Az Ördögűzés önreflexív stílusával igyekszik kiemelkedni a tucathorrorok közül, a filmkészítés apparátusát leleplező történet azonban leginkább főszereplő sztárja, Russell Crowe hullámvölgybe jutott karrierútját tükrözi.
Anthony Miller (Russell Crowe) egykor sikeres filmszínész volt ígéretes lehetőségekkel, mígnem felesége betegségét és halálát követően teljes magánéleti letargiába zuhant. A kiégést ráadásul hosszú éveken át tartó alkoholizmussal tetézte a problémás híresség, aminek következtében tinédzser lánya, az iskolából frissen felfüggesztett Lee (Ryan Simpkins) is elhidegült tőle. A magánéleti- és a karriergondokra ugyanakkor egyaránt megoldást jelenthet az a lehetőség, amit egy igazi horror-klasszikus készülő új feldolgozása kínál. Hiszen a film belső démonjaival viaskodó lelkész főszerepét mintha egyenesen a visszatérésére készülő Millerre szabták volna, sőt, még lányának is sikerült asszisztensi munkát szereznie a forgatáson, hogy több időt tölthessenek együtt. A kamerák kereszttüzében azonban az alakítás átélésének olyan mélységei kerülnek felszínre, amelyek a filmen kívüli valós traumákra világítanak rá, miközben maga az ördög igyekszik szabotálni a munkálatokat.
A produkció ráadásul nemcsak a filmbéli, hanem a tényleges színfalak mögött is rendkívül személyes projekt, hiszen a gyerekszínészből lett forgatókönyvíró-rendező, Joshua John Miller annak a Jason Millernek a fia, aki a hetvenes években az eredeti Az ördögűző (The Exorcist) férfi főszerepét alakította – azt a szerepet, amit most a filmbéli produkció színész főhőse, a szintén Miller névre keresztelt Anthony igyekszik magáévá tenni. Az Ördögűzés áthallásos, remake-készítés körül forgó története tehát egyszerre több narratív szinten zajlik, a műfaji felszín alatt elsősorban mégis az alkotó alteregó-karakterére, a filmbeli Miller lányára, Lee-re koncentrál, aki épp úgy kénytelen megbirkózni híres apja örökségén túl a filmszakmában való felnövés nehézségeivel, valamint saját homoszexualitásának megélésével, mint az igazi Miller fiaként a gyerekkorát Oscar-jelölt apja mellett Hollywoodban töltő, nyíltan meleg rendezőnek.
Az Ördögűzés ugyanakkor az alkotó személyes élményei mellett Az ördögűző klasszikusát is igyekszik feleleveníteni. Az 1973-as film karakterei és konfliktustípusai egyaránt megidéződnek, ahogy a kulcsjelenetek díszletei is újra lettek alkotva. Méghozzá a kortárs médiakultúrára szabott, önreflexív módszerekkel. Hiszen a film egyszerre nyújt betekintést a forgatás közegének színfalak mögötti drámájába, miközben tényleges remake-ként is funkcionál a valós forrásfilm fő cselekményelemeinek értelmező újramesélése kapcsán. Így a hitét vesztett pap belső vívódását ezúttal egy színésznek kell átélnie, aki gyerekkori traumái miatt saját életében szintén maga mögött hagyta a vallást, a sátáni jelenések pedig a filmtrükkökhöz hasonlóan a valóság határait feszegető színjátékoknak tűnnek, miközben a forgatás apparátusának gyakori megmutatása folyamatosan fenntartja a realitás illuzórikusságának látszatát.
Az időnként Ari Aster horrorfilmjeinek vizuális és tematikus játékosságára emlékeztető megoldások – mint a félbevágott babaházként mutatott belső terek vagy a tükörképek fizikai és mentális áttörései – mégsem képesek fenntartani a rémület atmoszféráját. A feszültséget kizárólag klisés jump-scare-ek fokozzák, melyek hosszas előkészítései csupán a családi drámáról vonják el a figyelmet a szűkös játékidő alatt. Így a különböző karakterekhez kötődő cselekményszálak elnagyolttá, a motivációk pedig gyakran ellentmondásossá válnak. A filmbeli produkciót konzultánsként segítő pap (David Hyde Pierce) elsősorban pszichológusként igyekszik megoldani Millerék családi traumáit, de ennek eszközeként bármikor kész egy tényleges ördögűzésre is, míg a remake-et forgató rendező (Adam Goldberg) úgy ad esélyt sztárjának karrierje felélesztésére, hogy közben múltja felhánytorgatásán keresztül folyamatosan szabotálja érzelmileg.
Az alakítás átélése ugyanis Miller különböző elfojtásait hozza a felszínre. A férfi valójában nem felesége elvesztésének emléke miatt kezd újra önpusztításba, hanem azt a fiatalkori „élményét” éli újra az atya szerepének eljátszásán keresztül, amikor ministránsfiúként papja abuzálta őt. A sátáni megszállás következtében ráadásul ő is lányát kezdi fenyegetni – bár a film többi akciójelenetéhez hasonlóan elég ingerszegény módon, ahogy a szereplők javarészt tétlen biodíszletként, saját megszólalásaikra várva szemlélik a körülöttük zajló, megrázó eseményeket. Lee ráadásul sokáig nem is különösebben foglalkozik az egyre kétségbeejtőbb helyzettel, ami végül szinte magától tisztázódik. Ironikus továbbá, hogy a szerepét tanuló Miller rendszeresen panaszkodik a gyenge szövegkönyv miatt, miközben a tényleges film gyakran címszavakban fogalmazott, bugyuta dialógusai leginkább sűrített expozíciókat tartalmaznak, vagy az aktuális történéseket narrálják.
Így a címet adó ördögűzés hiába szolgál a belső démonokkal való leszámolás metaforájaként, a traumák inkább történetmesélési szükségszerűségből oldódnak fel, mintsem a szereplők jellemfejlődése vezetne a feldolgozásukhoz. Elcsépelt műfaji megoldásain túl az Ördögűzés felszínessége miatt alkotója személyes tapasztalatainak művészi kommentárjává sem képes válni. Az önreflexiók mindössze a karriermélyponton tengődő Russell Crowe karaktere kapcsán relevánsak, akinek – az általa játszott egykori mozisztárhoz hasonlóan – még várnia kell a nagy visszatérésre.
