Robert Eggers A világítótorony című filmje annyira delikát, hogy nem csoda, ha azonnal kiköpi a közízlés. Sőt, a műértőbb és ezért strapabíróbb közönség is igen megfogyatkozott a miskolci CineFesten, mire a film véget ért.

Pedig aki látta Eggers előző, 2016-ban bemutatott filmjét, A boszorkányt, annak azért A világítótorony nemigen okozhatott akkora meglepetést: bátran mondhatjuk, hogy van rokonság a két alkotás között. A szereplők önkéntes számkivetettjei a társadalomnak, a természeti képeknek egyben a természetfelettire való utalása is hasonló bennük, az állatszimbolika is jelen van mindkét alkotásban, az emberi psziché határhelyzetekben való működésének megragadására tett alkotói törekvés is fontos bennük, és még folytathatnám. Bár emellett sokban különbözik is egymástól Eggers két rendezése, mint ahogy nem könnyű A világítótoronyhoz hasonló filmet találni a szélesebb felhozatalban sem. Egyedi alkotás.

A film kamarakörülmények közé zárt szereplői a történet szerint egy apró sziget világítótornyának őrszolgálatát vállalják magukra. Méghozzá egy olyan időszakban, amikor a zord időjárási viszonyoknak köszönhetően a sziget szinte teljesen megközelíthetetlen. Ketten maradnak hát itt: az idős, és már csak ezáltal is tapasztaltabbnak tűnő Thomas Wake, a szószátyár vén tengerész sztereotípiáit játékába vegyítő Willem Dafoe megformálásában; valamint a fiatalabb, tapasztalatlan és ezáltal kissé önértékelési gondokkal is küzdő Ephraim Winslow, Robert Pattinsonnak színésztársáéval legalább egyenrangú színvonalú, gondos alakításában.

Már a kezdő képsorok előrevetítik a szituáció felvázolásával, hogy kettejükön kívül más élő emberre ne is nagyon számítsunk az események során. Így ez már önmagában erősen leszűkíti az esélyét annak, hogy különösebben mozgalmas alkotással lehessen dolgunk. A forgatókönyvíróknak tehát – ebben a rendezőnek a fivére, Max Eggers volt a segítségére – valami olyannal kellett előrukkolniuk, ami nemcsak hogy túlmutat Robinson és Péntek viszonyán, esetleg a visszaemlékezéseken alapuló fokozáson, hanem a cannes-i filmfesztivál döntnökeit is úgy lehengerlik, hogy a FIPRESCI-díjat szinte azonnal az alkotásnak ítélik, mint ahogy idén ez meg is történt, nem kis érdeklődést váltva ki ezzel a film iránt.

A két szereplő viszonyának alakulása, az alá- és fölérendeltség lesz persze a film egyik alappillére: a duó idősebb tagjától függ a fiatal munkadíja, ezért az egyenlőtlenség már eleve adva van. Kapitány és matróz közti hierarchiával találkozunk itt. Ezzel az elnyomó a lehetőségekhez mérten a legkülönfélébb módokon vissza is él. Mintha egy börtöncellában élő két rabot figyelnénk. Itt is a tétlenséggel eltöltendő idő a mérvadó: az unalom elkerülése. Az ingerszegény környezet okozta frusztrációk elleni védekezés, vagy, ha úgy tetszik, a harc bemutatása teszi a filmet egyfelől érdekessé, többek között ennek a képi megragadása folytán válik a film egyedivé.

A nézőt ezzel csalta kelepcébe a rendező, hiszen bizonyos jelenetsorokat úgy ismétel vagy tesz kis változtatásokkal ismerőssé, hogy a monotonitást szinte az elviselhetetlenségig fokozza. Nem csoda tehát, hogy a hagyományosabb dramaturgiájú feldolgozásokhoz szokott nézőknél elszakad a cérna, és a megfelelő narratív ponton egyszerűen megszakítják a filmnézés élményét, azaz kimenekülnek a moziból. Persze eddig el kell jutni. És a rendező szépen adagolja az egyébiránt lassú folyású történetét. Szereplőink az esti adomázgatások közepette többször is megidézik saját titkolt és sötét múltjukat, és már csak ezáltal is egyre zavartabb viszonyba is keverednek. Azt is ki kell emelnem, hogy a napok múlásával az esti italozgatások is egyre durvább delíriumokká, ha úgy tetszik, szeánszokká válnak. Az alkohol tudatszűkítő hatása és a mostoha körülmények pedig a paranoiától a szexuális tévelygések irányába is elvezetik antihőseinket. Az állandó kimerültség, az összezártságból fakadó problémák, a bezártság miatt is előtörő individuális válság őrülete pedig megtörni látszik a racionalitást. Hasonló érzet megragadására láttunk már kísérletet, ide idézném példának a Saul fiát. Ám Eggers nem a realitással, hanem ellenkezőleg, inkább a misztikummal operál. Ezért is használ elég erős állatszimbolikát, és ezért is egyensúlyoztatja fiatalabb alanyát a valóság és az őrület határán, ezért is elevenednek meg tárgyak és idéződnek meg előtte szellemek. Ezért is ötlik fel bennünk egy pillanatra az az érzés, hogy a két erősen különböző figura meglehet, hogy egy.

Winslow vágya a történet előrehaladtával egy dologra összpontosul a leginkább, mégpedig arra, hogy feljuthasson a világítótorony legfelső emeletére, közel a fényhez. Ám ez az öreg privilégiuma, az ide vezető kulcs az ő birtokában van, a monotonitásból való kitörés jutalma csak őt illeti meg, nem kívánja megosztani. A mitológiákból már ismert „tűz-ellopás” lesz tehát a tét. Ha úgy tetszik, a filmben a fordított pokol idéződik meg, melynek felfelé vezetnek a bugyrai. Így jutunk el a kezdeti nyomasztástól egészen az emberi psziché legmeredekebb úton fellelhető szintjeiig, de elérünk-e a végső kisülésig? Ezt próbálja sajátos eszközeivel Eggers filmje megmutatni.

Közben Jarin Blaschke operatőr, aki már A boszorkány képi világáért is felelt, itt most fekete-fehérre váltott, ami nem csak a kontrasztosság miatt volt jó ötlet, hanem a viharos, sáros környezethez úgy ad hozzá egy ködösséget, hogy a külsőben felvett képek élességének nem árt vele. Illetve a belsőkben fotografált képeken a fekete-fehér miatt a korszakra jellemző olajlámpa- vagy gyertyaláng-megvilágítások régiesebb hangsúlyt kapnak. Az arcokra vetülő fény vagy a tárgyak árnyékai így jobban kiemelik a miliő ingergazdagságának hiányát. A zsúfolásig megtelt kis térben az operatőr kamerája hol kergetőzik a szereplőkkel, hol pedig üldözi őket, de van úgy, hogy meglesve kimerültségüket, tolakodóan bámulja pihegésüket. A külső felvételek pedig sokszor csendéletszerűen vannak komponálva, festménybe illőek. Máskor pedig a természet dühöngő erőinek kölcsönöznek félelmetes képi jelenlétet. Kiemelendő ezeken túl Mark Korvern sokszor csikorgó zenei aláfestése, mely erőteljesen hozzájárul a drámai hatás fokozásához ugyanúgy, mint például a csilingelő hanghatások a misztikus képek hipnotikusságához – munkája a letaglózó összélményhez sokat tesz hozzá. A végefőcímnél a moziszékben ragadt közönség szinte hipnotikus állapotban a feldolgozással küszködik. A kikerekedett szemű nézők pusmogása alapján úgy tűnik, vagy azt döntik el, hogy visszajönnek és megnézik pár nap múlva újra a filmet, vagy azt, hogy soha a bősz büdös életbe.