Sam Mendes mélyen személyes és megrendítő filmet szeretett volna készíteni, de mintha nem bízott volna eléggé saját történetében: A fény birodalma így inkább olyan film lett, amely mélyen személyesnek és megrendítőnek akar látszani.

Ha a legfrissebb hollywoodi filmkínálatot nézzük, legalább két olyan mű juthat eszünkbe, amely valamiképpen a mozi varázsát tematizálja: bár A Fabelman család és a Babylon más-más oldalról és különböző hangsúlyokkal közelíti meg a témát, mindkettőt nevezhetjük a filmhez, a mozizáshoz vagy az álomgyárhoz intézett szerelmeslevélnek; a Spielberg-film ráadásul kifejezetten személyes, önéletrajzi vonatkozású alkotás. A közelmúltból Paolo Sorrentinótól az Isten kezét említhetjük, hogy egy másik nagy olasz rendező, Giuseppe Tornatore Cinema Paradisójáról ne is beszéljünk. A celluloidkorszak lassú elmúlása felett érzett édesbús melankólia, a moziélmény személyes érintése népszerű és hálás téma, amely – lévén az elmúltak iránti sóvárgás, a nosztalgiára való képesség és igény mélyen gyökerezik az emberi lélekben – mindig képes megtalálni a célközönségét, azokat, akik „érintve érzik magukat”. Sam Mendes is elkészítette a maga „moziódáját”: A fény birodalmával a rendező részben a filmes pályáját elindító Amerikai szépség intimus melodrámai hangvételét idézi meg (annak iróniája nélkül), egyúttal „visszatér” szülőhazája, Anglia partvidékére – egy személyesnek szánt mozgóképes utazás erejéig. Illendő és szükséges megemlítenünk, hogy az angol rendezőnek ez az első olyan filmje, amelynek teljes egészében ő írta a forgatókönyvét – ami, a végeredmény ismeretében, nem feltétlenül bizonyul a legjobb döntésnek. A személyesség – pontosabban az önéletrajzi jelleg – abban érhető tetten, hogy bevallása szerint főhősnője karakterét saját édesanyjáról mintázta, aki a női főszereplőhöz hasonlóan bipoláris személyiségzavarral küzdött – és ezzel máris elérkeztünk a film egyik központi problematikájához. Azért az egyikhez, mert több is van belőle, és Mendes mintha kissé eltévedt volna ezeknek a szövevényében; a forgatókönyvíró tanácstalanságát a rendező rutinja menti ugyan, de felemás sikerrel.

Az egyedülálló, középkorú, mániás depresszióját gyógyszerekkel enyhítő Hilary (Olivia Colman) az Empire mozi üzletvezetője, aki úgy tölti idejének nagy részét az egyre inkább kiüresedő, több termét is bezárni kénytelen filmszínház falai között, hogy maga sosem ül be egyetlen vetítésre sem – mondhatni nem keveri a munkát a magánélettel. Annyiban azért igen, hogy hagyja: főnöke, a sima modorú, egyébként házas igazgató (Colin Firth) kihasználja őt szexuálisan. Egy napon új beosztottat kap, a fekete fiatalember, Stephen (Micheal Ward) személyében, aki számára a bőrszíne miatti kitaszítottság-élmény majdhogynem mindennapos tapasztalat, amely tomboló erőszakban kulminál. A nyolcvanas évek elején járunk, Thatcher Angliájában, amikor az egyre fokozódó társadalmi feszültségek gyakran faji elemekkel színeződnek át, és virágzik a szkinhed szubkultúra.

Mendes tehát több, egymásba fonódó problémát vesz górcső alá, a mentális zavar természetétől és következményeitől a rasszizmuson át az inkább ironikusan, mint fenyegetően ábrázolt szexuális visszaélésig, de egyikben sem teljesedik ki igazán – és önmagában ez nem gond, mert kárpótol(hat)nak érte az egyéni karakterrajzok. A két, más-más módon, de egyaránt a társadalom peremvidékére került figura közti viszony árnyalt, finom megrajzolása a film egyik nagy erénye: Hilary és Stephen nem is különbözhetnének jobban, egymásrautaltságuk mégis sorsszerű és nagy horderejű személyes felismeréseket hordozó tapasztalat mindkettőjük számára. Ahogyan (előbb munkatársként, majd barátként/szeretőként) bejárják, sőt „belakják” együtt a mozi lezárt, romlásnak indult termeit, egyfajta páros magányban megélve az elmúlás és enyészet keserű, mégis felemelő tapasztalatát; vagy amikor a nő megadóan, előkészített bőrönddel az ölében leül az ajtóval szemben, várva, hogy újra elmekórházba szállítsák, miközben a fiú szekrénybe bújva, tehetetlenül figyeli a jelenetet – szép, valóban megindító filmes pillanatok ezek.

Ezek a pillanatok azonban kivételesek, és elsősorban Ward, de főként Colman tündöklő alakításán múlnak. A fény birodalmával az a probléma, hogy Mendes mintha nem bízna eléggé saját története erejében: filmje így nem mélyen személyes és megrendítő lesz, hanem olyan mű, amely mélyen személyesnek és megrendítőnek akar látszani, és ezt a (szerzői) szándékát egyáltalán nem rejti véka alá. Nem engedi, hogy magunk éljük át a mozi mágiáját, hanem a Toby Jones alakította mozigépésszel felmondatja a leckét a sötétséget fénnyé változtató celluloid-varázslatról, „az élet illúziójá”-ról; nem hagyja, hogy a film eszképizmusáról szóló nézői gondolatfoszlányok határozott formát öltsenek, hanem férfi főszereplője szájába adja az eszmét, miszerint „az a fénycsóva – menekülés”. Éppen ezért, amikor – engedve Stephen unszolásának – Hilary beül egyedül az üres moziterembe, megnézni élete első mozivetítését, tudjuk, hogy ennek a mozzanatnak katartikusnak kell lennie; mégsem következik belőle jóformán semmi. Csak az elkerülhetetlen elválás és elmúlás szomorkás íze marad, Philip Larkin soraival: „Mintha súgnák: meghalt a múlt év. / Frissülj, kezdd újra önmagad.”¹ De talán ez sem kevés egy esti, egyszeri filmélményhez.

¹ Philip Larkin: Fák (The Trees), Báthori Csaba fordítása. Külön pikáns, hogy a nő a fekete férfinak egy kitűnő, de gyakran rasszizmussal vádolt költő verseskötetét adja búcsúajándékul.