Idén augusztus végén immár 81. alkalommal nyitotta meg a kapuit a Mostra Internazionale d’Arte Cinematografica Velencében. Rég nem tapasztalt, fullasztóan párás hőség várta a fesztiválozókat az idén kicsit talán lassabban és csendesebben induló fesztiválon, ahol az első napok sajtóvetítésein még foghíjasok voltak a széksorok.
A Babygirl olyan, mintha A szürke ötven árnyalata arthouse verziója lenne: a társadalmi nemek elavult értékrendszerét meghaladva próbál releváns álláspontra jutni a hatalom dinamikájának kortárs működése kapcsán, de csak az erotikus thrillerek kliséit fogalmazza újra a #metoo hatásaira reflektálva.
Az északi a lassan alműfajjá terebélyesedő norseploitation zsáner apotheózisa (ha nem egyéb, castingban mindenképp), ugyanakkor izgalmas Shakespeare-visszafejtés.
Az utóbbi években már rendezőként is egyre inkább számolnunk kell Aaron Sorkinnal, most ismét egy nagyívű, Oscarra éhes produkcióval jelentkezett. Az amerikai televíziózás egykori álompárját igyekezett ábrázolni, mindez pedig felemásan sikerült: helyenként remekül megírt, másutt viszont kongóan üres Az élet Ricardóéknál.
A Hatalmas kis hazugságok alkotója ismét az elit titkait boncolgatja egy fordulatos krimiben. A Tudhattad volna azonban mentes bármiféle társadalomkritikai attitűdtől, a luxus csinos díszletként feszül egy családi botránnyal egybekötött gyilkossági ügy hátterében.
A Hatalmas kis hazugságok (Big Little Lies) után az ausztrál színésznő leszerződött az Amazon egy új sorozatához, amely egy áprilisban megjelenő regényből készül.
A Botrány egy, a bulvár-hírműsorok stílusában és színvonalán vászonra fröcskölt, végtelenül középszerű és cinikus alkotás; mintegy önmaga karikatúrája. Drámait nem, csupán szexuális feszültséget képes teremteni a moziteremben, vagyis ironikus módon pont ugyanúgy használja (ki) sztárjai – mindenekelőtt Margot Robbie – attraktív adottságait, ahogyan az általa megformált fiktív karakterét a Fox hírcsatorna alapító atyái.