2010 szeptemberében elindult egy sorozat: a nyitómontázsban egy üzenet kelt lábra, hogy egy pöfögő gőzössel megérkezzen egy impozáns vidéki kastélyba, és felbolygassa egy arisztokrata angol család életét. Most, kilenc évvel később nagyjából ugyanez a helyzet: jön az újabb levél, a rajongók pedig tűkön ülhettek, hogy vajon miként állja meg a helyét a nagyvásznon a Crawley-család története?

Julian Fellowes talán maga sem gondolta, mekkora sikere lesz annak, hogy ír egy igényes angol kosztümös szappanoperát: a Downton Abbey azonnal befutott, így a tervezett három évad helyett végül hatra nyújtotta el a Crawley-család történetét. Pedig Fellowes nem kispályás a témában: 2001-ben ő írta meg Robert Altmannak a Gosford Parkot: ebben is az angol arisztokráciába kalauzolta el a nézőket, ráadásul Maggie Smith-ben már itt is kiszúrta az élesnyelvű grófnő prototípusát. A Downton Abbey ugyan jelentősebb krimiszál nélkül, de hasonló célzattal készült: a századeleji arisztokráciával ülünk egy asztalnál, ám itt a szalonokban zajló koktélpartik és szivarozgatások mellett ugyanakkora szerepet kap az, ami pár emelettel lejjeb zajlik, ahol a szolgálók jóval nagyobb szerénységben, de hasonló intrikák közt élik mindennapjaikat. A Downton Abbey nagy erénye volt, hogy jelentős hangsúlyt kapott a történelmi és társadalmi kontextus, mindez rendkívül korhűen és igazán angolosan ábrázolva. A remek első három évad után kissé fókuszát vesztette a széria, amely nem meglepő, hisz eredetileg is ennyi évadra terveztek, és az utolsó évadokon már egyre jobban látszott az erőlködés. Pedig elnéztük volna még a Crawley-családot, leültünk volna velük ismét a szalonba teázni a hangulat és a nosztalgia miatt, csak érdekfeszítő történés, az már nem volt túl sok.

Mindez igaz a mozifilmre is. Fellowes-ék igazi biztonsági játékot játszottak: érezték, hogy nem a nagy fináléban kell újat és nagyot mondani, inkább hagyták, hogy a jóleső nosztalgia vigye a hátán a filmet, és egy kétórás jutalomepizódot kanyarítottak. Miután a hatodik évad végén mindenki jól járt, ismét felkavarják az állóvizet, ezúttal egy levéllel a királytól, amelyben tudatja a családdal, hogy szívesen leruccanna egy kedélyes vacsorára, és ha a király le akar ruccanni valahova, akkor bizony le is fog, így az egész család a komplett cselédséggel együtt mérgezett egérként kezdi szervezni a királyi vizitet. Közben persze kell egy kis belső viszály a családban, hogy a két öreglány jó egysorosokat vághasson egymás fejéhez, és a személyzet sem hagyja, hogy holmi királyi szolgák a sarokba állítsák őket, de egyetlen pillanatig sem komoly a feszülség: annyira árad mindenből a jóleső nosztalgia meg a készítők szeretete saját sorozatuk iránt, hogy egyértelmű, semmi rossz nem történhet. Emiatt hiányzik belőle a valódi tét és a feszültség, ám nehéz ezt felróni egy olyan filmnek, amely egyértelműen a rajongói szívek simogatásáért készült.

Mert ugyan a keménykötésű Downton Abbey-rajongóknak titokban perverz módon kicsit fájhat is, hogy senki sem töri össze a szívüket, mégis olyan adag jóleső, rózsaszín nosztalgiával teszik mindezt, hogy nem lesz szívük reklamálni. Újra hallani felcsendülni az ismerős dallamokat, újra csilingelni látni a szobák csengőit, ezredjére is végigpásztázni a kamerával együtt a Downton Abbey-t játszó Highclere kastély jól ismert tornyait, és Maggie Smith úri köntösbe csomagolt beszólásain nevetni – nincs az a szőrösszívű rajongó, akiben ne idézné ez fel a sorozat összes erényét.

Pedig a film végén meglebegtetik az esélyét annak, hogy a sorozat első három évadát idézve valóban ne csak a komolytalan intrikák, hanem valóban tragikus sorsok és fontos egzisztenciális kérdések kerüljenek terítékre: Lady Mary egy ideig például olyan kérdéseket feszeget, amely talán a legizgalmasabb a család esetében: meddig maradhat fent az arisztokrácia ilyen formában? Mikor jön el a pont, amikor már nem kell húsz cseléd egy vacsorához? Ám ahogy ez a kérdés felmerül, gyorsan le is söprik az asztalról, mintha attól féltek volna az alkotók, hogy bárki komolyan is elszontyolodik a komolyabb témákból, és a boldog katarzis csorbul.

Pedig nem csorbult volna, bár tény, hogy itt nem volt nyolc rész ennek kifejtésére, két óra alatt kellett elérni a boldog végkifejletig, Crawley-ékat ismerve pedig furcsa is lett volna, ha egy konfliktus megoldódik százhúsz perc alatt. Ám az alkotói szándék sem arról árulkodik, hogy ez bármennyire is célja lett volna a filmnek, hisz Fellowes-ék egyértelműen azt akarták, hogy a rajongók jó érzéssel, mosolyogva távozzanak, miközben a főcímet dúdolják. Ez maradéktalanul sikerült is, és végülis nem pont ez lenne a lényeg?