A Parker története a Flashlight című Westlake-ponyva alapján szerveződik, s az alkotók meglepően kevés változtatással képesek tálalni az abból levezetett fabulát. Parker egy nevetségesen profi „becsületes tolvaj”, akit egy sikeres rablás után inkább megölnek éppen aktuális társai. Persze nem hal meg, inkább sebtiben bosszút esküszik. Hackford és McLaughlin ezt a sokszor látott sablon-bosszút fejti ki két teljes órában, leginkább csak lenyűgözően inkonzisztens, álmatag, és lusta módon.
A Parker papíron teljesen jó film. A forgatókönyvet John J. McLaughlin írta, aki az épp aktuális Hitchcock előtt legépelte a Black Swant is. Ráadásul McLaughlin az első olyan forgatókönyvíró, aki Donald E. Westlake könyvsorozatának kultikus főszereplőjét igazi nevén szólíthatta meg, ugyanis Westlake a Point Blank, és a Payback filmváltozata esetében sem engedte meg, hogy Parker nevesítve legyen. A forgatókönyv tehát látszólag hozzáértő kezekben van. Szintúgy a rendezés, hiszen az a Taylor Hackford vezényel itt, aki olyan magabiztos és kifejezetten stabil filmeket készített már, mint a Ray, Az ördög ügyvédje, vagy a An Officer and a Gentleman/Garni-zóna (és nem mellesleg az amerikai rendezők céhének elnöke). A film plakátján pedig ott feszít Jason Statham egy puskával, ami már önmagában megnyerő lehet egyesek számára, sőt az öltönyébe mosott Jennifer Lopezről sem szabadna megfeledkeznünk. A Parker tehát erős, kompetens kezek között készült. A továbbiakban tehát csupán csak az a kérdés, hogy mégis mitől mehetett ennyire gallyra?
A film egy nagyon szépen koreografált, több szálon gördülő rablás-jelenettel indít, melyet Hackford precízen hoz tető alá. Érezhetően vegyül itt a heist-filmek jól bevált expozíciója egy kellemes adag konzervatív és nosztalgikus akció-dramaturgiával, ami kifejezetten fogóssá teszi a felütést. Nyilvánvalóan a helyén kell tudni kezelni a fordulat-modulokból épülő cselekményt, de ami a nyitány után történik, az – és ez a legszörnyűbb az egészben – az nem nagyon, de jó. Talán azért, mert a film első háromnegyed órája egy teljesen tipikus Jason Statham-film képét nyújtja. Parker az ő tolmácsolásában olyan, mint eddig bármelyik Statham-karakter, és ez nem feltétlenül jelent rosszat. Egy egyvonalas, izomszagú, félelmetesen racionális Robin Hood képét vázolja fel, aki egy általa kiötölt (rendkívül debil) erkölcsi kódex alapján rabol ki és bánt olyanokat, akik elvileg megérdemlik. Sajnos a szerzők ezt időről időre a néző szájába rágják, és így már-már karikírozzák Parker „lovagias bűnöző” mivoltát. Nem Statham alakításával van itt baj, ő végig hozza azt, amit tőle el lehet várni, és láthatóan jelen esetben is tisztában van színészi képességeinek határaival. Ő viszi a hátán a produkciót, nincsenek említésre méltó mellékszerepek sem. A Parker apósát és munkaadóját alakító Nick Nolte lassan teljesen vállalhatatlanul fest a gyöngyvásznon, itt sincs ez másként, úgy hörög az öreg, mintha bármelyik percben elpattanhatna egy ér az agyában. Az ellenfél szerepében Michael Chiklis pedig leginkább csak a szemét dülleszti és kiabál. Felmerülhetne persze a kérdés, hogy mégis milyen akciófilm az, amiben nincs egy valamire való antagonista sem, de a film második felére ez a műfajelméleti apróság garantáltan jelentéktelen problémának fog tűnni.
A Parker túlságosan hirtelen elvékonyodó második, Palm Beach-en játszódó felvonása ugyanis képtelen megtartani az arra egyszerre rázuhanó erős minőség- és zsánerbeli váltást, valamint Parker karakterének harsány modulálását. A film felétől kezdve ugyanis bekerül a képbe Jennifer Lopez, aki a butus, sikertelen, magányos és csóró ingatlanügynök szerepében a film leghiteltelenebb karakterét hozza, de azt legalább nagyrészt teljesen feleslegesen. A baj ott kezdődik, hogy Parker – túlfejlett igazságérzete mellett – jelentős érzelmi kompetenciákkal is meg van verve. Ezeket Statham ügyesen érzékelteti, de Hackford olyan szinten rossz ütemben, egyre elnyújtottabban és tolakodóan redundáns módon hangsúlyozza túl e jeleneteket, mintha direkt meg akarná torpantatni a film pörgését. Parker bosszújának érthetetlenül lassúra komponált tervezési folyamatába ekkor ugyanis belevegyül egy kínkeserves érzelmi szál, melynek súlytalansága a néző számára evidens (Parkernek ugyanis van menyasszonya), épp ezért botrányosan szükségtelen is. Lopez pedig csak rátesz egy lapáttal. Olyan, mintha még nem ébredt volna fel a Gigli színészkómájából. Mintha egy Meg Ryan-, vagy egy Katherine Heigl-karakter észrevétlenül besurranna Jason Statham következő akciófilmjének forgatására. Hackford pedig annyira túlhúzza a Lopez és Statham között kialakított szituációt, hogy a film második felére a film önmaga gúnyrajzává válik, amin nem segítenek a rendre felbukkanó, tisztességesen megrendezett akciójelenetek sem.
A Parker így egy kifehérített noir-akcióvá, egy kimiskárolt romantikus heist-mutánssá alakul, melynek erős felütése ekkor már rég elfeledetté válik, befejezésére pedig senki nem fog emlékezni. Hackford összecsapott és szenilis rendezésével pedig ez a feledés a legjobb dolog, ami történhet.
