Aki Hitlerből képzeletbeli barátot, vérszomjas vámpírból pedig piperkőc arisztokratát tud faragni, annak piperkőc arisztokratából (nem túl) vérszomjas kalózt formálni sem kihívás. Waititi megint csokiba rejti a napi gyógyszeradagot, ám, hogy a közönség csak forgatja-e a szájában a furcsa falatot vagy le is nyeli, még kérdéses.
A mozgókép, mint a talán legnagyobb közönséget elérő művészet, óriási hatalommal bírhat bármilyen téma közmegítélésének alakításában, így nem is csoda, hogy a nemi szerepekről és az LMBTQ-közösségről való vélekedésben is kulcsfontosságú szerepe van. Az ilyen irányú filmes tabudöntögetésnek számos módja lehet: van, aki csak halkan megemlíti a jelenséget, maga is elfordulva, a nézőt késztetve ezzel elfogadásra (Downton Abbey), van, aki harsányan vállalja és szerethetőségével száll szembe az ellenérzésekkel (Modern család), van, hogy hátborzongató miliőben ábrázolják, utat biztosítva ezzel az esetleges viszolygás elvezetésének (American Horror Story), és akad, aki már teljesen természetesnek, magától értetődőnek veszi (Eufória). Akármelyik utat is választja az alkotó, a szabály, hogy a tartalom minősége legyen elég jó ahhoz, hogy megérje érte lenyelni a bennelévő – sokaknak fullasztó – kapszulát. Ez azonban kockázatos, mert ha mégsem sikerül (a minőség alulmarad, vagy néző egy-egy lélek nélküli checklistezésben megneszeli a trükközést), az üzenet egyenesen ellenérzést válthat ki és a sorozat többet árthat, mint használ. A módszer, amely a legnagyobb eséllyel viszi célba az üzenetet az, ha humorral tálalja a készítő, mert a külső kényszernél vagy a kötelező empátiánál sokkal hatékonyabb, ha a nevetéstől dőlnek le a tabuk.
Hánykolódás a végtelen tengeren, a kardélre hányt ellenség kísértő sikolya és otthontalan kikötők szüntelen váltakozása. A kincsek és a ledér lányok mellett ez is ugyanúgy osztályrésze egy martalóc életének, de ki törődik a kalózok mentálhigiéniájával? Hát az „úriember kalóz” (Rhys Darby) néven elhíresült mágnás, aki egy napon arisztokrata családját hátrahagyva kalóznak áll Revenge nevű hajójával és szedett-vedett bandájával. Stede Bonnet története azonban nem kerül be a 40 feletti karrierváltások sikertörténetei közé, a tengeri fosztogatók életstílusa ugyanis kifogni látszik a nyúlszívű hősön, akit különleges kelméi sokkal jobban érdekelnek, mint a fosztogatás. Legénysége érthető módon lázadást tervez ellene, ám egyik kalandjuk során a fedélzetükre érkezik Feketeszakáll (Taika Waititi), a csoportdinamika pedig egészen váratlan fordulatot vesz. Míg Bonnet kalózleckéket vesz a rettegett kapitánytól, addig az a gavallérlét fortélyait lesi el az exnemestől. Miközben a legénység különbözőségeiken élcelődik, a két férfi egyre több hasonlóságot fedez fel egymásban, barátságuk pedig újabb és újabb dimenziókba emelkedik.
A bevezetőben leírt társadalmi megközelítés talán indokolatlannak tűnhet a sorozat elején járó olvasók számára, hiszen egy egyszerű, könnyed hangulatú vígjátékról van szó, aminek legfőbb eszköze, hogy romkom-elemeket emel be egy középkori történet két férfi főszereplője közé. De érdemes megnézni az (egyik) alkotó, Taika Waititi filmográfiájának mintázatait, aki bár rendezőként csak a széria pilotját jegyzi, szereplőként és executive producerként végigkíséri A zászlónk halált jelent epizódjait. Nem nehéz észrevenni a „missziót”, amit a neve alatt futó alkotásokkal vezet az Oscar-díjas rendező. A Hétköznapi vámpírokban ugyanúgy járt el a főszereplővel, mint Bonett karakterével, minden erejétől és vadságától megfosztotta, a Jojo nyusziban pedig egyenesen éltette a félénkséget, bátor nyusziként ábrázolva a férfiszerepre kényszerített kisfiút. Látható tehát, hogy az új-zélandi művész célul tűzte ki a férfiszerep kontúrjainak elmosását, a toxikus maszkulinitás tulajdonképpeni „detoxikálását”. Az ehhez szükséges színvonalat pedig – mint mindig – most is hozza: A zászlónk… ugyanazt az abszurd, helyzet- és karakterkomikummal egyszerre operáló humort képviseli, amit Waitititől már megszokhattunk. Remekül működik, amikor modern jelenségeket korabeli kontextusba helyez, mint például az „internetes afrikai herceg”-hoax vagy a popkulturális utalások esetében. Ugyanakkor különlegessége, hogy épp a kulcsfontosságú jelenetekben nem fél nem viccesnek lenni, ezzel nyomatékosítva üzenetét.
A széria atyja, David Jenkins végig tartja a színvonalat, sőt nem csak egyszerű sitcomot készít, hanem az „egy helyzet-egy epizód” struktúrán túl, részeken átívelő történetet és karakterfejlődést is bemutat. De itt is jelen van a probléma, ami például a már említett Hétköznapi vámpírok sorozat esetében is tapasztalható volt: a remek humor és a lehengerlő alapötlet az elnyújtott 10 epizódos hossz miatt, bár minőségéből nem, de erejéből jócskán veszít. Ott is sokkal hatásosabb és élvezhetőbb volt a film a maga kétórányi játékidejével, és talán itt is jobban jártak volna azzal a formátummal. Már csak azért is, mert bármilyen jó is, egyszerűen megszokjuk a hatását, és mivel eleve magas téttel kezdték a szériát, azt később már nehezen tudják emelni azt.
De kétségtelen, hogy Jenkins és Waititi igazán finom falatot hozott az HBO Maxra, benne a keserű pirulával, hogy fogalmaink a „férfi” és a „szeretet” szavakról talán meglehetősen elavultak. Ám ha egy teljes évadon át rágcsáljuk ugyanazt falatot, már nem biztos, hogy újra kérünk majd belőle.
