Nincs különbség az indiánok kisemmizése, a rabszolgák meglincselése és a God’s Country főszereplőjével történtek között.

Az első képsorban minden ott van. Egy vetítővászon és az azon némán, kommentár nélkül feltűnő fotók, ennyi. Lenyúzott bölénybőrök. Egy üres tekintetű őslakos indián megtört alakja és a körülötte álló büszke hódítók. Egy fekete rabszolganő, bevert szemmel. Isten országa, három képben. A címbéli Isten azonban nincs sehol. Nem is volt sehol. Aki ezt az Istent keresi az Egyesült Államok valamivel több mint 246 éves történelmében, az valamit nagyon nem ért. Isten nincs és nem is volt ott a fagyott montanai hegyormokban, a rideg mezőkben, a csillagos égboltban, sem pedig abban a soha nem múló ősi, jeges szélben, amely az álomgyári westernekben olyan rohadtul romantikusan görgeti az ördögszekereket és fütyül a talpak alatt. Julian Higgins első filmjében ez a táj minden, csak nem western-panoráma: sérült, bús entitás, ami kísértetiesen ölel körbe többszáz évnyi kínt. Ez a táj látta a bevonulást, a népirtást, a tolvajlást és csalást, az ártatlanság máglyahalálát, a láncra verést. Lehetne ez a táj menedék a főszereplő számára, Sandra (Thandiwe Newton) ugyanis semmi mást nem szeretne, mint elvonultan létezni itt, menekülve szörnyű múltja elől. De ez a táj nem csak látta, őrzi is a kínt.

Sandra képtelen haragját elengedve meggyászolni édesanyját, akit a katolikus egyház végletesen bebutított. Képtelen elérni, hogy az egyetem felvegyen végre egy őslakos tanárt. Egy vadász-testvérpár közben engedély nélkül hatol be a telkére. A szép szó és az észérvek nem használnak. A rendőrség – illetve az egyszem helyi rendőr – semmire nem jó. Nincs segítség se intézményi, se rendszerszinten. A verbális mikroagresszió megannyi formája mételyezi a konfrontációkat: mosolygós lekezelés, dühítően lappangó hímsovinizmus, óvatosan leplezett rasszizmus, fogak közt szűrt fenyegetés bújik a férfiak szavaiban, gesztusaiban. Sandra néma dühe csak fortyog és fortyog. A tétlenség fájdalmas. A tetteknek pedig komoly következménye van. Az erőszak elkerülhetetlen. Minden egyes konfliktus tele van idegtépően kényelmetlen thrilleri feszültséggel. Egy arcba pöckölt cigicsikk, egy ajtóba álló nyílvessző, egy eltemetett őztetem, és a lassan, de megállíthatatlanul közelgő végzet. A nő birtokára behatoló tahók jeleneteiből árad a nyilvánvaló westernszag, ugyanakkor Higgins bölcsen és ügyesen kerüli a zsáneridézgetést. Nincsenek párbajra kész hunyorgó tekintetek, revolvermarkolatokra szorult remegő kezek. Fegyver van, de Sandra megérinteni sem tudja. Egy ideig.

Azáltal, hogy James Lee Burke novellájának (Winter Light) idős fehér férfi főszereplőjét Higgins lecseréli egy középkorú fekete nőre, a történet többé válik egyszerű territorális küzdelemnél: a God’s Country szociálpolitikai olvasatot kap. Ahogy Sandra egyetemi retorika-kurzusán mondja: „Néha úgy tűnik, hogy soha semmi nem változik. De ígérem, hogy változik, mert változnia kell”. Higgins ezt a változást sürgeti, illetve ennek a változásnak a lehetőségeiről elmélkedik. A minden irányból izolált, magányos, igazságérzetében túl sokszor megsebzett – és ezért jogosan felcseszett – nő pokoljárásában nem csupán a vele történteket, nem csupán a személyes bosszú táptalaját látja, hanem valami többet, valami nagyobbat. Valamit, ami kiborítóan igaz és igazi. Mindaz ugyanis, amit Sandrának át kell élnie és amiért olyan rohadtul izzik a tekintete, a lenyúzott bölénybőrökből, a megtört őslakosok üres tekintetéből, a bevert szemű rabszolganők látványából ered. Amit akkor megengedett magának a „civilizált” ember, azt megengedheti magának most is. Semmi nem változott 246 év alatt. Az észak-amerikai kontinens feldúlása és átformálása érdekében túl sokszor csatasorba állított manifest destiny „Istentől való” ideológiája – amely szerint a „legszabadabb ország” számára a hódítás nem csak érdek, hanem elkerülhetetlen feladat – nem tűnt el nyomtalanul a 19. század elmúltával. Nincs különbség az indiánok kisemmizése, a rabszolgák lincselése és Sandra életének megkeserítése között. A vadászok elveszik azt, ami másé. A rendőr mindezt engedi. A rektor nem engedi az őslakos hallgatót tanítani. Akár tetszik, akár nem.

Nem csupán néhány seggfej pofátlan keménykedéséről van tehát szó, hanem egy tömegsírra épített ország alapítóinak mai napig érezhető áporodott szájszagáról. A gyilkosok, martalócok, erőszakolók gennyes DNS-e kiműthetetlen a kollektív génállományból. Higgins története a tehetetlenség tragédiája. A reménytelenségnek pedig ereje van. Brutális, elembertelenítő ereje. A reménytelenségtől hajtva Sandra finoman szólva megkérdőjelezhető dolgokat tesz. Ahhoz pedig kell Newton eddigi legnagyobb alakítása, hogy Higgins filmje ne poshadjon példabeszéddé. Meghökkentően közel hozza az amúgy nem igazán átélhető paranoid szituációt és az abban mélyen elveszett, egyszerre sebezhető és rémisztően eltökélt – még csak nem is mindig szimpatikus – nőt. Nagy mutatványok nélkül, finom rezdülésekkel éri el, hogy folyamatosan azon agyaljunk, mi vajon mit tennénk Sandra helyében. Az viszont már a nézőre van bízva, hogy miként értékeli az utolsó – akárhogy is, katartikus – jelenetet.

Feloldozás vagy kárhozat? Higgins kíméletlen dilemmát hagy hátra. Meddig és hogyan harcolhat valaki az elveiért? Hol van az a határ, amelyet átlépve már nem validálható ez a harc? Van egyáltalán ilyen határ egy olyan országban, amely a lehető legrothadtabb emberi tettekből született? Az erőszak tényleg erőszakot szül? Ha a stáblista alatt keserűt nyelünk, az jót jelent.