váltás: az édesanya legalább annyira fontos, mint a fia, és a majdnem nevelőapává lett szerető, vagy a Jugoszláviából elmenekült rég elhagyott asszony (Fullajtár Andrea). Senki sem fontos igazán. A budakeszi sváb közösség problémái nyomaikban felmerülnek, majd alábuknak. Egymáson hever számos odavetett történetréteg, és a jelenlétükben többé-kevésbé kimunkált, de lelketlen karakterek.
Fentebb néhány szó erejéig sem volt könnyű körülírni Istvánkát. Mintha nem is ebben is filmben szerepelt volna. Nem lenne menthető, de a Budakeszi srácok veszít egy keveset azzal, hogy Veégh Szabolcs szerethetetlenné torzítja a figurát. Éppen azt, aki személyessé, s így valóban ötven évvel később is átélhetővé tehetné, vagy ami reálisabb, legalább közelebb hozhatná a forradalom és leverése napjait. Sőt: mivel a film ezt is magára vállalta, majdnem az egész megfélemlített évtized zsebtükre lehetne. Veégh az eseményeket nem egy bizonyos távolságra helyezi a nézőtől, hanem ő maga nincs tisztában a filmben kapott szerepének jelentőségével. Képzetlenségéért cserébe nem ösztönös örömjátékkal lép elénk, hanem zavaróan erőltetett beszéddel és tekintettel, egészében kvázi-jelenléttel. Gépiesen mozog, fejhangon beszél – látjuk is, meg nem is látjuk. Igaz, egyáltalán nem látunk semmit és senkit.
Pedig mennyi minden történik! Visszapörgetve az eseményeket: valóban. Van, ami többször is. Kár például, hogy a telefonközpontos anyuka munkája a helyzetkomikum forrásává erősödik, vagy inkább gyengül. Istvánka ugyanis az édesanyjának mond egy „rákosis” viccet, mire az anya helyreutasító szavait tévedésből a szanatóriumot hívó félnek intézi, de nem ám legfeljebb „másfélszer” teszi ezt!
A filmben ezt a sok mindent ritmus nélkül, egymástól elszigetelten, adagokra szaggatva kapjuk. A forgatókönyv (Zahora Mária munkája) szeparált „mikro-elbeszélésekkel” (és nem pedig gazdag jelenetekkel) megtűzdelve igyekezett összesűríteni ezt a nagyívű, de ebben a tempóban filmre nem való, sok szálon futtatott (?) történetet, miközben az alapjául szolgáló regényből minden bizonnyal a lehető legtöbbet át kívánta menteni.
A film kétharmada a hétköznapok apró-cseprő dolgainak áttekintésével telik. Egy akkori iskoláról készített tablót kapunk. Láthatjuk mindennapjait: a túl hosszú jelenetekben az illemtannal kiegészített oroszórát (Koltai Róbert hozza a szokásos figurát, Kiss Pista néven a kisembert, de most tompa humorral), és ott az aktuális hatalmi felálláshoz igazított tanterembelső, a tenyéren csattanó pálca, az erdőben talált bomba, a fiúk csélcsap barátsága. A „felnőttvilág” eseményei: a szanatórium karácsonyi műsora, meg a különösen hosszúra nyújtott szilveszteri mulatság egy hajnalig táncoltatott lánnyal, akit a szülei féltve őriznek, annyira, hogy később vissza sem tér. Bemutatni minek? Mind „elvarratlanok”, mert minden egyformán fontos. Csak a motivációk… Csak az nem, hogy mi miért történik. Ki miért mondja azt, amit. – Nem így történnek a dolgok, nem ennyire lelketlenül, szürkén. Még ha nem is voltunk ott: másképp emlékszünk.
Néha idétlenül vágott közelik váltják egymást. A megvilágítás tv-játékba illő, kopott színházdíszletté silányult szobabelsőkben járunk. A legbosszantóbb azonban a színészvezetés, mert szűkre-pontosra faragott a játék, és ettől nehéz minden mozdulat. Hiába, hogy kiváló színészeket látunk az élen, a statiszta-szinten vezényszavakkal, mozdulataikra, beszédükre összpontosítva instruált művészek szerepeik történetét egyéb javaslat híján kosztümként magukra aggatták: kifejtetlen maradt „mindenki története”. Mit kosztümök! Díszletnek tűnnek. A kor hátterei: agyonnyomták őket az ötvenes évek ábrázolásának kliséi.
Villanásnyira ugyan mintha másik művet néznénk: Bán János hitelesen odaadó, majd ravaszul önző – kár, hogy ez is minden átmenet nélkül megtörténik, meg a figura hamar el is tűnik. Mint a forradalom. A vásznat ellepték a masírozó szervezkedők. Istvánkán lógott a nagykabát. Jelképesen elkészült egy film.
