Az utóbbi években már rendezőként is egyre inkább számolnunk kell Aaron Sorkinnal, most ismét egy nagyívű, Oscarra éhes produkcióval jelentkezett. Az amerikai televíziózás egykori álompárját igyekezett ábrázolni, mindez pedig felemásan sikerült: helyenként remekül megírt, másutt viszont kongóan üres Az élet Ricardóéknál.
A tévé kályha, családtag, az a hely, ahol mindannyian összegyűlünk. A televízióról szóló diskurzus legnagyobb közhelyeit sorolom épp, amelyek ma már (talán épp az olyan streaming-szolgáltatók miatt is, mint amilyen az ennek a filmnek is otthont adó Amazon) kevéssé igazak, azonban az ’50-es években, ahová Az élet Ricardóéknál kalauzol, még feltétlenül érvényesek voltak. Az akkori televízió hatása a ma perspektívájából talán meg sem érthető, a médium nemcsak leképezte, de túlzás nélkül formálta is a társadalmat. Épp ezért nagyon izgalmas Aaron Sorkin legújabb filmjének premisszája, s épp ez az, amiből nagyon keveset látunk végül.
Zártvégű, jól tervezhető dramaturgiát választott ezúttal az író-rendező, egy hetet látunk Lucille Ball (Nicole Kidman) és Desi Armaz (Javier Bardem) életéből. Olyan napokat, mely az egész későbbi életüket meghatározták. Válságba került a házasságuk, műsorukat, az I Love Lucyt pedig a megszűnés is fenyegette. Ahogy szépen lassan haladunk előre, gyakorlatilag minden megkérdőjeleződik: szeretik ők egymást? Mi működteti ezt a műsort? Vajon a felvillantott veszélyek tényleg fenyegetik a show-t?
Sorkin egyik legjobb húzása ebben a filmben, hogy úgy villant fel politikai veszélyt, hogy közben a szereplők paranoiájára is épít: Lucille-ról kiderül, hogy még a világháború előtt kommunista volt. A hidegháború idején nyilván nem jó ajánlólevél ez egy tévés sztárnak, de a hírrel senki sem foglalkozik jó ideig. Valóban probléma tehát ez? Vagy Lucille később egyre inkább eluralkodó pszichózisának első jeleit látjuk? Valószínűleg mindkettő együtt, hiszen ne feledjük, a mccarthyzmus, a kommunisták üldözésének időszakában járunk. Ráadásul Sorkin azt is érvényesen tárgyalja ki, hogy már akkor is legalább olyan fontos volt (ha nem fontosabb) a színészek magánélete, mint a képernyőn nyújtott teljesítményük.
A médiakritika azonban itt nem áll meg, ugyanis a sorozat írásának és rendezésének cseppet sem profi körülményeit is látjuk. A három író sokszor elképesztően rossz minőségű forgatókönyvekkel áll elő, még a legnagyobb dramaturgiai bukfenceket is a szereplőknek kell elsimítania. Ismét egy összetett helyzet; hiszen idővel egyértelmű, hogy Lucille bizonyos szinten projektál, ám a felvetett témák többségében még így is igaza van.
Sorkin számára érezhetően hazai pálya a showbiznisz világa, otthon érzi magát a füstös tárgyalótermekben, az öltönyös mogulok között. Épp ezért érezheti a néző, hogy ebből többre lett volna szükség. Nem popkulturális kikacsintásokra, hanem a korszak, a miliő pontosabb bemutatására gondolok. Érzékeltetni is nehéz ugyanis, hogy milyen összetett a világ, amelyben a film játszódik. Lucille (ahogy a moziban is szépen megjelenik) egy, abban a korban ritkán látott autonóm nő volt, míg sorozata, az I Love Lucy a klasszikus, mindig mosolygó, a meleg vacsorát időben elkészítő nőképet sugározta. De Desi helyzete sem különbözik sokban, hiszen bár saját erőből emelkedett ki, végtére mégis azzal vált igazán híressé, hogy jól hozta a patrióta bevándorló karakterét. Arról nem is beszélve, hogy – az ilyen intenzív közös munkánál szinte elkerülhetetlen módon – náluk is összemosódott a show és a valóság.
Sorkin viszont mintha nem tudta volna eldönteni, hogy a személyes drámára vagy a társadalmi környezetre, netán az I Love Lucy médiareprezentációs szerepére koncentráljon-e, így egyiket sem teljesíti maradéktalanul. A film jelentős része (főként a flashbackekkel) az előbbire fókuszál, de bizonyos megoldások (például az írók szerepeltetése, aki idős korban kvázi visszatekintenek a műsorra) az utóbbi irányába is tesznek gesztusokat. Egy rövid kitérőben azt is látjuk, ahogy egy pillanatra elindul, majd hamar megbicsaklik Lucy mozis karrierje. Ez a szál például a szerződéses rendszer bemutatásával (a színészek ekkor még nemcsak produkciókra írhattak alá, hanem a nagy stúdióknak voltak állandó sztárjai), a kor nagy filmcsillagainak felemlegetésével inkább szolgál kultúrtörténeti érdekességként.
Egyértelműen a személyes szál sikerült jobban, és ez nagyban köszönhető a két főszereplőnek. Javier Bardem nemcsak az akcentust kapja el remekül, hanem a kor művi beszédmódját is, jól ábrázolva, hogy Desi tulajdonképpen a show-ból kilépve is szerepben maradt. Nicole Kidman a beválogatását övező negatív vélemények miatt majdnem visszadobta a szerepet, a végeredményt látva pedig kimondhatjuk, kár lett volna. Kidman évek óta nem volt ilyen jó, tökéletesen ábrázolja Lucille belső vívódásait, igaz, ebben a forgatókönyv is segítségére van, hiszen Sorkin egyértelműen a nő szemszöge mellett tette le a voksát. Meg kell még említenünk J. K. Simmonst, aki brilliáns paródiát hoz a sorozat részeges mellékszereplőjeként. Az ő karaktere is jól mutatja egyébként – visszautalva a televízió kritikájára – hogy bár a médium nagyon népszerű volt a korban, azért nem a fikciókészítés magasiskoláját jelentette.
Vizuálisan is lehetne izgalmasabb Az élet Ricardoéknál, Sorkin az előző filmjében, A chicágói 7-ek tárgyalásában jobban megoldotta, hogy a jórészt belső terekre korlátozódó jelenetek izgalmasan és változatosan jelenjenek meg. Az viszont kifejezetten kreatív, ahogyan a próbák során párhuzamosan látjuk magát a folyamatot, illetve a fekete-fehér adást. Ez jól mutatja, hogy Lucynak milyen közvetlen ráhatása volt a sorozatra, a film makroszintjét tekintve pedig azt is ábrázolja, hogy hogyan mosódott össze a valóság a tévében történtekkel.
Kétségtelen erényei ellenére nem Az élet Ricardóéknál lesz az amerikai showbizniszt bemutató filmek következő emlékezetes darabja, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne érdemes megnézni Aaron Sorkin legújabb filmjét. Míves, profi munka, remek színészekkel, csak az az igazán erős fókusz hiányzik belőle. Az viszont nagyon.
