Az Amazon Ők (Them) című sorozata jól illeszkedik a Jordan Peele által az elmúlt néhány évben kijelölt irányvonalhoz, hiszen a rasszizmust teszi meg a horror alapjává. Az alkotók azonban nemcsak követik a tendenciákat, hanem egy meglepő húzással még újat is képesek mondani.

Közhelyes, de mégis fontos leszögezni rögtön a kritika elején, hogy a horror nagyon szerteágazó műfaj, melyre kár volna egyszerű, tétnélküli ijesztgetésként hivatkozni. A zsánertől sosem állt távol a társadalmi problémák, a mindennapok szörnyűségeinek felkarolása. A horror egyik alapvető funkciója ugyanis, hogy valós tét nélkül szembesítsen minket a gonosszal. Ez a gonosz pedig miért ne lehetne valamilyen szörny vagy a baltás gyilkos helyett az ember végletesen leegyszerűsítő gondolkodása? A műfaj kortárs darabjaiban is érezhető ez a szándék, főleg annak a Jordan Peele-nek a munkásságában, aki a Tűnj el! vagy a Mi című filmjeivel szinte egy új filmtípust határozott meg. Műfaji film és szerzői film sajátos fúziójáról van szó, ahol szórakoztató műfajok (horror, thriller, akár fantasy) válnak a valós társadalmi problémák feldolgozásának hátterévé. Mindez pedig kiegészül egy erőteljes önreprezentációs igénnyel, hiszen afroamerikai alkotók beszélnek a velük szembeni rasszizmusról és visszaélésekről. Az Ők mintadarabja ennek a Peele által kijelölt irányvonalnak, minden elemében érezhető az erős inspiráció, ez nem jelenti azt azonban, hogy egyszerű hommage-ról volna szó.

Az 1950-es évek Amerikájában nagy belső vándorlás veszi kezdetét, sok afroamerikai család költözik gazdagabb környékre, így menekülve a déli államokban életbe lépő Jim Crow-törvények elől. Az ottélők azonban nem nézik jó szemmel az új lakókat. Az Emory családdal sem történik ez másként: először verbálisan, majd fizikálisan bántalmazzák őket. Az emberek mellett azonban hamarosan természetfeletti veszélyek is leselkednek a famíliára, rémek, múltbéli démonok szegélyezik útjukat.

Érdemes rögtön a cím felől közelíteni: egyrészt mintha éreznénk is az utalást Jordan Peele-re, másrészt pedig a sorozat koncepciója is nagyon egyértelműen világlik ki ebből. Az Ők antológiaszéria lesz, melynek minden évada más és más társadalmi problémát fog feldolgozni. Az „ők” szó jelentése kettős, hiszen két nézőpontból is értelmezhető. A többségi társadalom ugyanis a kisebbségekre hivatkozik így, míg az alkotók és a főszereplők szemszögéből épp a többségiek lehetnek „ők”. Mindkét esetben van ennek a szónak negatív jelentésrétege, ám míg első esetben emögött a meg nem ismerés áll, a másodikban valós inzultusok.

A sorozat egyébként ilyen szempontból nagyon mértéktartó, nem rögtön a brutális erőszakkal kezd. Ez egyrészt a feszültségkeltés szempontjából is hasznos, másrészt pedig remekül lehet így ábrázolni a rasszizmus különböző válfajait. Amint a szereplőket először nem éri közvetlen atrocitás, a szomszédok „csupán” nyelvileg, tekintetükkel éreztetik kirekesztésüket. Az Ők készítői remekül teremtik meg az egész kor hangulatát. Nem távolítják el a fókuszt a családtól és az ő drámájuktól, de a tévé a háttérben tudósít az aktuálpolitikai eseményekről. Ráadásul vizuálisan is az ötvenes évek uniformizált és idealisztikus világa köszön vissza. A klasszikus amerikai álom, ahol a munkának van gyümölcse, ahol a férfiak élére vasalt öltönyökben állnak a frissen vásárolt autó mellett, a nők pedig boldogan várják otthon a munkából hazaérkező párjukat. Az Ők emögé a már akkor is hamis kép mögé kukkant, és mutatja be, hogy mi lehetett ennek a társadalmi rétegnek a motivációja. Hogy az ismeretlentől, a saját alig megszerzett státuszuk elvesztésétől való félelem miképp mérgezte meg a gondolkodásukat. A széria legjobb húzása, amellyel egyébként hozzá is tud tenni a zsánerhez, hogy mesterien integrálja a természetfeletti és a valós történetszálakat. Az utolsó előtti epizódban meglepő módon nagyjából egy évszázadot ugrunk vissza az időben, az amerikai polgárháború idejére. Ekkor egyszerre látjuk, hogy alakult ki az a szekta, amely mérgezi a család mindennapjait, és értjük meg, az alkotók mit is gondolnak a rasszizmus origójáról. A készítők a mai megosztottság alapjait a 19. század közepéig vezetik vissza, és minden bizonnyal jó helyen keresgélnek. Ráadásul a tömegpszichózis működését is remekül ábrázolják, ahogy a szélsőségesek szépen lassan képesek magukkal rántani a halkabbakat is. Hangsúlyt kap az öngyűlölet is, a főhősök magukat kezdik el hibáztatni helyzetükért, és így szimbolikus aktusokkal próbálják megtagadni származásukat.

Vizuálisan is érezhető egyébként a kettősség, Checco Varese operatőr egyaránt komponál remek közeliket és totálokat, sok esetben dőlt kamerával kiegészítve azokat. A nézőben folyamatosan erősödik a diszharmónia érzése, a sorozat láthatóan próbál konzekvensen építkezni. Ebben egyébként némileg el is bukik, a dramaturgia döcög, sok az üresjárat, és az egyensúly is kicsit felbomlik: míg kezdetben nagyon ráérős a tempó, az utolsó epizódokba mintha túl sok mindent akartak volna belezsúfolni a készítők. És bizony az is tény, hogy idővel a sorozat didaktikussá és túlzóvá válik, Lena Waithe és Little Marvin nagyon erőteljesen akarják megfogalmazni üzenetüket. Ezzel persze nem lenne probléma, sőt, az utolsó epizódokra a néző is kívánja az igazságszolgáltatást, azonban ezek a túlzások talán sokkal direktebben sugallnak, mint amennyire kellene.

A karakterek viszont remekül működnek ebben a világban. Mindenki motivációját megértjük, a figurák háromdimenziósak, szerencsére a készítők nem sematizálják a negatív szereplőket sem. Ashley Thomas és Deborah Ayorinde érzékletesen ábrázolják a házaspár borzalmait, a legjobb azonban kétségtelenül Alison Pill, aki fantasztikusan formálja meg Betty Wendellt. Betty az a típus, akit mindannyian ismerünk: minden lében két kanál, mindenhez ért, minden döntést ő akar meghozni. Azonban emögött súlyos traumák és önértékelési problémák húzódnak. Pill pedig érzékletes, árnyalt játékával teszi átélhetővé a karakter drámáját, Ayorinde-dal közös jelenetei külön is említést érdemelnek.

Az Ők tehát minden fókuszvesztése ellenére egy értékes és fontos darab, amely hozzá is tud tenni elődeihez. Az örökbecsű mondás azonban ismét igaznak bizonyulhat, a kevesebb bizony néha több.