Billy Crystal, Hollywood leginkább PC nevettetője beletörődött saját korába, így most nagyapaszerepben díszeleg.
Az amerikai középszerűség pont úgy működik, mint a McDonald’s vagy az egyház: a hagyomány és az értékrend megőrzésének érdekében minél korábban, lehetőleg kölyökkorban kell elkapni az egyedeket a grabancuknál fogva, és beoltani az ideológiával. Erre tökéletes hely a mozi, ahová családi film címszó alatt időnként beülhet apraja-nagyja, hogy együtt sírjanak és kacagjanak (inkább az utóbbi, ha lehet), kötődjenek és megtanulják az amerikai álmot, miszerint merjünk nagyot álmodni, de azért nyugodtan megelégedhetünk azzal is, amink van. Ja, és a család mindenekelőtt. A család: téma is, célközönség is.
Ilyen a Szülői felügyelet nélkül is. Még soha nem láttam ennyire fiatal nézőket el-elszórva a felnőttek között a plázában (legalábbis élőszereplős filmen nem), s a célközönséghez méltóan a forgatókönyv a lehető legnagyobb szórással dolgozik: biztos ami biztos alapon megtalálható benne minden mozzanat, fordulat, mém és ötlet a hasonló filmekből, azok közül is a legklasszikusabb az „eleinte utálják egymást, aztán elválaszhatatlanok lesznek”-motívum, amit láttunk már dadussal, elvált apával, nagybácsival és egyebekkel. Ebben a filmben a nagyszülők versus gyerekek, illetve nagyszülők versus szülők konfliktusokat bontják ki az alkotók: Artie Decker (Billy Crystal) egy kisváros rádiójának sportkommentátora, de kiöregedik szakmájából, így elbocsátják. Már elkezdené az unatkozó nyugdíjasok életét feleségével, Diane-nel (Bette Midler), amikor hívás érkezik nagyvárosi lányától (Marisa Tomei) és annak férjétől (Tom Everett Scott), akik egy hétre szeretnék a nagyszülőket felkérni dadusnak három gyerekük pesztrálására. A probléma csak az, hogy éppen az anyuka bízik saját apjában a legkevésbé: saját gyerekeit progresszív, modern módon próbálja nevelni (nem kapnak cukrot, nincsenek tiltószavak stb), s fél, hogy a provinciális nagypapa elrontja őket maradiságával.
Mondani sem kell, eleinte a gyerekekkel nem lehet szót érteni, a generációs és egyéb szakadékok áthidalhatatlannak tűnnek, aztán mindenki enged a gének hívószavának és rájönnek, hogy a család a legfontosabb dolog az életben. Meg a baseball, meg az édesség, meg az amerikai életforma. Így leírva nem tűnik túl izgalmasnak a film, s a zsáner előzményeit ismerve pláne hogy nem az, simán összeolvad a többi hasonszőrű filmmel a DVD-s polcon. Ami nézhetővé teszi, az a Billy Crystal és Bette Midler közti játék, illetve az előbbi kedves, régimódi, (eddig nem tudtam, hogy jellemezzem, s a film láttán esett le) nagypapás humora. A gyerkőcök megfelelően ennivalóak, Marisa Tomei a szokottnál ripacsabb, s ironikus módon az apuka a legszürkébb figura az egész vidám bagázsból: fel sem tűnik, ha nincs ott. Egy apafigura nélküli, elcsángált generáció filmjét látjuk tehát, de ez talán az alkotóknak sem tűnik fel: hiszen ők a legjobbakat akarták, legjobb tudásuk szerint. Továbbvinni a hagyományt...
Kellemesen felejthető film, minden családtag számára könnyen emészhtető a Szülői felügyelet nélkül. De kíváncsi vagyok, hogy a családi film műfaja egyáltalán megváltható, megváltoztatható-e, lehet-e önreflexíven nyúlni hozzá? Megszületik-e valaha paradigmaváltó rendezője, aki gyökerestől forgatja fel A Hagyományt? Az az érzésem, hogy nem, mivel talán ez a műfaj a legridegebb minden műfajok és zsubzsánerek között. Hiszen egyetlenegy célja van: saját magát újrahasznosítani.
