Olyanok is szeretik immár a The Last of Ust, akik nem játszották.
A Naughty Dog fejlesztésében, PlayStation 3-exkluzívként adta ki a Sony Interactive Entertainment 2013-ban a The Last of Us túlélőhorrort – pontosabban egy zombiapokalipszisba helyezett, annak minden veszélyével a két főhős túlélését akadályozó akció-kaland videójátékot. Rögtön világsiker lett, azóta folytatást is kapott, nemrég pedig feljavítva PlayStation 5-re és PC-re is megjelent. A fejlesztők együttműködésével a játékot többé-kevésbé hűen adaptáló HBO a tíz éve töretlen sikert megsokszorozta 2023 elején: olyanok is szeretik immár a The Last of Ust, akik nem játszották. Például én.
Apokalipszis most és mindörökké – Neil Druckmann / Naughty Dog: The Last of Us Part I (remake)
A The Last of Us halhatatlanságához akkor sem férhetne kétség, ha sosem készül hozzá folytatás, remekbe szabott történetét pedig nem konvertálják HBO-tévésorozattá: a 2013-as alapmű kilenc év elteltével is képes kifacsarni a lelkünket – aki nem hiszi, bátran tegyen egy próbát a videójáték-történelem gyöngyszemének csaknem kifogástalan remake-jével.
Az első TLoU-játék, melyből az adaptáció első évada készült, onnan indít, hogy az alkalmi megrendelésekből élő pallér Joel, öccse, Tommy és lánya, Sarah menekülni kényszerülnek az összeomlani látszó Bostonból, de nem jutnak messze, az autó felborul, lőnek rájuk, egyikük meghal. Általános káosz és erőszak tombol, a népesség jelentős része zombi, rájuk vadászik a hadsereg. Húsz év telik el, és a játékos által mozgatott Joelt immár a bostoni FEDRA katasztrófaelhárító katonai ügynökségének erődített városrészében találjuk, tehetséges feketepiaci csempészként. A járvány, mely elpusztította az emberiség javarészét, tulajdonképpen a Cordyceps gomba, mely főként harapással jut a szervezetbe, az agyban továbbfejlődik, s az emberből pár órán belül zombit varázsol. A hatalom, azaz a FEDRA diktatórikus túlkapásaival szemben szerveződik egy földalatti ellenállás, a Fireflies (Szentjánosbogarak, a magyar fordításban Tűzbogarak), és a bostoni ág vezére, Marlene rábízza Ellie-t, egy titkot hordozó kamaszlányt Joelra, hogy csempéssze ki őt a városból. Ellie titka az, hogy tulajdonképpen immunis a gombára, és szervezetében jó eséllyel ellenszert hordoz. Joelnak és Ellie-nek végül a távoli Salt Lake City-be kell eljutnia, ahol labor van és orvosok. Keresztülvágnak hát az Észak-Amerikai földrész teljes széltében, évszakok váltakoznak, útközben pedig találkoznak az új társadalmi rend, illetve a tápláléklánc összes többi típusú szereplőjével: magányos túlélőkkel, fosztogatókkal, emberevőkkel, és járnak egy erődített kommunában is. Időnként nyilván zombikkal is összefutnak (akik a játékban még nem a közös gomba-tudat részei).
Ezt a történetet adaptálta kilencrészes sorozattá az HBO, amihez megnyerték a Csernobilt is jegyző Greg Mazint, valamint a játék fejlesztőjét és íróját, Neil Druckmannt (illetve ők ketten nyerték meg az HBO-t). Eltérően a korábbi játékadaptációktól, a TLoU sikeres vállalkozásnak bizonyult. Elsősorban mert a világvégi helyzetet, és annak minden kellékét, díszletét, a játék alaphangulatát hűen építették fel, másodsorban a főhősöket alakító színészek telitalálatnak bizonyultak, harmadsorban a forgatókönyv és a történet fordulatai – úgy felerészt – ütemről ütemre pontosan másolják a játékot, míg a másik felerészben hozzátették, odadolgozták a fertőzéses világvége létrejöttének kontextusát, valamint a szereplők háttértörténetét, és nem kis csavarral a harmadik részben, egy úgynevezett „zsákepizódban” az egyik mellékszereplő egyéni sorsát is kibontották.
A játékélmény közel pontos izgalmi fokát az első epizódban az autós menekülés során szinte kockáról kockára újraképezték, majd a nyolcadik és kilencedik epizód is másolja a játékot. A köztes epizódokban a nézők veszteségérzetét vagy az apró sikerekből táplálkozó optimizmust hozzáköltéssel gazdagították, mely az alkotott világban való elmélyülés erősítését szolgálja. Mind az első, mind a második rész elején bepillantást nyerünk a fertőzés globális kezdeteibe. Előbb egy kibeszélőshow-ban hangzik el a gomba-elmélet, utóbb látjuk az első esetek felbukkanását Indonéziában. Megismerjük Joelt (Pedro Pascal), az ő hétköznapi életét és kapcsolatát lányával, Sarah-val, a járvány kitörését, a menekülést, majd a társadalmi rend pusztulását követő új világ részleteit, s Joel abban megtalált helyét. Ellie (Bella Ramsey) ellenállóképességének titka az utolsó, kilencedik epizód elején kerül felfedésre. Ő ugye már a járvány idején született, és az egykori élet működését csillogó szemmel hallgatja, majd ki is próbálhat ezt-azt a hetedik epizódban, mely teljes mértékben előzménytörténet. A negyedik, ötödik és hatodik epizódban a játékból már ismert helyszínek, kihívások és szereplők újakkal vegyülnek.
A zombivésztől részben elpusztult világban a túléléssel elfoglalt hősöket érzed magadhoz közel, velük azonosulsz. A videójáték erre kiváló közeg, hiszen maga az irányítás a játékosból virtuális főhőst farag: te mozgatod Joelt, később egy időre Ellie-t is, általuk fedezed fel a kellékeket, bejárod a terepet. Nyilván nem önkézzel, de az életkioltó szándék közel valós érzetével ölésre nógatod a szereplőket. Valójában azért is, mert nincs más választásod, csak így tudsz továbblépni. A filmnek pedig, ha innen adaptál, és a fejlesztőknek célja mind az ábrázolt világ és viszonyok valósághű leképzése, mind a rajongók kielégítése, mind újak szerzése, tanácsos olyan elbeszélésformát találni, ami az azonosuláshoz szükséges nézői reflexeket kiváltja.
Dönthettek volna nyilván úgy, hogy a játékot mindenféle kitekintés nélkül, mozdulatról mozdulatra újraképezik, az viszont a számottevő fordulatot nem hozó jelenetek során a beavatkozás lehetősége nélkül halálra untatta volna a passzív nézőket. Tovább kellett dramatizálni tehát a szereplők egymáshoz való viszonyát, a történet fordulatait és az elmélyülést szolgáló elemeket. Egyenesen elengedhetetlen volt tehát a játékhoz képest új szereplők felléptetése, mint például a túlélőművész Bill (Nick Offerman) élettársa, Frank (Murray Bartlett), vagy a Kansas Cityben garázdálkodó ellenállás és vezére, Kathleen (Melanie Lynskey). Általuk jótékonyan gyarapszik mind a pozitív előjelű, szerethető, mind a negatív előjelű, szorongást okozó karakterek csoportja, viszont mindkét típus megteremtésének célja ugyanaz: a kegyetlen új világ még teljesebb magyarázata. Joelnek és Ellie-nek ugyan önmagukban is meg kell küzdeniük az eléjük gördített démonokkal – legyenek azok zombik, fosztogatók vagy emberevők –, viszont egymás kisegítése, illetve megmentése a játék fő mozgatórugója, a sorozatban pedig kapcsolatuk egyre mélyülő alapja.
A TLoU ettől a szülői szeretet mindenen átgázoló történeteinek egyik referenciapontja lett, gazdagítja ilyenképpen Az út (The Road), a Madarak a dobozban (Bird Box) és a Csillagok között (Interstellar) és mások narratív közösségét. A szülő bármire és a létező mindenre képes annak érdekében, hogy biztosíthassa gyermeke(i) túlélését. Joel és Ellie kapcsolata idővel, lassan erre az apa-lánya szintre fejlődik, viszont oda el is kell szállítani a viszonyulást forgatókönyvileg, az ábrázolt környezeti ingerek ráhatásával, valamint színészi játékban. A kezdetben egymás – és a világvégi zombis alaphelyzetben mindenki – iránt bizalmatlan Joel és Ellie kényszerből társalognak, majd csipkelődnek (jellemzően Ellie csalogatja ki a morózus Joelből a szükséges egysorosokat), majd eltörhetetlen ragaszkodás fejlődik bennük ki egymás iránt. Ennek a ragaszkodásnak kulcsszerepe van, mivel a végkifejlet magyarázataként szükséges majd működnie.
Nem lehet nem szólni külön a harmadik epizódban elbeszélt szerelmi történetről. A túlélőművész Bill létrehoz egy teljes mikrokörnyezetet (értsd: kerítéssel elzár a világtól egy kisvárost) kezdetben önmaga, később a párja számára is: miután azt élni hagyja, maga mellé engedi és sírig tartó ragaszkodás fejlődik ki közöttük. Nem túlzottan elrugaszkodott minősítéssel az HBO itt egyik főművét hozta létre, ami az elbeszélés takarékosságát és a nézői befogadás gazdag benyomásához szükséges idő keresztmetszetét illeti. Valamivel hosszabb játékidő alatt, mint a Pixar Fel című animációjának gyors kapcsolati életstációs vázlatában, viszont a veszélyes világkörülményekre kontrasztosítva hoznak létre egy teljes értékű sorsfilmet. Az ábrázolás eszközeivel felfakasztott érzelmek lehengerlik a nézőt (sokakat viszont nem, őket ugyanis zavarja egy el nem hanyagolható részlet). A „zsákepizód” jótékony szünetet hoz, nem várt harmóniát szállít, a veszteségérzet és gyász kiskatarzisával mítoszt és nosztalgiát hoz létre a TLoU belső világában. Linda Ronstadt vesztett szerelmet sirató Long Long Time balladája kitartóan belevegyül abba az alaphangba, amiben egyszerre végzetes lemondást és egyszerre bizakodó kedélyt teremt Gustavo Santaolallának már a játékot is aláfestő zenéje.
Lassan bejárjuk ezt a zord világot, és az alkotók pontos arányérzékét követve bukunk az utazás során megcsodálható magasztos tájak és hegynagy érzelmek közül alá, a gyilkos izgalom talajszintjére, ahol a túlélési reflexek hasznosítása zajlik. Egyik pillanatban az örökös viccélvezet kapcsolatmélyítő gyakorlata csobog oda-vissza Ellie és Joel között, a másikban zombi vagy fosztogató támad a semmiből. Amikor pedig a reményvesztettség tombol magasan, belép a képbe egy békésen falatozó zsiráf, jelzésként arra, hogy nincs minden veszve, miközben szinte minden elveszett. Ez a minduntalan kontrasztos elbeszélésforma is gondoskodik a sorozatnak az átlag fölé emelkedő működéséről. Joelnak, aki időnként gyilkológéppé változik, az adott körülmények között előre és utólag minden morális ellenérzést félretéve meg tudunk bocsátani kintről, a konzol kontrollerét szorongatva vagy a tévéképernyőn csüggve. Amikor az utolsó előtti jelenetben is vérfürdőt rendez, indíttatásai ugyan érthetőek, elnézhetők, viszont a történet belső erkölcsi klímájában bűn. Ezzel a feloldhatatlan ellentmondással búcsúzunk a The Last of Us első évadától.
