Ha A Wall Street pillangói nem is, Jennifer Lopez legalább biztos lábbal áll a húszcentis platformtalpakon, és a segítségével ideig-óráig el lehet merülni a cérnatangák és bimbótapaszok erdejében, ám jókora hiányérzettel jövünk ki onnan.
A nők kezdik átvenni az irányítást a gengszterek világában is, ahol a haszonszerzés mellett bőszen villantgatják a girlpowert is hangsúlyozva ezzel azt, hogy tökösebbek a férfiaknál is. Alig egy hónapja A bűn királynőiben Melissa McCarthyék vették át a férjeik helyét a New York-i alvilágban, azelőtt pár hónappal pedig Anne Hathaway és Rebel Wilson gengszterkedett egyet, hogy az Oceans Eleven tavalyi nőiesített változatáról már nem is beszéljünk. Ebbe a sémába illik bele A Wall Street pillangói is, amellyel egy valós történetet vitt vászonra Lorene Scafaria.
Jessica Pressler 2015-ben talált rá a kincset érő sztorira, és gyorsan fel is dolgozta egy cikkben a New York Magazine-ban: 2008 és 2014 között néhány élelmes sztriptíztáncosnő úgy gondolta, hogy elegük van bárok általi kisemmizésből, ráadásul a gazdasági válság sem dobott sokat megélhetésükön, így gazdag Wall Street-i brókereket itattak le és drogoztak be, hogy így csapolhassák meg bankkártyáikat. A sztori megfilmesítési jogaira villámgyorsan csapott le Will Ferrell produkciós cége, a rendezői székbe Lorene Scafaria ülhetett, akit leginkább a Míg a világvége el nem választ író-rendezőjeként ismerhetünk. Nyilvánvalóan azonban az dobta meg leginkább a film körüli hírverést, hogy Jennifer Lopez elvállalta a veterán táncosnő szerepét, márpedig ha JLo sztripperként domborít majd egy filmben, azt mindenki meg akarja majd nézni.
Lopez mondhatni a reneszánszát éli, amikor a múlt heti milánói divathéten a legendás húsz évvel ezelőtti Versace-ruhájában lejtett végig a kifutón, már akkor is diszkréten jelezte, amit ezzel a filmmel csak duplán aláhúzott: újra itt van az ő ideje. Ha valamiért, akkor miatta tényleg érdemes megnézni A Wall Street pillangóit, Lopez ugyanis látványosan lubickol az alfanőstény szerepében, bár jócskán túlzóak azok a hangok, akik azonnal Oscart követelnek a színésznőnek.
A Wall Street pillangóit a Constance Wu által alakított Destiny interjúi foglalják keretbe: így mesélteti el vele a cikket író Pressler (Julia Stiles) töviről hegyire a turpisságokat. Megtudjuk a bevándorlói múltját, egyedülálló anyai státuszát, pénzügyi nehézségeit, és persze azt, hogyan szövődött közte és Ramona (Jennifer Lopez) között barátság, amikor a veterán sztripper ráterítette a bundáját a vacogó lányra. A film egy sor izgalmas kérdéssel foglalkozhatna: miként hatott a 2008-as gazdasági válság azokra, akik éjjelente pénzért kénytelenek táncolni, hogy nagyanyjukat eltartsák, hogy mire képes egy elkeseredett nő, hogy meg tudjon élni, illetve milyen előítéletekkel szembesülnek azok, akik kitörnének a sztriptízbárokból, de sehol sem alkalmazzák őket. Foglalkozhatna, de nem igazán teszi: csak a felszínt kapargatja, felvillantja a kérdéseket, ám a válaszok valahol elvesznek a bundák rengetegében. Ahogy a válaszok elvesznek, mi is velük veszünk el: egy ideig-óráig igazán jól bele lehet feledkezni a neonfényes miliőbe. A film második (és talán az utolsó) nagy erénye, hogy az egyszerre gusztustalanul ízléstelen, mégis zseniális ruhákkal, sminkekkel, az égből is hulló dollárokkal és a vörös fénybe burkolt termekkel jól idézi meg a sztriptízbárok világát.
Mintha Scafaria kötelezőnek érezte volna, hogy egy ilyen filmben csakis egyféleképpen lehet bemutatni a férfiakat: kivétel nélkül mindegyik mocskos alak, akik bőven megérdemlik a sorsukat. Ezt a kelleténél nagyjából tizenhéttel többször mondja az arcunkba jól tagolva Jennifer Lopez, amitől a film nagyon hamar didaktikussá válik. Vidám montázsokban látjuk, ahogy a nők férfiakat drogoznak be, hitelkártyákat csapolnak, majd bundákba és méregdrága táskákba fojtják örömüket, hogy aztán ismét közölje Ramona: rossz embereket lopunk meg, akik szintén lopnak, ergó semmi rosszat nem teszünk. Majd újraindul az egész kör, ami természetesen a lebukás és a börtön felé halad, de minden szájbarágósságával sem képes elérni, hogy tényleg tűsarkús Robin Hoodoknak képzeljük őket, és szimpatizálni tudjunk velük, holott a rendező ebbe az irányba próbál terelgetni. Pedig nagyon próbálkozik: indokolatlanul hosszú és érdektelen jeleneteket szentel annak, hogy bemutassa a lányok összetartását és egységét. Ez egészen addig működőképes is, amíg nem merülünk el nyakig a giccsben a nagy össznépi összejöveteleken, amikor a lányok egymást csincsillabundákkal és designertáskákkal elhalmozva bizonygatják, hogy milyen csodálatos családdá kovácsolta őket mások kifosztása.
Mindezt ráadásul nagyon ráérősen teszi: a történet simán elfért volna másfél órában, ráadásul jól érzékelhetően nem azért lett kétórás a film, mert túl sok mindent kellett belesűríteni, hanem mert konkrét jelenetek ismétlődnek benne újra is újra. Piszokjól áll Jennifer Lopeznek, ahogy lassítva vonul be egy mindenre elszánt kacér anyatigrist is megszégyenítő pillantásával, háta mögött a lányhadseregével, de a tizedik ilyen után már inkább lapoznánk. A Wall Street pillangói körül jóval nagyobb volt a felhajtás, mint amilyen minőséget képvisel: egy hihetetlen történet látványos és hangulatos vászonra vitele, amely sajnos a didaktikusságán és a felszínességen csúszik el.
