Az El a kezekkel a papámtól! szinte minden eleme ismerős lehet más, jól ismert gyerekfilmekből, Dobó Kata első mozijához, a Kölcsönlakáshoz képest azonban érezhető a fejlődés.
Nem ritka eset a filmvilágban, hogy egy színész úgy dönt, a kamera túlsó oldalán is szeretné magát kipróbálni, és újabb kihívásokat keresve rendezőként folytatja a karrierjét. Hollywoodból tömérdek példát tudnánk sorolni erre a jelenségre, elég csak Clint Eastwoodra vagy John Cassavettesre gondolnunk, hogy két igazán legendás alakot emeljünk ki, de a teljesség igénye nélkül szóbahozhatnánk itt Ben Afflecket, Bradley Coopert, női oldalról pedig Jodie Fostert, Sarah Polley-t, Greta Gerwiget vagy akár Olivia Wilde-ot is. Hazai pályán pedig 2019-ben, Kölcsönlakás című filmjével Dobó Kata is csatlakozott a sorba, akit úgy néz ki, nem tántorított el terveitől a finoman szólva sem túl biztató kritikai visszhang, így a moziműsort böngészve már a második filmjével találkozhatunk. Míg azonban a Kölcsönlakás egy erotikától túlfűtött romantikus vígjáték volt, amely a nagykorú közönséget célozta meg, az idei Dobó Kata-film, az El a kezekkel a papámtól! inkább a gyerekeknek szól.
Főhőse egy Dorka nevű kislány (Marczinka Bori), akinek azzal kell szembenéznie, hogy teljesen beszürkült, ügyvédként dolgozó édesapja (Bokor Barna) új feleséget választ magának a kislány édesanyja halála után. Dorka és a leendő mostohája (Pálmai Anna) között persze azonnal kiéleződnek az ellentétek, hiszen az erősen boszorkánynak látszó nőszemély minden erejével azon van, hogy száműzze a házból Dorka édesanyjának emlékét. Mivel azonban Dorka ezt nem nézi tétlenül, a mostoha őt is eltakarítja az útból, és ráveszi Dorka apját, hogy küldjék el a kislányt egy nyári táborba, hogy egy kicsit lehiggadjon. Itt aztán Dorka egy-két varázslatos élmény mellett szövetségesekre is szert tesz, köztük a tábori nevelőnőre, a saját bevallása szerint muzikális apátiában szenvedő Eszterre (Csobot Adél), és így már együttes erővel próbálhatják megmenteni a kislány képzeletében élő Fényországot az örök sötétségtől, azaz Dorkáék családjának békéjét a rossz szándékú betolakodótól.
Igen éles tehát a stílusváltás a Kölcsönlakás és az El a kezekkel a papámtól! között. Ezzel alapvetően nem lenne baj, ám mégis azt érezhetjük az új mozi nézése közben, hogy Dobó Katának mintha még nem igazán lenne kiforrott víziója azzal kapcsolatban, pontosan milyen filmeket is szeretne rendezni. Valószínűleg inkább csak a szándék van meg nála, és az láthatóan így vagy úgy, de célt ér. Ez legfőképpen abban érhető tetten, hogy az El a kezekkel a papámtól! valójában a gyerekfilmek Frankenstein-féle szörnyetege, amely az elmúlt idők legikonikusabb kasszasikereiből építkezik. Van benne egy kis Alice Csodaországban, még több Charlie és a csokigyár, csipetnyi Harry Potter és Demóna, fűszerként pedig érezhetünk rajta egy leheletnyi Narniát, majd mindehhez kapunk egy Tim Burton fantáziáját halványan megidéző, stilizált mesevilágot és némi Roald Dahltól csent horrort is.
Dobó Kata és a filmen dolgozó kreatív csapat tehát érezhetően beleásta magát a témába, és ki is mazsolázott a tökéletes gyerekfilmek receptkönyvéből mindent, amire szükség lehet, a gond inkább azzal van az El a kezekkel a papámtól! esetében, hogy mindezt a szelektálás igénye nélkül, ömlesztve használja, miközben az eredeti ötletek elvesznek az innen-onnan elemelt panelek között. Ez különösen akkor szúrhat szemet a nézőnek, amikor az El a kezekkel a papámtól! még azzal is tetézi az összeollózott kavalkádot, hogy éneklős, táncos musical-betéteket használ, azonban sajnos ezt is rendszer és ritmus nélkül, teljesen önkényes alapon teszi, így pedig az eredmény töménynek és félresikerültnek mondható. Kicsit mintha maga a film sem tudná eldönteni igazán, pontosan mi is akar lenni, emiatt pedig könnyen azon kaphatjuk magunkat a megtekintése közben, hogy nem ránt be az elénk tárt varázsvilág, és a gondolataink egészen máshol járnak a cselekményre való összpontosítás helyett.
Mindemellett akadnak azért pozitívumai is. Itt említhetjük például Csobot Adélt, aki annak ellenére is kiválóan megállja a helyét a vásznon, hogy eddig ez a terep ismeretlen volt az énekesnő számára. Mindig mosolygós és vidám kisugárzása tökéletesen illik a karaktere által képviselt romantikus és idealista, jó értelemben véve cukormázas életfelfogáshoz, így nagyszerű lenne, ha őt a jövőben is megtalálnák a hasonló szerepek, csak egy kicsit jobban sikerült filmekben. Ugyancsak kitesz magáért Nagypál Gábor Frici, az exbűvész kertész bőrébe bújva, ráadásul hozzá több, tényleg megmosolyogtatónak mondható pillanat is társul, így jórészt neki és a karakterének írt poénoknak köszönhető, hogy a film a rengeteg erőlködés mellett valamennyire azért szórakoztató tud maradni.
Az El a kezekkel a papámtól! tehát egyelőre sajnos nem arról ad tanúbizonyságot, hogy Dobó Katának mindenáron folytatnia kellene a filmrendezést, de az tény, hogy a Kölcsönlakáshoz képest radikális fejlődés érzékelhető, így talán egy harmadik mozival – ha lesz ilyen – feledtetni tudja majd az első két munkájával kapcsolatos csalódásokat. Az El a kezekkel a papámtól! addig is nyugodt szívvel megnézhető azért az évvégi ünnepi forgatagban, hiszen ilyenkor úgyis mindannyian megengedőbbek vagyunk – talán éppen ezért időzítették így a bemutatót.
