A Román Televízió magyar adásának munkatársa egykor amatőr filmes volt. További történetek a kommunizmus idején működő marosvásárhelyi amatőr filmklubról.
Mi késztette a filmezésre, és hogyan lett a marosvásárhelyi filmklub tagja?
Temesváron voltam egyetemista, és ott a diákházban volt diaporáma-vetítés. Két diavetítőt egymás fölé raktak, és egy fésűrendszerrel az egyik kép átment a másikba, zenei aláfestésre váltakoztak a képek, áttűnéssel. Ez annyira megtetszett, hogy nekiálltam én is: vettem fényképezőgépet, diafilmet, fotóztam, és megtanultam, hogy kell előhívni a diát. 1980-ban végeztem, Vásárhelyre kerültem a mezőgazdasági iskolába tanárként, s ott volt két diavetítő, és vetítgettem képes esszéket. Például volt egy a vasúti sínekről, amelyek balra mentek, s jobbra mentek. S amelyek balra mentek, azok holtvágányba mentek – az én fejemben az a kommunizmus volt. Sok elvont diaporámát készítettem, versenyeztem is. Akkoriban a Megéneklünk Románia versenyre összpontosították az összes szakot: tánc, zene, film stb. 1983-ban elmentem a vásárhelyi szakszervezetek házához a fotóklubba, mert azt hallottam, hogy ott van valaki, Kerekes Péter, aki ugyancsak diaporámákat készít, meg akartam mutatni neki a munkáimat, hogy adjon tanácsot. A fotóklubból átirányítottak a filmklubba, és odaragadtam. Kiderült, hogy a diaporámának több köze volt a filmhez, mint a fényképhez. Én Schnedarek Ervinnek, a filmklub vezetőjének is megmutattam a diaporámáimat; ő később egy kis kamerát adott a kezembe, egy 8-ast vagy super 8-ast, hogy valamit filmezzek. Forgattam is egy kis filmecskét egy amatőr színésszel, Nagy Miklóssal, az volt a film címe, hogy Quo Vadis. Amikor levetítettük, Ervin bácsi azt mondta, na, ezt dobjam el, s a kezembe nyomta a 16 mm-est: forgassam le újra, jobban dolgozzam ki a jeleneteket, javítsam ki a hibákat. De, hogy miért akartam én diaporámázni és filmezni? Azért, mert még ott, egyetemista koromban úgy éreztem, hogy van mondanivalóm a világ számára és kerestem a formát, amivel kifejezzem magam, énekelni, zenélni nem tudtam, rajzolni, festeni sem, és úgy éreztem, hogy mindenből egy kicsit csinálnék. Azért tetszett meg a diaporáma, mert ott volt kép is, ott volt mozgás is, és volt zene is. Egyszerre több eszköz állt a rendelkezésemre. A film is egy ilyen kollázs, művészetek kollázsa, úgy éreztem, hogy ez van rám szabva, ebben ki tudom fejezni magam.
Miből állt a filmklub tevékenysége?
Mi találtuk ki a témánkat. A filmklubban volt a felszerelés, a filmezőgép, én mindent 16 mm-re csináltam. Előhívtuk, összeállítottam, megvágtam, zenét tettem, esetleg szöveget. Ervin bácsi meg elméleti oktatást nyújtott számunkra, nem előadásokat, hanem úgy egy-egy film kapcsán, egy-egy hiba kapcsán tanított. Nagyon jó dolgokat mondott, most is a fülembe cseng sok minden, amit akkor mondott, és aztán persze elkezdtem én is olvasni. Gyakorlatilag minden héten mentünk egyszer. Minden évben készítettem egy filmecskét, amit elképzeltem, megbeszéltem Ervin bácsival. Néhány év múlva már évente kettőt csináltam, s később hosszabb, egy órás, másfél órás dokumentumfilmeket is. Ezeknek a filmeknek mi lett a sorsa? Vittük versenyezni őket fesztiválokra, a Megéneklünk Románia különböző szakaszaira, és volt még néhány város, ahol ezen kívül is rendeztek fesztivált.
Miről szóltak a filmklubban készített fikciós filmek?
Arról, ahogy láttam a világot a kommunizmusban. Jöttek a gondolatok, ötletek, leírtam ezeket, s amikor összegyűlt néhány lap, akkor kezdtem kigondolni, hogy milyen formát adjak ennek a gondolatnak. Úgy születtek ezek a kisfilmek. 1983-ban a Quo Vadis, ez díjat nyert 1985-ben. 1985-ben készült a Prietenul meu (A barátom) – a bátyám nagy lovagló, és a film a lovakról szól. Ő megszervezett mindent, hogy legyen reggel istállópucolás, etetés-itatás, edzés, bemelegítés, ugratás, mindenféle. Ez nyert a Gura Humorului-on, Cântarea României-en. 1986-os az Opus című film, amit szintén a bátyám ihletett. Ez arról szól, ahogy a szobrász alkot, és annyira belemegy ebbe, hogy azonosul az alkotással, egy ördöggel. Az 1987-es Utazás a női s a férfi sors közti különbségről, az egyenlőtlenségről szól. Szintén 1987-es a Provocare, mely Gura Humorului-on díjat nyert 1988-ban. Arról szól a film, hogy egy srác részt vesz egy motorversenyen, és veszít. A vesztés pozitív erőforrássá válik, mely őt nem arra ösztönzi, hogy elkeseredjen, hanem hogy még keményebben nekiugorjon. 1988-as az O scrisoare plicticoasă (Egy unalmas levél). Dinu Buzgatinak volt egy érdekes kis elbeszélése, ezt filmesítettem meg. Ez egy kísérlet volt számomra, hogy hogyan lehet egy szöveget, a hangot ellenpontozni a képpel. Gura Humorului-on ezzel elnyertem a nagydíjat. '88-ban próbálkoztam animációval is, ez volt a Sakk, egy kis bábufilm. 1989-ben már nagyon kemény volt a diktatúra, és én úgy láttam, hogy az fog történni, hogy Ceauşescu annyira kiszipolyozza az embereket, hogy a nép tönkremegy, és ettől omlik össze a hatalom. Hogyha azok, akik dolgoztak nekik, meghalnak, akkor ők is leesnek a trónról. Kovács Leventének volt egy amatőr színjátszó csoportja, s a diákszínészekkel csináltuk meg ezt a jelenetet. Persze bent – hogy ne lássák, mi történik –, és színesre. Ez Ervin bácsinak volt köszönhető. Az Azomureş annyira bízott Ervin bácsi technikai és művészi érzékében, hogy neki adták oda a filmeket, hogy filmezzen, és mondjon véleményt. Kapott színes tekercset is, és ideadta a zsebembe: menj és használjad – így készült el A diktátor bukása. A filmezés 1989. december 16–17-én volt, a diktátort Borbély Laci játszotta, a miniszter úr. Ő ült a trónon, a sok kicsi emberke pedig székeket hordott, és építettek egy nagy piramist. Felült a tetejére, ahonnan még jobban ostorozta őket, míg összeestek, eldőlt a torony, s a diktátor is ledőlt. Ezek a művészfilmek.
Ezek a filmek mind némák voltak?
Hangot nem tudtunk tenni, zenét inkább. A zene is úgy ment, hogy külön magnószalagról indítottuk el. Ugyanazzal a magnóval kellett mindig lejátszani, mert ha egy másik magnóra tesszük a szalagot, akkor az lassabban megy, és deszinkronizálódik az egész. A hangalámondás csakis román nyelvű lehetett, ezért kerültük ezt a megoldást.
Megőrizte ezeket a filmeket, és nézni is szokta őket?
Persze, a filmklubban készített 16 mm-eseket sokszor néztem végig, még most is tetszenek. Áttettem videóra, s néha szoktam nézni. Ezek művészfilmek inkább, amiket sokat vágtam, sokat gondolkoztam azon, hogy legyenek összerakva. Bennem vannak azok az érzések most is, amelyeket akkor éreztem, amikor csináltam a filmeket. Pontosan az, amilyen céllal csináltam akkor a filmet, az most évtizedeken keresztül is működik. Érzem magát a filmet és a mondanivalóját.
Mit jelentett az 1989 előtti időkben, hogy az embernek volt egy kamerája?
Nekem akkor nem volt kamerám, a Szakszervezetek Házának volt több is. Általában ott már a 16 mm-essel dolgoztunk, s volt néhány Kvarc nevű orosz Super8-as, azok ott porosodtak, s néha azokat kölcsönkértem.
Mit jelentett akkor kint az utcán kamerával filmezni?
Az nagy dolog volt, különösen az 1980-as évek második felében a hátamon szaladgált a hideg, éreztem a rizikót, de azért csináltam. Készítettem egy filmet 16 mm-re, inkább magamnak, mint a filmklubnak: eldöntöttem, hogy megörökítem Vásárhely szép épületeit. Fel voltam készülve, hogy ha jön a rendőrség, s megkérdezi mit csinálok, mit akarok, akkor elmondom, hogy a Szakszervezetek Házának csinálok egy filmet a szép városról. Ez bevált, olyan semleges dolog volt, hogy hagyták. Közben, persze, nem a gyárakat filmeztem, hanem a régi épületeket. Rizikós volt az is, amikor eldöntöttem, hogy csinálok egy néprajzi filmet Atyháról. Akkor nem úgy volt, hogy ami nem tilos, azt szabad, hanem csak azt szabad, ami meg van engedve. Általában családi eseményeket filmeztek az emberek, arra a hatóságok is azt mondták, hogy családi esemény, érettségi, ballagás, tehát indokolt. De, hogy csak úgy járjon valaki az utcán, és filmezzen, az nagyon szokatlan dolog volt.
Ervin bácsi csapata a forradalomról is készített filmet?
1989-ben ketten filmeztünk, én és Keresztes Pál. Pali a saját kamerájával, a super 8-assal, és én a szakszervezetek kamerájával, a 16 mm-essel. Ezt a két filmet használtuk, amikor Ervin bácsival a vásárhelyi decemberi forradalomról kellett anyagot küldjünk. Na de az úgynevezett forradalom Vásárhelyen 21-én kezdődött, akkor lőttek. 22-én jött a hír, hogy Ceauşescu meg is szökött. 21-én én nem mertem a kamerát kihozni filmezni, mert arra gondoltam, hogy ha megfognak, akkor elővesznek, hogy miért filmezem a huligánokat, ráadásul a Szakszervezetek Házának a filmezőgépével, ezért 21-én csak fényképeztem, diákat csináltam. Lefotóztam, ahogy jönnek a tűzoltók, s ahogy a népet tűzzel spriccolják, ahogy a könnyfakasztó gázat dobják. Jó éles fotók voltak, az események közepét mutatták be. Féltettem az életemet, de ott volt a másik erő, hogy mégis ezt le kell fotózni, hogy maradjon meg az utókornak. Reszkettem, mégis nyomtam a gombot, s kerestem a helyeket. És volt biza olyan, hogy épp a szekusok blokkjából fotóztam, mert onnan volt jó rálátás, s hallottam, hogy hátul kinyílik egy ajtó, jönnek le a lépcsőn. Nem mertem hátrafordulni, mert arra gondoltam, hogyha hátrafordulok, azt hiszi, hogy én most megijedtem. Fotóztam tovább, de megfagyott bennem a vér, s láttam, hogy most megy át a golyó rajtam. Az az illető megállt egy darabig a hátam mögött. Éreztem, hogy na most vége, de végül továbbment. 22-én már délben, amikor megjött a hír, hogy Ceauşescu elszökött, akkor vettem ki a szakszervezetek házától a 16 mm-es filmezőgépet, s azt filmeztem, ahogy kidobták vagy meggyújtották Ceuşescu képét, ahogy húzták Ceauşescu szobrát. A Securitatéhoz is felmentem, ott kiengedték, kiszedték az egy nappal azelőtt bebörtönzött egyéneket. Sok ilyen képet elkaptam. Olyan nagy kereslete volt, hogy mindenhová csináltuk a másolatokat.
1989 után már nem működött a szakszervezeti filmklub. Mihez kezdett Ervin bácsi és a filmesek?
Engem az Ervin bácsival való kapcsolat indított el pályámon. 1990-ben, amikor jött a fordulat, akkor indított egy kft-t, a Stúdió 7-et. Többnyire reprezentációs filmeket készített gyáraknak. Én voltam az egyedüli alkalmazott, ketten dolgoztunk, és a filmekből megéltünk. Jártunk persze, lakodalomba is filmezni szombatonként. Aztán 1990-ben újraindult a bukaresti tévé magyar adása, kevés alkalmazottjuk volt, ezért amikor Vásárhelyre jöttek, a környékünkön mi segítettük őket. Én filmeztem, riportot készítettem, azt vitték Bukarestbe és vágták meg. Így megismertek, és később szóltak, hogy nem akarok-e menni. Hát mentem örömmel, s a bukaresti tévé magyar adásánál alkalmaztak 1991 őszén. Addig Ervin bácsinál dolgoztam, és azóta ott dolgozom a tévénél. A tévé nem alkalmas arra, hogy különböző fikciós filmeket készítsek, hanem közdolgokról kellett filmeket csinálni. Aztán teltek az évek és egyre szabadabbak lettünk, már dokumentumfilmeket is csináltunk, és mi eldönthettük, hogy mit akarunk. Óriási szerencsém van, mert most már csak dokumentumfilmeket készítek, egy szerkesztő kollégámmal, Balázs Jánossal együtt találjuk ki a témákat.
