Bokor Barna és Pál Attila Deszka a Tündérkert forgatásáról: „ha egy jó stáb verődik össze, akkor jó hangulat uralkodik” Bokor Barna és Pál Attila Deszka a Tündérkert forgatásáról: „ha egy jó stáb verődik össze, akkor jó hangulat uralkodik”

„Ha egy jó stáb verődik össze, akkor jó hangulat uralkodik”

Interjú Bokor Barnával és Pál Attila Deszkával, a Tündérkert színészeivel

A Móricz Zsigmond klasszikusából forgatott történelmi sorozat számos erdélyi színészt foglalkoztatott. Bokor Barnával, a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat tagjával, aki Bethlen Gábort alakítja, illetve Pál Attila Deszkával, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezetőjével, Nagy András hajdúvezér megformálójával beszélgettünk a forgatáson uralkodó remek hangulatról, filmszínészkedésről, a szerepeik diktálta kihívásokról, illetve arról, hogy milyen magukat látni a képernyőn.

A Tündérkert forgatása 100 napon át zajlott, 11 helyszínen. A magyarországi színészeknek is szinte csak nyáron van idejük forgatni. Erdélyi kőszínházhoz szerződött erdélyi színészként, illetve vezetőként logisztikai rémálom lehetett beosztani az időtöket…

Pál Attila: Nekem könnyebb dolgom volt. Az egyeztetők kacagtak is, mert én mindig ráértem, engem szerencsére nem kötelez a színpad.

Bokor Barna: Amikor ezt a szerepet megkaptam, tudtam, hogy nehéz lesz összeegyeztetni a színházi munkával, hiszen az előző filmem [El a kezekkel a Papámtól! – szerk. megj.] forgatási napjai is kihívást jelentettek. Arra is gondoltam, hogy elmegyek egy év fizetetlen szabadságra, de szerencsére a Thália Színház felajánlott nekem egy egyévados szerződést, így nem kellett szabadúszóvá válnom.  Nekik jól működő egyeztető apparátusuk van, ami nagy segítség volt. Nehéz volt az itteni társulattól elszakadni, egy másik ország bürokratikus ügyfélkapus rendszerébe kerülni, másféle színházi üzembe csöppenni, de jó kihívás volt és remek kollégákkal dolgozhattam együtt.

PA: Szerencsére nem minket érintett, de volt egyeztetési probléma. Egy sepsiszentgyörgyi kolléga – akinek Kelement kellett volna játszania – azért esett el a szereptől, mert a Tamási Áron Színházzal nem sikerült egyeztetni, pedig már volt jelmezpróbája és a maszkját is előkészítették. A színházaknak kettős érzésük van a filmezéssel kapcsolatban. Ha a színészeik filmekben játszanak, az akár büszkeségre adhat okot és nem árt a színészek szakmai ambícióit sem támogatni – viszont amikor megjelenik egy castingcsapat a színházban, akkor az én első reakcióm is az, hogy rosszul leszek, mert ha valakit beválogatnak és elkezd egy forgatáson dolgozni, akkor jönnek az egyeztetési problémák. Miközben támogatod a színészeket filmes törekvéseikben, a színház programját is szem előtt kell tartanod. Főleg a művészeti vezetőknek gyűlik meg ezzel a bajuk. Mondhatom, hogy szerencsére több kollégánk is játszott filmben, de azt is mondhatom ugyanakkor, hogy szerencsétlenségünkre több kollégának is játszott filmben… [Nevet.] Az a fontos, hogy legyen némi rugalmasság, minden esetet külön kell vizsgálni, meg kell találni a megoldást, de ha nem lehet, akkor el kell fogadni, hogy nem lehet.

Erdélyi színészként különleges szakmai és személyes élmény lehetett egy ilyen nagy volumenű produkcióban dolgzni, aminek szigorú, tempós gyártási folyamata volt. A werkanyagok szerint nagyon jól szórakoztatok a forgatáson. Valóban tudott mókával teli lenni a munka vagy csak a háttérkamerásoknak játszottátok el a jókedvet?

BB: Amikor jöttek a werkesek, akkor megpróbáltuk reprodukálni azt, ami valójában zajlik a színfalak mögött. Félreértés ne essék, komolyan vettük a dolgunkat, felkészültünk, tudtuk mit kell csinálni, de végig mentek a sületlenségek és a hülyéskedések. Ha egy jó stáb verődik össze, akkor jó hangulat uralkodik. A rendező személyét ilyenkor mindenképp ki kell emeljük, ezesetben a Madarász Istiét, aki nagyon jó energiakört generált a csapatban, így mindenki oldott hangulatban tudott dolgozni. Alapvetően biztonságban éreztük magunkat, tudtuk, hogy jó irányba halad, amit csinálunk. Így már hajnali 4-kor, az első kávé után a sminkbuszban is jókedvűek voltunk, csattantak a poénok.

PA: Tényleg annyira jó volt a hangulat, hogy én nem is tudtam, mikor vannak vagy éppen nincsenek jelen a werkesek. Például a halálom jeleneténél megbeszéltem a törököket játszó kaszkadőr srácokkal, akik voltak kábé félszázan, hogy amikor nekik rohanok, akkor ők futamodjanak meg. Nem ez volt a terv, de olyan jól sikerült, hogy a rendező is dicsérte. Sokszor hecceltük a kellékeseket is azzal, hogy vajon észreveszik-e a PET-palackokat a filmbeli kaja-jelenetekben. Természetesen nem vittük túlzásba baromkodást, de úgy érzem, hogy ott és akkor a hangulat megengedte. Én először azt hittem, hogy azért nem érzünk feszültséget, mert nagyon jó volt a telekommunikáció a stábbal, így mi, színészek nem érzékeltük a háttérben levő feszültségeket, de mint kiderült, nem is voltak.

BB: Ezt tényleg csak akkor engedheti meg magának a színész, ha nagyon jó kezekben van a produkció, gördülékeny a logisztika, és nem azt érzed, hogy valami szivárog.

Könnyű volt Madarász Istivel dolgozni?

BB: Kollektíven mondom azoknak a kollégának a nevében is, akik nincsenek itt, hogy Isti számunkra egy igazi szív-lélek ember, akivel jó volt egy térben lenni, együtt dolgozni, s azt hiszem, hogy ez kölcsönös volt.

PA: Hihetetlenül türelmes volt. Neki azt is köszönhetem, hogy forgatások előtt úgymond edzettünk. Külön kamera előtt próbáltunk, majd együtt elemeztük ki a felvételeket. Türelmes volt, humora volt, de amikor kellett, nagyon hamar pontot tudott tenni a hülyeskédes vagy bármilyen dolog végére. Emlékszem, hogy a kaszkadőrök egyszer azon méltatlankodtak, hogy túlságosan csúszik a talaj, mire Isti csak annyit kérdezett, hogy „kaszkadőr vagy, ugye?” – s ezzel a kérdéssel helyre is tette őket. Úgy tudott határozott lenni, hogy nem sértett meg senkit.

BB: Ha élessé is vált a helyzet, soha nem agresszívan kezelte. Egyszer kissé  kifakadt, miközben gesztikulálva magyarázott, megcsúszott és dobott egy hátast, majd felállt, elkacagta magát, s azt mondta: „Gyerekek, most vesztettem el minden autoritásomat!”

Egy ilyen produkcióban volt helye a kreatív lazaságnak, improvizációnak, közös ötletelésre?

BB: Én úgy érzem, hogy igen. Állandóan hoztunk ajánlatokat, Isti nyitott volt mindenféle tőlünk származó ölteltre.

PA: Nekem mindig felvázolta a szituációt, onnan nagyrészt rám volt bízva megoldás. Adta magát, hogy ez a Nagy András, egy brutális, kemény fickó, Isti elmondta, hogy ezt nem szabad eljátszani, mert tudom sugározni magamból. Én ezután kezdtem keresni a kontrasztokat, amitől ez a nagydarab, de közben mosolygós, az áldozatát megölelő figura életre keljen. Viszont Isti éles szemmel figyelt, volt egy jelenet, amikor mosolyogva ültem le Báthoryval tárgyalni, Isti szólt, hogy szereti ezt a mosolygást, de vigyázzak, mert először jelenek meg a képernyőn, ne lőjük le egyből ezt a részét  a figurának. A tapasztaltabb színészek is jöttek számos ötlettel, saját figurájuk és szerepkörük erősítése érdekében, Isti ezekre is nagyon nyitott volt, de ezekben a helyzetekben is pontosan tudta, hol kell meghúzni a határt. 

Barnit már jól ismerhetjük filmszínészként, viszont téged, Deszka, kevésbé…

PÁ: Én a 90-es évek elején teherautó-sofőrként dolgoztam és egy érdekes találkozás által lettem színész: Bocsárdi László rendezővel futottam össze az utcán, aki egyszerűen megkérdezte, hogy nem-e szeretnék színész lenni. Így kerültem a gyergyószentmiklósi Figurához, majd amikor a társulat Sepsiszentgyörgyre költözött, akkor mentem velük. Minden olyan szerepet eljátszottam, amiben verekedni kellett, meg kellett emelni valamit... Sokáig el akartam végezni a színit, de a lustaság soha nem vitt rá, viszont a Figurától jó edzést kaptam. Később, szintén a lustaságom miatt szerepet váltottam, de nem sokat gondolkodtam, amikor behívták castingra, mert mindig is szerettem a színészetet…

BB: Összefoglalhatom? 30 évvel ezelőtt Bocsárdi Laci egy teherautó-sofőrtől megkérdezte, hogy nem akarsz színész lenni… Majd 30 évvel később Madarász Isti egy gazdasági vezetőtől megkérdezte, hogy nem akarsz filmszínész lenni? [Nevet.] De a szerepválogatás is egy jó sztori! Bemegy Deszka a castingra. Deszka nem tudja, hogy a vele szemben ülő Isti a rendező, Isti nem tudja, hogy Deszka nem színész, ezért felszabadultan lezavarja a szereppróbát. Miután rendezték a helyzetet, egy másik színészkolléga ült be a castingra, akitől Isti a biztonság kedvéért megkérdezte, hogy „bocs, te színész vagy-e”, amire  kolléga önérzetesen megszólalt, hogy „ne haragudj, de nem értem a kérdést…” [Nevet.]

PA: Azt mondta Isti, hogy ezek után senkitől nem mert semmit megkérdezni… [Nevet.]

Hogyan készültetek a szerepre?

BB: Szerintem az a szerencsés, ha előzetesen kialakul valami benned. Elolvasod a forgatókönyvet, utánanézel történelmi adatoknak, elolvasod Áprily Lajos vagy Reményik Sándor költeményeit, hogy megtudd, ők miként látták Bethlent, kézbe veszed a Makkai-tanulmányt [Makkai Sándor: Egyedül – szerk. megj.], belelapozol a levelezéseibe, amelyekből kiderül, mi volt fontos számára, milyen értékek szerint működött. Ezeket mind-mind elraktározod, kialakul benned egy kép, s ha ez a kép találkozik a rendezői és gyártói szándékkal, kölcsönös bizalmi légkörben megy tovább a játék.

Azért ez egy fajsúlyos szerep, mert szinte mindenki ismeri Bethlen Gábort, van véleménye róla….

BB: Igen, az erdélyi történelm és kulturális emlékezet része az ő alakja. Van, aki lakott már a Bethlen Gábor utcában, vagy végzett a kollégiumban, vagy fizetett kétezer forintossal, lépten-nyomon szembejön a neve. Az írások, az emlékek, a történészek különbözőképpen értelmezik jelentőségét: van aki egy törökbarát, kereszténységet eláruló, manipulatív hatalomtechnikusként írja le, mások szerint a történelmi helyzet kettősségeit jól használva elhozta Erdély aranykorát.  Én inkább az utóbbi, közkedveltebb verzióra voksolok. Számomra olyan ember, akivel tudtam azonosulni.

A hajdúk történetéről viszont kevesebbet tudunk itt Erdélyben…

PA: Én azt hittem, hogy a hajdúk egy nemzetség. Csak később derült ki számomra, hogy valójában a pásztorokból lett fegyveres katonákat hívták hajdúknak. Nagy András nevével pedig először a forgatókönyvben találkoztam. Próbáltam anyagot keresni róla, de nagyon keveset találtam, s amit találtam, azt is inkább a már róla előzetesen elképzelt képemhez társítottam. Sikerült párhuzamot vonnom a székelység és a hajdúk között. Magyarosi Sándor történészkollégánk is megerősített ebben, egy dokumentumot is talált, amelyben arról írnak, hogy a hajdúkat a székelyek mintájára telepítik le a Hajdúságban. Így tudtam a közös kulcsokat megtalálni. A legvagányabb az volt, amikor Biharnagybajomban átmásztam a református templom kerítését, mert van az udvarán egy Nagy András-szobor, amit hosszasan bámultam, s ami megerősítette bennem mindazt, amit azodáig gondoltam, éreztem vele kapcsolatban. Meg kellett szeretnem ezt a figurát, hogy ne egy egyszerű brutális fickót mutassak be, valahogy át kellett vinnem magamon, különben röhejes lett volna az alakításom. Ő a hajdúk érdekeit tartotta szem előtt, és hogy nekik jó legyen, számára minden eszközzé vált ehhez. Ez szimpatikussá tette számomra. S az is, hogy tapasztalt fickó, határozott, nem hőbörög. S habár történelmileg nem hiteles, de próbáltam úgy megközelíteni őt, mint  egy hűséges figurát, aki ha egyszer letette voksát Báthory mellett, akkor hosszú ideig nem is pártol el tőle.

Ti hogyan tudnátok megfogalmazni, mi a különbség a színpadi szereplés és a filmbeli alakítás között?

BB: Habár rokonszakmák, de szinte két különböző mesterség. Más érzékenységgel dolgozol filmben, mint színpadon. Például nagyon fontos tudni, hogy mikor van a te közelid, mert ha felvesztek egy nagytotált, akkor nem égetheted ki magadból az összes „kraftot”, hanem tartalékolnod kell arra a pillanatra, amikor elérkezik a premier plán ideje – ami lehet, hogy csak a nap végén lesz, éjjel háromkor, de addig is tárolnod kell magadban az állapotot, amit meg kell jelenítened.

PA: Nekem amatőrként egyetlen megoldásom volt. Reggel, mikor felvettem a fekete kacagányomat, akkor Nagy András lettem egész napra. Még az ebédlőben sem engedtem belőle. Amikor a hajdúkat alakító színészek egy helyen vacsoráztak, Nagy Andrásként köszöntem nekik, s még kicsit el is vártam, hogy köszönjenek vissza: „szevasz, főnök!” [Nevet.] Próbáltam tanulmányozni, hogy csinálják a profi kollégák, akik be tudják osztani az intenzitásukat, de nekem csak így ment. Ahogy nézem az epizódokat, én is próbálom levonni a következtetéseket. Hallom és látom már a különbségeket, amit Barni is említett, hogy hol van a kamera körülöttem, három vagy tíz méterre. Például a hanggal most már tudom, hogyan kellene játszani. Végig féltem, hogy ne legyek túl sok, ezért visszavettem a hangomból. Ez sajnos ráment a hang minőségére, de most már tudom, hogy ha kicsit távolabbról vesznek, akkor meg kell emelnem a hangerőt, tisztább kell legyen. És a dikcióm sem jó, de azt mondták, hogy a kiejtésemet tartsam meg, mert Nagy András figurájába belefér. Ha valaha újra hasonló helyzetbe kerülök, akkor ezt a tapasztalatot már fel tudom használni.

Hogyan és mikor nézitek a sorozatot? Milyen szembesülni magatokkal a képernyőn?

BB: Nálam nem tudott kialakulni egy rituálé, pedig direkt erre az alkalomra vettünk egy tévét, bekötöttük, azzal a gondolattal, hogy majd az otthon komfortjában fogjuk nézni részről-részre, de sokszor közbejön valami más, de igyekszem megoldani, hogy időben elcsípjem… Az első nézés mindig analizáló, azt nézem, hogy szakmailag mit csinálnék másként, aztán gyorsan el is fogadom magam, mert látom az egészet egyben és azt mondogatom, hogy vállalható és szép. Ez az első olyan munkám, amellyel nem kötekszem túl sokat.

PA: Én is péntek esténként nézem. De többször meg kell néznem egy-egy részt, mert akárhogy szeretném magamat eltávolítani tőle, nehéz levetkőzni a hiúságot: magamat keresem folyamatosan, és én is kötekedek magammal. Másnap megnézem még egyszer, van amikor édesanyámmal harmadszor, negyedszer is nekiállok. Minél többször nézem, annál jobban megnyugszom, többet látok, nem csak magammal foglalkozok, sőt, büszke leszek és az egészet elkezdem nagyon szeretni. 

Van tervben következő filmes projekt?

BB: Számomra ez egy  gyorsan lezajló időszak volt, melyre úgy tekintek, mint ajándékra az élettől. Ezzel valószínűleg elleszek egy ideg. Nem tudom, mit hoz a holnap, de tapasztalataimat  szívesen kamatoztatnám. Vannak kiaknázatlan területek.

PA: Én viccesen válaszolok: egyrészt velem könnyű egyeztetni, másrészt ha nem hívnak filmezni, nem tudják mit veszítenek. [Nevet.]

 

Friss film és sorozat

Szavazó

Melyik a kedvenced az idei Oscar-jelöltek közül?

Szavazó

Melyik a kedvenced az idei Oscar-jelöltek közül?

Friss film és sorozat