Kritika | Jay Roach: Bombshell / Botrány Kritika | Jay Roach: Bombshell / Botrány

Bombázók széllel szemben

Jay Roach: Bombshell / Botrány

ÉRTÉKELD A FILMET!
Botrány
Jay Roach
2019

A Filmtett szerint: 5 10 1

5

A látogatók szerint: 0

0

Szerinted?

0

A Botrány egy, a bulvár-hírműsorok stílusában és színvonalán vászonra fröcskölt, végtelenül középszerű és cinikus alkotás; mintegy önmaga karikatúrája. Drámait nem, csupán szexuális feszültséget képes teremteni a moziteremben, vagyis ironikus módon pont ugyanúgy használja (ki) sztárjai – mindenekelőtt Margot Robbie – attraktív adottságait, ahogyan az általa megformált fiktív karakterét a Fox hírcsatorna alapító atyái.

Jay Roach mozija ígéretesen üde felütéssel indít: a konzervatív sztárriporter Megyn Kellyt alakító Charlize Theron bizalmas házigazda módjára tereli körbe a nézőt a hatalmas médiabirodalom nyüzsgő, kompetitív és szexista légkörű New York-i főhadiszállásán, röviden felskiccelve annak kulcsfiguráit is. De aztán bennfentes narrátorból hirtelen átcsap címlapszereplőbe, és egy csúnya gyomorrontást követően levezényli Donald Trump és a többi republikánus elnökjelölt első televíziós vitáját, keményen beszólogatva Trumpnak nőellenes nyilatkozatai miatt. Eközben Nicole Kidman a hervadásnak indult ex-szépségkirálynő Gretchen Carlson büntetésbe illő frizuráját magára erőltetve üldögél egy szobában két jogász társaságában, és a főnöke, Roger Ailes elleni szexuális zaklatási per esélyeit latolgatják. Végül őt is átkísérjük Fox News-béli, leáldozóban lévő mindennapjai közé, mígnem váratlanul kirúgják, és hűlt helyét a friss húsú Kayla Pospisil (Margot Robbie) veszi át.

Na most álljunk meg egy pillanatra és merengjünk el azon a tényen (mert a film sajnos nem fogja megtenni helyettünk), hogy micsoda roppant bátorságot és kockázatot jelent élő adásban kikelni egy elnökjelölt ellen, akit a saját, megélhetésedet és hírnevedet biztosító médiumod is támogat, valamint kilépni az áldozatszerepből és nyilvánosan felvenni a kesztyűt egy olyan bebetonozott rendszerrel szemben, amit egészen legfelülről szentesítenek és pártfogolnak. Aki szót emel, az azonnal a támadások kereszttüzében találja magát, és ha átmenetileg meg is próbál kibújni a radar alól, lehet, hogy egy életre elkaszálja a saját és adott esetben kollégái karrierjét is. A történetből azonban szinte semmi nem jön át sem ezen dilemma, sem az azt rövidre záró döntés valódi súlyából, amit Carlson és Kelly önként vettek a nyakukba.

Mi több, elnézve ezt a rengeteg, nem különösebben rokonszenves, tűsarkas-miniszoknyás karrierista-opportunista bombázót, még nőként is meglehetősen nehéz megállni és nem beleesni az áldozathibáztatás ordas hibájába. Emiatt fontos lehet mindenekelőtt leszögeznünk, hogy a szexuális zaklatás kérdése nem egy aktuális, kvázi „divatos” diskurzus a közbeszédben (vagy ha mégis, akkor nem véletlenül az), hanem egy borzalmasan érzékeny és összetett kérdés, amiről politikai beállítottságtól függetlenül is lehet és kell is beszélni. És ha már a kontextus adott, milyen izgalmas volna egy olyan, alapvetően nem elnyomott, de a hatalom szempontjából mégiscsak alacsonyabb rendű helyzetben lévő, ugyanakkor ambiciózus és intelligens nő fejébe belelátni, aki a szakmai előrehaladása érdekében, úgymond konszenzusos módon válik az úgynevezett „quid pro quo” szexuális zaklatás áldozatává. Mit tesz isten, a film előszeretettel alkalmazza is ezt az igen szájbarágós módszert; kár, hogy a díjnyertes rúzsozott ajkak mögött felbúgó belső monológok pont annyira mélyek és specifikusak, mintha egy zenélő képeslapról olvasnák fel őket...

A film úgy váltogatja a fókuszát és eszközeit, mint egy figyelemzavaros kokainista, így sokoldalú ábrázolás helyett, még a többé-kevésbé lineáris cselekményvezetés mellett is mozaikossá válik a történet, mintha nekünk, mozinézőknek is rohanó szalagcímekből kellene értesülnünk a fejleményekről, holott csaknem két órányi mozgókép áll rendelkezésünkre mindehhez. Ráadásul a Botrány a valósághűség jegyében számos, lényegében betű szerint elhangzott-lezajlott esetet dramatizált újra a kis költségvetésű, szenzációhajhász dokumentarista tévéműsorok kaptafájára; ezek a jelenetek azonban idegen testek gyanánt ékelődnek a film szövetébe, mert a forgatókönyv képtelen a történet véráramába kapcsolni őket.

A film továbbá panoptikum módjára hemzseg a tökéletesen érdektelen, viaszarcú mellékkarakterektől, akiknek fájdalmasan rosszul megírt egysorosait pont annyira nem jegyezzük meg, mint a képernyőn felvillanó nevüket. Egyúttal nem sokkal biztatóbb a helyzet az úgynevezett főhősök elit köreiben sem: a botrány célkeresztjében álló Ailest leszámítva ugyanis, akinek figurájába – a külső beszámolók, na meg John Lithgow színészi játéka révén – hálistennek sikerült némi árnyaltságot csempészni, lényegében az összes főszereplő tökéletesen felejthető és felcserélhető egymással. Van a fiatal, a valamivel idősebb, meg a még idősebb hosszúlábú szöszi, és ebből sejthető, hogy Ailesnek világéletében ez lehetett a zsánere, de hogy a nézőknek is csak ennyi marad meg belőlük, az már nem túl metoo-barát megoldás, valamint vélhetően Charles Randolph forgatókönyvíró eredeti elképzeléseivel sem feltétlenül vág egybe. Randolph tudatosan több szemszögből, több szócsövön keresztül próbálta ábrázolni a témáját; sőt, eredetileg még ennél is több nézőpontot szeretett volna vászonra vinni, amit a filmstúdió végül háromra redukált. Ebből adódóan azonban a kamera egyik karakteren sem időzik túl sokat, így személyiségük mélyebb rétegei, valódi motivációik maximálisan rejtve maradnak.

Ráadásul a rendező rendkívül rosszul sáfárkodik a játékidővel és -tempóval: miközben perceken keresztül szemlélhetjük Theron figuráját, amint katatón házastársi csevej közepette – és még csak nem is feltétlenül a legelőnyösebb szögből fényképezve – a telefonját nyomkodja az ágyban, addig az újabb és újabb szereplők seregszemléjét sortűz gyanánt pufogtatja film, mintha legalábbis a) a világ minden mozilátogatója számára evidensnek kellene lennie, hogy ki kicsoda a Fox News háza táján, vagy b) semmi jelentősége nem lenne az egésznek. Én azonban mindkét felvetéssel vitatkoznék, és megkockáztatom, hogy a) ha a mindenkori „átlagnéző” saját országabéli hírcsatorna tisztviselőiről lenne szó, akkor ugyanúgy nem tudná, ki kicsoda, és b) mindezen sokat segítene, ha a filmkészítők szántak volna némi minőségi időt az összefüggések feltárására. Elvégre A nagy dobást se értettük, de azt legalább élveztük...

Bevallom, idejét sem tudom, mikor láttam utoljára olyan magyarul beszélő amerikai filmet, ahol a szinkron önmagában is levett legalább egy csillagot a filmélményből. Sajnos már az egyébként frappáns filmcím is minden tökösségét elvesztette a fordítástól, az egyébként sem túl erős dialógusokról nem is beszélve – lassan igazán felnőhetne már a magyar ajkú nézőközönség is az eredeti hang értő élvezetéhez, sóhaj, zárójel bezárva. De ha már itt tartunk, felmerül a kérdés: vajon egy átlag magyar (vagy épp bármely nem amerikai) néző mennyit érthet meg a Botrány sztorijából, és mennyire tud azonosulni ezzel a filmmel? A republikánus versus demokrata, vagy tágabb értelemben véve a konzervatív versus liberális média, illetve követőik politikai beállítottságának különbségei elvileg olyan téma, amin keresztül akár lehetne is. De vajon kijelenthetjük-e, hogy ez a film valójában egy rosszul álcázott liberális ellenpropaganda? Felvezető kontextushoz képest mindenesetre meglehetősen hosszasan ecseteli Trump elnökjelölti kampányát, valamint a hírcsatornához fűződő, nem is titkolt összefonódásait. Mi van, ha nem is csupán kontextus ez, hanem maga a film magva? Mármint nem feltétlen konkrétan Trump személyes kritikája, mintsem az egész paranoid-patriarchális-hímsoviniszta társadalmi berendezkedésé és médiagépezeté. Ha viszont így van, akkor kár, hogy ennek ellenpontja, úgymint „valódi” liberális-demokrata hős egyáltalán nem szerepel a filmben. Illetve még sötétebb a helyzet, ha a készítők szemében Kate McKinnon kitalált karaktere maga a „valódi demokrata”, aki nemcsak szexuális orientációjával túl gyáva coming outolni, de még politikai nézeteivel kapcsolatban is, ráadásul egyetlen potenciális harcostársát/barátját/szeretőjét is simán cserben hagyja, és mindezt miért: hogy megtarthassa a nyavalyás kis állását a nyíltan republikánus Fox Newsnál? Mi ez, ha nem a megdönthetetlen rendszer rossz szájízű dicshimnusza?

De ha a politikai spekulációt félre is tesszük, akkor is azt láthatjuk, hogy a filmnek nincs igazi hőse, pláne nem olyan, akivel érdemben azonosulni lehetne, és egyúttal nincs igazi erkölcsi állásfoglalása, tanulsága sem. A filmben ábrázolt karaktereknek és elveknek kizárólag hasznossági és piaci értéke van, így a konfliktusok sem morális jellegűek, sokkal inkább haszonelvűek. A bombázók végül hatalmasat kaszálnak a perrel, az Ailes bukását (és nagyvonalú végkielégítését) követően a színfalak mögül előlépő médiamogul, Rupert Murdoch bőrébe bújt Malcolm McDowell pár percnyi filmideje pedig nem hagy kétséget afelől, hogy Ailes bűne végső soron nem a nők kihasználása és zaklatása volt, hanem pusztán az ostoba indiszkréció.

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?
Botrány

Botrány

Színes életrajzi, filmdráma, 109 perc, 2019

Rendező:
Szereplők: , , , , , , , Teljes filmadatlap

A Filmtett szerint:

5

A látogatók szerint:

0

Szerinted?

0

Friss film és sorozat

  • Fekete Párduc 2

    Színes fantasy, képregényfilm, 161 perc, 2022

    Rendező: Ryan Coogler

  • Azt mondta

    Színes filmdráma, történelmi, 129 perc, 2022

    Rendező: Maria Schrader

  • A döntés

    Színes dokumentumfilm, 79 perc, 2022

    Rendező: Vízkelety Márton, Ugrin Julianna

  • A Fabelman család

    Színes életrajzi, filmdráma, 151 perc, 2022

    Rendező: Steven Spielberg

  • Vérapó

    Színes akciófilm, thriller, vígjáték, 101 perc, 2022

    Rendező: Tommy Wirkola

Szavazó

Melyik a kedvenc életrajzi filmed a közelmúltból?

Szavazó

Melyik a kedvenc életrajzi filmed a közelmúltból?

Friss film és sorozat

  • Fekete Párduc 2

    Színes fantasy, képregényfilm, 161 perc, 2022

    Rendező: Ryan Coogler

  • Azt mondta

    Színes filmdráma, történelmi, 129 perc, 2022

    Rendező: Maria Schrader

  • A döntés

    Színes dokumentumfilm, 79 perc, 2022

    Rendező: Vízkelety Márton, Ugrin Julianna

  • A Fabelman család

    Színes életrajzi, filmdráma, 151 perc, 2022

    Rendező: Steven Spielberg

  • Vérapó

    Színes akciófilm, thriller, vígjáték, 101 perc, 2022

    Rendező: Tommy Wirkola