A lovat oldalvást megülő úrihölgyek, monoklis gentlemanek, és a pompázatos, villany híján gyertyalángos gálaestek már messzebb vannak tőlünk, mint az önvezető autók vagy a repülő deszkák világa, a téma mégis legalább annyira keresett, különösen az utóbbi évtizedben. Ennek a trendnek egy korszakalkotó, bár itthon kevesbé ismert sorozat áll a hátterében, valamint az általa keltett, úgynevezett Downton Abbey-effektus.
A szexuális önkifejezés nem egy könnyen feldolgozható téma a nagyjátékfilmekben, ez az „erotikus dráma” mégis ezt igyekszik teljesíteni. Inkább marad kísérlet, mint film.
A Gigi példája bizonyítja, hogy lehet kurtizánokról filmet készíteni anélkül, hogy kiejtenénk a szánkon ez a szót, csak nem érdemes. Az Oscar-díj szavazói pedig régebben sem voltak tévedhetetlenek.
Kolostor, háború, kiszolgáltatott nők, hit és bátorság. Mialatt tél van, és csend, és hó, és halál. Anne Fontaine festményszerűen gyönyörű legújabb filmje most is napokig kísérteni fog.
A Keresztapa első része kimagaslott azon ortodox építkezésű filmsikerek közül, melyek a hetvenes évek elején lerakták Új-Hollywood alapköveit. A két évvel későbbi folytatás grandiozitás tekintetében felülmúlja a nagy elődöt, ám bizonyos részletmegoldásai miatt mégis elmarad mögötte.
A Parker története a Flashlight című Westlake-ponyva alapján szerveződik, s az alkotók meglepően kevés változtatással képesek tálalni az abból levezetett fabulát. Parker egy nevetségesen profi „becsületes tolvaj”, akit egy sikeres rablás után inkább megölnek éppen aktuális társai. Persze nem hal meg, inkább sebtiben bosszút esküszik. Hackford és McLaughlin ezt a sokszor látott sablon-bosszút fejti ki két teljes órában, leginkább csak lenyűgözően inkonzisztens, álmatag, és lusta módon.
A 80-as években sűrű éjszaka borította a vadnyugati prérit, hogy aztán a következő dekád virradója magával hozza az újjászületés reményét. Míg Kevin Costner a klasszikus western tekintélyét kísérelte meg helyreállítani (Farkasokkal táncoló), addig a rutinosabb és merészebb Clint Eastwood az eddigieknél is kíméletlenebbül bontotta le annak toposzait. A maga idejében mindkét alkotást valóságos díjesővel jutalmazta az amerikai filmakadémia, ám ez a tény az egyetlen, ami összeköti őket. Az előbbi „csak” egy jól időzített, a műfaj iránt érzett nosztalgiából hasznot húzó kalandfilm. Az utóbbiban viszont a kamera csókolózik azzal a rettenettel, amit valóságnak hívunk. És ez nem kis szó, ha már westernről beszélünk.
A Disney új évezredének története szorosan összefonódik a Pixar stúdióval. Ez a szimbiózis 2006-tól csak még erősebb lesz, amikor a Disney megvásárolja a Pixar Animation Studiost, amely új korszak kezdete is egyben: a Disney lemond a kézi rajzolású animációkról, és kizárólag számítógép által generált alkotásokat hoz létre. Folytatjuk a Disney-stúdió 21. századi történetét.