1955 tűzforró nyarán, Mississippi állam mélyén brutálisan meggyilkolnak egy afroamerikai fiút, amiért kacér viselkedésével kivívta egy fehér szatócs feleségének haragját. Chihonye Chukwu polgárjogi drámája, a Till az egész amerikai társadalmat-jogrendszert megrengető bűntényt – és utóéletét – dolgozza fel, s elsősorban kiváló témaválasztásának köszönheti, hogy képes kiragyogni a hasonszőrű mozik szürke tömegéből.

Színvonalas polgárjogi drámát rendezni valóságos Himalája-expedíció: elsőként meg kell találni a legígéretesebb alapanyagot, s ha ez sikerült, még mindig ott a téma természetéből fakadó buktatók egész sora: az egysíkú konfliktus- és jellemábrázolás, a túlfűtött szentimentalizmus vagy épp az iskolás didaktikusság. Annyi bizonyos, hogy Chihonye Chukwu direktor számára az első lépés megtétele nem okozott nehézséget: második nagyjátékfilmje, a Till – Igazságot a fiamnak (az obligát magyar alcím sutaságán felesleges is merengenünk) középpontjában az 1955-ben az egész amerikai társadalmat megrengető, s a polgárjogi mozgalom későbbi sorsa szempontjából is kulcsfontosságú emberölési ügy, az Emmett Till-gyilkosság áll. Kifejezetten hálás témáról van szó: egy olyan szimbolikus értékű – és a mai kor emberét is mélyen megérintő – eseményről, mely magában rejti nem csupán egy torokszorító privát dráma lehetőségét, de a korabeli amerikai közgondolkodás és jogrendszer visszásságainak kidomborítására is nagyszerűen alkalmas.

1955 tűzforró nyarán járunk, amikor is a tizennégy esztendős afroamerikai fiú, Emmett Till (Jalyn Hall) Chicagóból a szegregáció tűzfészkének számító Mississippi egyik kisvárosába érkezik, hogy eltöltsön némi időt napszámosként dolgozó nagybátyja családjánál. Bár édesanyja, Mamie (Danielle Deadwyler) az utazás előtt nyomatékosan figyelmezteti, hogy ne konfrontálódjon a helybéli fehérekkel, Emmett mégis óvatlanul jár el, amikor – merő könnyelműségből – kacéran viselkedik egy szatócsbolt tulajdonosának fiatal feleségével. A nő családtagjai pár nappal később elcsípik, brutálisan megkínozzák, majd meggyilkolják a fiút: a szemét kivájják, fejbelövik, a holttestet pedig egy közeli folyóba dobják. Emmett anyja rögtön összeomlik, amikor értesül egyetlen gyermeke tragédiájáról, ám aztán hamar ráébred, hogy erkölcsi kötelessége igazságot szolgáltatni néhai fiának. Minden követ megmozgat annak érdekében, hogy a különösen kegyetlen bűntett elkövetői ne kerülhessék el a felelősségre vonást. Nincs könnyű helyzetben, hiszen a déli Mississippi a faji előítéletek zord hazája, a helyi társadalom pedig meglehetős ellenérzésekkel viseltet a megtört asszony kétségbeesett kereszteshadjáratával szemben.

Az Emmett Till-ügy nem csak azért felmérhetetlenül fontos állomása a huszadik század tengerentúli polgárjogi küzdelmeinek, mert országszerte – de különösen Délen – arra sarkallta az afroamerikai közösségeket, hogy emeljék fel szavukat a riasztó méreteket öltő faji diszkrimináció ellen (köztudomású, hogy seregnyi polgárjogi harcos a megrendítő bűneset hatására döntött úgy, hogy bekapcsolódik a nagypolitikába), hanem azért is, mert az amerikai közvélemény korábban talán egyetlen esetben sem tapasztalhatta ilyen veszélyesen közelről, mire is képesek a zsigeri gyűlölettől hajtott átlagemberek, ha elhatalmasodnak rajtuk pusztító indulataik. A bűnesetet a korban szokatlanul nagy médiafigyelem kísérte, s ebben elévülhetetlen szerepe volt a film főhősének, Emmett anyjának, Mamie-nek is. Amikor tudomást szerzett róla, hogy gyermekét a távoli Mississippiben akarják eltemetni, kiharcolta, hogy a fiú földi maradványait vonattal szállítsák Chicagóba. A halottasházba invitálta a sajtó képviselőit: a mai napig sokkolónak számító fényképek készültek Emmett felismerhetetlenül eltorzult, szétroncsolódott, felpüffedt holttestéről, sőt Mamie később nyitott koporsóban ravatalozta fel imádott fiát, hogy aztán négy nap leforgása alatt tízezer gyászoló vegyen végső búcsút az ifjú vértanútól, farkasszemet nézve a rettenettel. Chukwu mozijának szimpatikus erénye, hogy csak akkor enged teret a naturalizmusnak, amikor az ilyesmi mind hatástechnikai, mind dramaturgiai szempontból indokolt: a hullaházi vizsgálóasztalon fekvő holttest fölé hajoló Mamie fájdalmas képe kitörölhetetlenül beleég a néző homloklebenyébe. A Till egyébként a legkritikusabb pillanatokban is ellenáll a hatávadászat csábításának: Emmett végzetét – magát a lincselést – nem mutatja a kamera, a bűncselekményről csupán a sejtelmes hangkulissza tudósít.

Chukwu egészen a film kétharmadáig kimagasló szituációs- és tempóérzékről tesz tanúbizonyságot, azonban amikor a Till tárgyalótermi drámává alakul, a feszültség érezhetően elapad, az elbeszélés pedig szilánkossá válik. Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy a zárlat ne szolgálna újabb meglepetéssel. Az opusz pontosan azért emelkedik ki a hasonszőrű darabok szürke tömegéből, mert elhagyja a polgárjogi mozik egyik kötelező kellékét, a happy endet. Hiába került sor történelmi jelentőségű eseményekre a per során – Mississippiben ekkor fordult elő első ízben, hogy egy fekete terhelő tanúvallomást tett a bíróság előtt egy fehér polgártársára –, az esküdtszék mégis felmentette a vádlottakat. Ennél is botrányosabb, hogy az elkövetők néhány hónappal később az egész sztorit eladták egy magazinnak – méghozzá négyezer dollár fejében –, részletesen beszámolva arról, hogyan végezték ki Emmett Tillt, majd tüntették el gondosan a bizonyítékokat – ennek ellenére többé nem emeltek ellenük vádat, a törvény lángpallosa halálukig nem sújtott le rájuk.

Chukwu – az utolsó, szinte már émelyítően szentimentális jelenetet leszámítva – meg sem próbálja tompítani e keserű kudarc erejét, és bár miliőrajza, továbbá karakterizálása olykor problematikus (a film szemérmesen elhallgatja, hogy Emmett apját több nő ellen elkövetett emberölés és nemi erőszak miatt végezték ki a második világháború alkonyán, Mississippi ugyanakkor úgy jelenik meg, mint a burjánzó kárhozat: az államban mintha egyetlen jóérzésű, tiszta lelkű honpolgár sem lakna), a Till mégis súlyos, bőr alá kúszó élmény: felkavaró látlelet arról az Amerikáról, amelyet ma sem csupán a dohos történelemkönyvek megsárgult lapjai és a pinceszagú levéltári gyűjtemények őriznek.