Robert Eggers mesterműve megidézi és rászabadítja a Sátánt azokra, akik mindennél szilárdabb hittel annak koncepcióját megalkották.
Egy család áll puritán közösségük bírái előtt. Az ítélethozók pálcát törnek felettük, el kell hagyniuk a kommunát. Száműzöttként telepednek le egy erdő szélén, büszkeséggel vegyes bizonytalanságba merevedve. Céljuk, hogy az Úr kegyelmében meghódítsák a vadont, hogy a hitet másként értelmező többségtől végleg elszakadva váljanak önellátóvá. Az év 1630. Az erdő már megérkezésükkor sötéten lihegi magából a Sátán kénes szájszagát. Ahogy a fekete fák közt megbúvó tapinthatatlan, és mégis letaglózó rettenet egyre csak közeleg a Pendereckit idéző velőtrázó kakofóniában, úgy válik gyorsan egyértelművé, hogy valami nagyon, de nagyon rút dolog következik. Robert Eggers példátlanul korhű első filmjének expozíciója az utóbbi évek egyik leggonoszabb pár perce, mely ugyan rímel a Ragyogás nyitányára, de a The Witch láttán Stanley Kubrick feltehetően leborotválta volna a szakállát tisztelete jeléül.
Ez nem az a horror, ami a sarok mögül kikacsintó rémekkel ugrasztja meg a nézőt és nem az a horror, amitől véres belekben ázik a mozivászon. A The Witch elején egyszer csak eltűnik a legfiatalabb gyermek, akire a legidősebb lány, Thomasin (Anya Taylor-Joy) vigyázott. A csecsemő szavakba foglalhatatlan sorsára fény derül, de csak köddé szűrt fény, mintha rémálom lenne. Eggers a természetfelettit ezután viszont a lehető legtovább bújtatja a kvázi-természetesben, filmje tetemes részében ugyanis a magatehetetlenségükkel szembesülő és azt kényszeresen tagadó család tagjai tépik szét az őket összetartó domesztikus, morális, és vallási kötelékeket. Mindezt teszik úgy, hogy attól pislogni nem lehet.
Az apa (Ralph Ineson) képtelen elejteni a betevőnek valót, de nagyobbik fiát (Harvey Scrimshaw) a végletekig vegzálja bibliaismeretből. A fiú viszont csak Thomasin melleit bámulná egész nap. A prédának szánt nyúl hátborzongató tekintetétől képtelenség megmozdulni. Az ikrek dervisként kántálnak bizarr mantrát a család valóban ijesztő fekete kecskéjéről. Házuk kertjéből közben kidöglenek a termények, vért spriccel a tőgy, döglött csirkemagzat hever a tojásban, az éhezés kísértő szele pedig elkezdi szétborzolni a gyermeke eltűnésébe lassan belegajduló anya (Kate Dickie) idegeit, aki minden keservét Thomasinon tölti ki. Azon a lányon, akiből első menstruációja után felszínre tör az autoritás és a patriarchális szarságok elleni tinédzserlázadás annak minden tisztátalan gondolatával, és aki elfojtott haraggal próbálja meg feldolgozni, hogy anyja eladná őt rabszolgának. Egyik elkattant pillanatában magát boszorkánynak hazudva rémiszti halálra páréves testvérkéit.
Dermesztően rideg, bőr alá férkőző, csontrepesztő frusztráció tombol Eggers családjának inherens felbomlás- és bukástörténetében. A Jób könyvét ügyesen lapozgató rendező pedig kegyetlen civódásukba a lehető legkevesebb fekete mágiát csempészve ágyaz meg a gonosznak, mely a vakbuzgó, magukat jámbor – de eredendően bűnös – katolikusnak vélő-valló szereplői körül rezonál, a lázálomszerűség és a tényleges határmezsgyéjén. Eggers nem megijeszt, hanem eléri, hogy féljünk – van különbség. A klausztrofób őrület körbeveszi és felemészti az erdőbe zárt családot, üldözési mániájuk elburjánzik. Mindennek Thomasin issza meg a levét, tehetetlen pánikjukban boszorkánynak bélyegzik. Az eszelős imádkozásnak pedig nincs haszna egy olyan közösségben, ahol a továbbálló Isten süketnéma, a Patás viszont minden fűpollenben ott figyel. Az önmarcangolás, az önsanyargatás (az apa mániákus favágása), a talmi áldozathozatalok viszont itt nem csak feltüzelik a gonoszt. Eggers ugyanis egy döbbenetesen sokkoló csábítás- és ördögűzés-szekvenciával megidézi és rászabadítja a filmtörténet legijesztőbb hangján megszólaló Sátánt azokra, akik mindennél szilárdabb hittel annak koncepcióját megalkották. A Francisco Goya legzsigeribb rémálmait idéző, csodálatos zárójelenetben tombol a vallási fanatizmus felett aratott győzelem véres katarzisa, Eggers viszont nem elégszik meg a földi és bibliai pokol nászának metaforájával. Művében az irracionális teológiai félelmek ugyanis szétmarják az egyetemes józan ész, a feltétel nélküli szeretet, az alázatosság és a szabadság intézményeinek falait, a mérgező másra mutogatás szülte nem evilági rettenet pedig több mint fél évszázaddal a salemi boszorkányperek előtt kőkemény fatalizmussal alapozza meg a nemzet születését. Eggers kompromisszumot nem tűrő bemutatkozása ennélfogva revizionista történelmi eredetvízióként is értelmezhető.
Nem vitás, hogy Eggers elhasznált motívumokat épít be történetébe, ugyanakkor azokat a feltűnést kerülve hozza vissza az életbe, frissnek ható, de emésztendő rendszert építve belőlük. Ráadásul úgy, hogy filmje a 60-as, 70-es és 80-as évek legnagyobb horror-remekeire nem játszik rá, nem idézget, és azokat nem rajongói hevülettel csókolja lábon. Egyszerűen csak minden elemében felér ihletőihez. A The Witch ugyanis mestermű, semmi egyéb.
