Az északi a lassan alműfajjá terebélyesedő norseploitation zsáner apotheózisa (ha nem egyéb, castingban mindenképp), ugyanakkor izgalmas Shakespeare-visszafejtés.
A jelen művel együtt is mindössze harmadik nagyjátékfilmjénél tartó Robert Eggers akkora monológot hozott ki pár évvel ezelőtt Willem Dafoe-ból A világítótoronyban, hogy akkor is kíváncsi lettem volna az új filmjére, ha az egy villanyoszlopról szól. Kopárnak tűnő, ugyanakkor mégis részletgazdag – és hatalmas műgonddal megdizájnolt – filmjeit stílusnak és mondanivalónak, természetességnek és műviségnek ritkán látott fúziója duzzasztja élménnyé, és szerencsére ismét izgalmas témára vetette a szemét: itt nem csak hogy a mostanában (könyvben-filmen-videójátékban egyaránt) igencsak divatos skandináv folklórról van szó, hanem konkrétan arról a sztoriról, ami annak idején az avoni bárdot is annyira megérintette, hogy megírta belőle a Hamlet, dán királyfit.
A prózai Edda ihlette történet röviden: Aurvandill király (Ethan Hawke) hosszú és dicsőséges hódításairól hazatér (az egyébként éppen a szüzsé idejében „honfoglalt”) Izlandra, ahol neje, Gudrún (értsd: Gertrúd, Nicole Kidman) és fia, Amleth herceg (értsd: Hamlet, Alexander Skarsgård) várják, no meg testvére, Fjölnir (értsd: Claudius, Claes Bang). Utóbbi sokat nem teketóriázván levágja a királyt, átveszi a trónt (no meg a királynőt), a fiatal herceg pedig – kihasználva, hogy halottnak hiszik – elszökik. Vikingek találják fel, vérszomjas berserker harcosnak (mi másnak) nevelik fel, és miközben épp holmi ruszokat fosztogatnak a kontinensen, megtudja, hogy egy rabszolgaszállítmány épp Izlandra tart. Közéjük vegyül, valószínűtlen szövetséget köt egy Olga (értsd: Ophelia, Anya-Taylor Joy) nevű szláv lánnyal, és valóban Fjölnir „udvarában” kötnek ki, ahol ha nem is agyalágyultnak, de minimum mamlasznak tetteti magát, miközben vérbosszút forral.
Namostmár, Shakespeare műve annyira a (nyugati) alapműveltség és a kulturális genetika része, hogy a Hamlet-szagot Az északiról maga Odin sem mossa le. Nem tudni, hogy Eggers részéről ez mennyire beletörődő, netán felvállalt kiszólás (vagy akár véletlen), de csak úgy ömlenek a filmből a huncut Hamlet-idézetek Amleth Laurence Olivier-frizurájától kezdve a függönyjeleneten keresztül a koponyás elmélázásig. Az sem segít, hogy a film – legalábbis nyelvi és narratív értelemben – nemhogy felvállalja, de kimondottan rikítóan mutatja meg saját, sokszor színpadias műviségét: a szereplők (ideértve az ugyebár natívan svéd, nagyobbik Skarsgård-legényt is) mindegyike egyfajta „norglish” akcentusban beszél.
Ez viszont nem feltétlenül baj. Legalább ismét van egy nagyszerű alkalmunk elismételni: ez egy játékfilm, egy fikciós konstrukció, egy író-rendező által kitalált, két órás audiovizuális élmény. Történelmi hitelességet nem kell, nem szabad és nem is lehet számonkérni rajta. Az azonban tény, hogy Eggers az amerikai átlagprodukciók műgondját jóval meghaladó erőfeszítéseket tett arra, hogy filmje valószerűen idézze meg a korszakot (pl. egészen messzire, olykor a láthatóság határáig elmenve a természetes fény használatával, a díszletről nem is beszélve), és ezért mindenképpen dicséretet érdemel, pláne egy olyan filmtörténeti korszakban, amikor az identitáspolitika, no meg az amerikai közönség vélt vagy valós elvárásai felülírják a történelmi hitelességre törekvésnek még a látszatát is. Eggers nem idealizál, de azért a főszereplők mindegyike szép szál ember, holott nincs (tudományos) konszenzus a vikingek méretét tekintve se.
Ha sok hasonlóság köti össze Az északit a Hamlettel, még több választja el: Amleth nem egy tépelődő, filozofáló, bársonyuccokban őgyelgő királyfi, hanem egy brutális, tőmondatokban – vagy annyiban sem – fogalmazó vadállat, akit egyvalami hajt: hogy bosszút álljon, s ezáltal a Valhallában kössön ki. Olyannyira, hogy amikor a sors felkínálja neki a történelmi lehetőséget, hogy fejlődjön, továbblépjen, nem tud élni vele. Már csak ezért – a buta hollywoodiaskodó jellemfejlődés totális elutasításáért – is dicséretet érdemelne Eggers, de ami igazán jól működik Az északiban, az A világítótorony és A boszorkány narratív trükkjeinek a továbbvitele: a természetfelettiről van szó, illetve annak a való életre tett hatásáról. Ezúttal sem tudjuk, hogy a film fizikai valóságának részei-e a látomások, vagy csak egy bosszúszomjas berserker lázálmai, de a cselekmény alakulását alapjaiban határozzák meg. Ugyanúgy, ahogy Hamlet apjának szelleme tette 420 évvel ezelőtt.
A színészek remekek, de a katarzis részükről elmarad, így a film egészét tekintve is – itt az eddigieknél egy hajszálnyival fontosabb a látvány: lélegzetelállító totálok, holdfény borította látomások, vagy Willem Dafoe tűzhely visszfényében tündöklő arca. Jó látni, hogy rendezőnknek a rikító stáblistáért és a komolyabb költségvetésért cserébe nem kellett épp annyira jelentős engedményeket tennie. Ugyan a fókusza kissé szétszóródni látszik A világítótoronyhoz képest, Az északi sok értelemben előrelépést jelent az életműben. Most már csak arra lennénk kíváncsiak, mihez kezdene Eggers a ma emberével.
