November 14-én debütált a mozikban a gyerekkori zaklatási ügyet feldolgozó Szép csendben, Nagy Zoltán első nagyjátékfilmje – a rendezőt nemcsak a témaválasztásról és a forgatásról, hanem a kolozsvári Sapientián töltött évekről is kérdeztük.
A filmed egy nagyon aktuális problémát dolgoz fel, de te már a #metoo előtt elkezdtél dolgozni a forgatókönyvön. Mi az, ami téged személyesen érdekelt a történetben?
Fiatalkoromban szemtanúja voltam egy hasonló esetnek, akkor, tizenéves gyerekként rengeteg feldolgozatlan kérdés maradt bennem. Ezért úgy gondoltam, hogy ezzel érdemes foglalkozni, és elkezdtem kutatni a témában. Interjúztam, kerestem sztorikat, mások történeteit hallomásból, írásból, internetről, személyesen. Végül egy körülbelül száz sztoris gyűjtésből írtuk meg Horváth Antal Jánossal ennek a filmnek a forgatókönyvét.
Végeztél „terepmunkát”, készítettél interjúkat?
Igen, készítettem interjúkat személyesen is, de szerencsére már van ennek több fóruma, ahol névtelenül lehet ezeket a történeteket ventillálni. Elképzetően sok hasonló történetre bukkanhat az ember, ha egy kicsit keres. Van egy ilyen statisztika, hogy minden ötödik nőnek van egy hasonló élménye, ami a hatalmi helyzetből adódó visszaélést illeti. Igazából könnyű találni bárkit, akinek van egy hasonló története. Ha nem is személyes, de biztosan hallott már néhányat a környezetéből.
A zaklatási ügyekkel kapcsolatos pletykák a neten terjednek, pláne a fiatalok között.A filmben a szereplők mintha teljesen el lennének zárva ettől a világtól. Miért döntöttél így?
Száz zaklatási esetből egy kerül bírósági eljárásra. Nekem az a tapasztalatom, hogy ez azért történhet meg, mert ez annyira zárt ajtók mögött zajlik, és annyira kevesen tudnak róla, hogy szerintem a ritkábbik eset, hogy egy internetes bejegyzésből derülnek ki. Az már egy utóhatás, kellett a #metoo, hogy az emberek elkezdjék az ilyen történeteiket ráönteni a világra, és magától ez nem így megy. Az én filmem nem az internetes zaklatásról szól, ezért nem gondoltam, hogy ennek különösebb figyelmet kell szentelni. A kezdetektől fogva tudtam, hogy ez nem arról szól, hogy ez a közösségi hálón hogyan artikulálódik. Tulajdonképpen, pont ennek a kritikáját akarja megfogalmazni a film, hiszen egyféleképpen jelenik meg a közösségi médiában, vagy akár szóban is, ezek pedig a szaftos részletek, hogy ki hova nyúlt, hányszor stb. Szerettem volna, ha a film nem ezt a romboló, botrányos jellegét emeli ki a történetnek, hanem egy lépés távolságból próbálja megmutatni a különböző szemszögeket és érzelmi motivációkat. Vagy a közösséget, amiben egy ilyen történet lezajlik és a szőnyeg alá lesz seperve.
Ki volt a célközönséged? A téma ábrázolása miatt olyan, mintha inkább a felnőtt generációnak szólna, és csak másodsorban a tiniknek.
A 12-es korhatár besorolás nagyon fontos volt számomra. Szerintem elsősorban a filmben szereplő fiatalok kortársainak szól, nem hiába egy tizenéves fiú szemszögén keresztül látjuk a történetet. A legtöbben ugyanebből a szemszögből találkozunk ezekkel a töténetekkel, hiszen soha nem tudjuk, hogy mi történt pontosan, csak a dilemma van, és elképesztő bizonytalanságban kell végigélni egy ilyen esetet. Én is ezt éltem meg fiatalként, és azt akartam megjeleníteni, hogy mekkora teher és felelősség egy kortársnak is, akivel megosztanak egy ilyen titkot. Én sem tudtam elhinni akkor neki, nem tudtam elképzelni egy olyan emberről, akit ismerek és akire felnézek. Persze, a szülői felelősségnek is nagy szerepe van a film kapcsán felmerülő diskurzusban. Például egy szülőnek már ott elkezdődik a felelőssége, hogy már születésétől fogva kialakít a gyerekével egy olyan bizalmi kapcsolatot, amiben bármiről beszélhetnek. Hat éves koráig a gyerek szinte mindent megtanul, mégis a saját neméről, szexualitásáról, vagy arról, hogy ő ki a világban, szinte semmit. Ezt egy olyan bizalmi kapcsolatban lehet természetes módon megtanulni, mint egy család. Szerintem a legtöbb szőnyeg alá söprésnek is az egyik oka az lehet, hogy a szülő nem képes szembesülni azzal a felelősséggel, amivel a gyerekének tartozik. Ugyanakkor fontos, hogy mindenki találja meg a saját szerepét ebben a történetben, akár kortárs, akár szülő, vagy éppen iskolaigazgató. Persze érthető, hogy a szülő nem akarja kitenni a gyerekét egy két éves procedúrának, de a személyes véleményem szerint ezzel csak azt tanulja meg a gyerek, hogy nincs igazság. Ha megtanulja a gyerek, hogy ez egy elítélendő dolog, akkor másképp tud hozzá viszonyulni. Általában mindig két szereplőjét nézzük ennek a dolognak, az elkövetőt meg az áldozatot, de valójában őket körülveszi egy egész nagy közösség, akinek szintén felelőssége van.
Nagyon erős a film színészgárdája. Milyen volt a casting? Könnyen megtaláltad a szereplőid?
Szinte mindegyik szerepre kinéztem őket színházból, vagy vizsgaelőadásokból. Schwecthje Misi filmjében, a Remélem, legközelebb sikerül meghalnod :)-ban voltam elsőasszisztens, ott dolgoztunk együtt Schell Judittal, akivel már ott kialakult egy közös szimpátia. Máté Gábortól az első találkozásunk előtt még féltem kicsit, de ő azonnal leépítette a köztünk lévő hierarchiát és egyszer sem érzékeltette, hogy ő valamit másképp csinált volna. Zsófival (Szamosi Zsófia) már sokszor dolgoztunk együtt, ő kihagyhatatlan eleme volt az első nagyjátékfilmemnek. Eriket (Major Erik) meg Benit (Lengyel Benjámin) már az első színészvizsgájukon kinéztem, annyira filmesen, közelikben játszottak, hogy mindenképp akartam velük egyszer dolgozni. Antóci Dorottytával szintén. Egyedül Nóri szerepére castingoltunk, aki Bognár Lulu lett. Másfél éven keresztül jártunk gyerektáborokba, végignéztünk négy-ötezer lányt, abból körülbelül százat hívtunk be castingra. De igazából Lulu már az első találkozásunkor olyan improvizációs jelenetet mutatott, amiből tudtam, hogy ő lesz az.
A filmbeli feszültség gyakran közelikből építkezik, ez már koncepció volt, vagy a forgatáson alakult ki?
Iterjúztam egy lánnyal, aki fiatalabb korában hasonló helyzetben volt egy tanárával. Ő azt mondta, hogy el se tudnám képzelni, hogy ezt mennyire nyíltan csinálták ők, de nem vette észre senki. Viszont ha valaki figyelte volna, hogy mik azok az apró mozzatanok, vagy gesztusok, amik nem egyértelműek egy tanár-diák viszonyban, akkor világos lett volna számára, hogy valami nincs rendben. A film is arról szól, hogy amit nem látunk, az nem történik meg, ezért éreztem, hogy ezeket a gesztusokat kell megtennem dramaturgiai vezérelemekké. Egy arcról, egy reakcióról, egy nézésről kell elolvasnunk, hogy mi történt.
Diplomafilmed, az Enyhén sós is részben egy zaklatás-történet, esztétikában viszont sokkal szürreálisabb, elemeltebb a Szép csendben realizmusához képest. Melyik stílust érzed közelebb magadhoz?
Ebben a filmben is próbálkozom behozni azt az abszurdot, ami az Enyhén sósban dominált. Ez a film egy kisrealista sztori, de elengedhetetlenül az én filmem. Azonban ez a történet annyira mélyen bennem van, hogy nem engedhettem meg, hogy az abszurd domináljon, és a stílus félrevigye a történetet. Szerintem ez egy állandó keresés, az ember élete végéig kísérletezik azzal, hogy merre tolja el a hangsúlyt, de a téma sokszor diktálja a formát.
A Sapientián végeztél a Színház- és Filmművészeti Egyetem előtt, mi vonzott Kolozsvárra?
Az érettségim előtt egy évvel indult Enyedi Ildikó filmrendező osztálya, akkor még ötéves volt a képzés. Négy évet kellett volna várnom a következőre, és nem akartam, plusz nagyon izgatott a külföldön tanulás. Ráadásul semmi közöm nem volt előtte Erdélyhez, izgalmasnak tűnt felfedezni azt a világot. Úgy gondolom, hogy amit a Sapi adhatott, az sokat segítetett abban, hogy én bekerüljek az SZFE-re.
Mi a véleményed az Inkubátor programról?
Szerintem elengedhetetlenül fontos. Nem hiszem, hogy normális pályázattal ezt a filmet megcsinálhattam volna. Az, hogy minden évben öt pályakezdő filmesnek lehetőséget adnak, esszenciális a magyar filmszakmának. Persze, mindig az van, hogy a pénz egy forgatáson sosem elég, de ebben az esetben annyira irreálisan kevés, hogy az inkubátoros filmek lassan nem fognak találni stábot. Az egész stáb töredék áron jön el dolgozni, amit azért vállalnak be, mert szeretnek, vagy mert személyes ügyünknek érzik a filmet. Csak ez kifullad egy idő után, mert nem elvárható az, hogy valaki lemondja az amerikai produkciókat egy magyar filmért. Szóval ezt érdemes lenne átgondolni, és kitalálni valamit, ami ezt megkönnyíti. De azért remélem, hogy lesz jövőre is, mert nagyon nagy öngól lenne megszüntetni.
Volt olyan félelmed, hogy a szakma elítél majd, ha ezt a (jobb szó híján) „divatos” témát dolgozod fel?
Az első változata a forgatókönyvnek a diplomamunkám volt a Sapientián, legalább nyolc éve. Már a #metoo előtt megkaptam a gyártási támogatást, tulajdonképpen a forgatókönyvírásba „csapott bele” a nagy botrányáradat. A felcímkézésektől mindig ódzkodom, próbálom helyesbíteni, hogy ez a forgatókönyv nem a trend farvizén született, hanem már korábban megvolt. Akit ez zavar, azt bármi zavarja ebben a témában.
Ez az első nagyjátékfilmed. Mennyire érezted ennek a súlyát?
Minden első film elképesztő nagy nyomás, de állítólag a többi is. Török Ferenc mondta egyszer, hogy a második, meg harmadik film még nagyobb teher. Kiszámíthatatlan, hogy mikor csinálhat az ember legközelebb filmet. Ezért le kell tenni az asztalra egy olyat, ami nem elég, hogy minőségi, de nézik is emberek, és eljut fesztiválokra is. Ez a két utóbbi gyakran nem ér össze, mert a fesztiválfilmek sikere sokszor fordítottan arányos a nézőszámmal. De ezt a nyomást meg kell tanulnia az embernek az előnyére váltani, hogy ez az izgalom hajtóerő legyen.
Van már következő filmterved?
A Filmalapnak van egy új műfajfilmes fejlesztési programja, abban van benne egy tini sci-fi-vígjátékom, de ez egy olyan monumentális terv, hogy nem hiszem, hogy ez lesz a következő filmem. Ezenkívül szeretnék beadni még egy filmtervet, egy drámát, amiben egy stand-up humorista nőnek döntenie kell a karrier és a gyerekvállalás között. A nemi elvárások érdekelnek ebben a sztoriban, mi a felém, férfihoz vetett elvárás, mi a küső nyomás ebben stb. Még messze vagyok ennek a feldolgozásával, de azt akarom kutatni, hogy hogy is van ez ma. Közben meg egy romantikus filmet is szeretnék, ami nem egy szirupos, álomkapcsolatot mutat be, hanem azt, ami a hétköznapokban van, és nehéz észrevenni, de nagyon szép.
A végére egy javaslat feltörekvő rendezőknek, vagy bármilyen tanács, aminek örültél volna, amikor elkezdted ezt a filmet?
Túl sok van, nehéz egyet megfogni. Mindenkin, rajtam is van egy nyomás, hogy minél hamarabb, minél sikeresebb legyek. Pedig a filmkészítés egy hosszútávfutás, amiben az ember bátran kísérletezzen, ne kössön kompromisszumot, hanem tartson ki amellett, amit eredetileg elképzelt. Ha most visszamennék, megpróbálnám sokkal nyugodtabban végigmenni ezen, de ugyanakkor a stressz és az öröm kohéziója is együtt jár azzal, amit csinálunk. Mindkettő egy erős és intenzív érzés, az embernek pedig hálásnak kell lennie, hogy meg tudja ezeket élni.
