Nagy fesztivál, kis pénz és a többi közhely... A Cinefest nem erről szól. Egyrészt résztvevőként nem érzed, hogy messze nincs annyi anyagi támogatás a fesztivál mögött, mint amennyi mondjuk tavaly volt. Másrészt nem is nyafog erről senki a stábban. Harmadrészt a filmes felhozatal A-kategóriás – azaz nem ezen spóroltak. A Cinefest nem erről szól, hanem lelkes emberekről, akik profik abban (is), hogy a minimálisból maximálisat hozzanak ki. Valószínűleg altruisták és mindemellett kimondottan élvezik, hogy ezzel a rendezvénnyel foglalkozhatnak. Emberi emberek, szeretik a fesztivált és szeretik a fesztivál közönségét.
A Cinefest a fiatalok fesztiválja. 35 éven aluliak jelentkezhetnek alkotásaikkal, vagy ha a rendezőnek ez az első (vagy második) filmje. Ez a frissesség viszont kortalan közönséget vonz. Emellett mindig van visszacsatolás a gyökerekhez, mert mit ér a talajtalan eszme... Idén a fesztivál nagy magyar filmese Szőts István volt. Retrospektív válogatás, konferencia, kiállítás, workshop – áll a programban. Megmutatni, megbeszélni, emlékezni, életben tartani. Méltósággal.
Az éppen 70 éve született Emberek a havasont vetíteni egy fesztiválon arculatmeghatározó program. Szőts István jövőre lenne 100 éves, beszélni róla maga a magyar film ünneplése. Egy évünk van még addig, hogy megtanítsuk mindenkinek, ki is volt ő, hogy ha magyar filmről beszélünk, jussanak eszünkbe a gyökereink is, és büszkén használjuk az első nemzetközi sikert aratott magyar filmes nevét. Mindez evidens kellene, hogy legyen, de amíg van üres hely a nézőtéren egy Szőts-film vetítésén, addig még ezerszer el kell mondani. A Cinefest pedig büszkén megteszi, legyen szó a szakmáról és a közönségről egyaránt.
A sikeres konferencia mellett egy kisebb közönséget vonzó kiállítás költözött Miskolcra a fesztivál hetében: Pintér Judit összeállításának anyaga mind tárgyi, mind dokumentumanyagában releváns, gazdag és változatos. Volt egy fotó, melyen Szőts István és testvére szerepel: a két kisfiú elmélázó tekintete mellett Bandika ferde masnija a kép főszereplője – a gyerekek nagyapja volt az, aki a fotó elkészülte után felhívta a figyelmet a 'hibára', mely aztán Szőts értékrendjében a későbbiekben mérvadóvá vált. Így ír róla: „Ez a masniügy később, filmes pályafutásom alatt is gyakran kísértett. Ha bosszantóan zavaró vagy könnyen elkerülhető hibák 'masniját' rögzítette a filmszalag, már jó előre idegesített, gyötrődve vártam, mikor fog felbukkanni. És mentől régebbiek a filmek, annál több lesz rajtuk a 'ferde masni'...” A Cinefest most helyreigazított egy masnit, és arra intett, hogy óvjuk is meg ebben az állapotában még sokáig.
Gyökereink méltó ünneplése mellett a fesztivál igazi küldetése az új generáció 'megmutatása'. 10 dokumentumfilm, 14 nagyjátékfim, 15 animációs film és 19 kisjátékfilm versenyzett. Négy zsűri dolgozott: nemzetközi kis- és nagyjátékfilmes, ökumenikus és a filmklubszövetség zsűrije, mellettük pedig a kritikusok és a Film New Europe is díjat osztottak. Könnyű dolga senkinek sem volt.
Idén a legjobb dokumentumfilm Nagy Viktor Oszkár Két világ közt című filmje lett, mely a magyar HBO saját gyártású filmje. Ez a kis kitétel azért kötelező, mert az infrastrukturális háttér, a kiváló képminőség nyilván a gyártó érdeme, ezért ilyen szempontból kicsit ki is lógott a film a sorból. Helyzeti előny tehát, de a film önmagáért jó. Témaválasztása aktuális: bepillantást nyújt egy magyar menekülttáborba, négy egyéni sorson vezeti végig a nézőt remek ritmikában. A rendező négy okot mutat, hogy miért reménykeltő és miért elkeserítő az ilyen módon hazánkba jutott külföldiek helyzete. Akkor sem evezünk könnyedebb vizekre, ha a győztes kisjátékfilmet nézzük. Max Zähle filmje, a Raju az örökbefogadás kényes kérdését boncolgatja nemzetközi vizekbe merítve sztoriját. Nem lesz könnyebb a procedúra, ha indiai kisfiút választ egy német házaspár, viszont díjnyertes matúrává lehet építeni a történetet.
Az érzelmeket pedig valóban megtaláljuk, elveszítjük, csak valahogy mindig körülményes, míg az ember eljut Az elvesztett és megtalált érzelmek osztályára, de legyen biztos pont az azonos című animációs film (Martin Wallner és Stefan Leuchtenberg munkája), ami a Cinefest legjobbja lett kategóriájában. Finom, fájdalmas, de iróniájával mosolyogtató munka, látvány és hangulat tökéletes együttese a gyászból induló gondolatmenet érzelmi utazása, mely egy másfajta gyászba fordulva ér körbe. Ki tudja mondani a 'nagy szerelem-sirató igazságot' – persze, olyan, mintha a falnak csapódnál, de még mindig jobb ezt érezni, mint egyáltalán nem érezni semmit – s mégsem közhelyesen teszi ezt.
A nagyjátékfilmekkel is maradunk a hullámzó vizeken, persze minek is vitorláznánk, ha nem fúj a szél... De tény, hogy valamiféle fesztiváltrend az erőszak, a brutalitás, a nehéz és fájdalmas alaphelyzet, a vér a fesztiválfilmben.
Csak érintőlegesen: Michael (Marcus Schleinzer) – pedofília; Öngyilkosok szobája (Jan Komasa) – halálos intrikák; A romlás virágai (David Dusa) – politika, vérontás; Jo mint Jonathan (Maxime Giroux) – illegális autóversenyzés; Halálos ébredés (Rebecca Daly) – titokzatos hulla; A láthatlan nő (Christian Schwochow) – Black Swan-sztori az öreg kontinensről... Ez utóbbi film a FICC-zsűri díját vihette haza a Cinefestről, méltán megérdemelten, míg a Michael a legjobb rendezés díját kapta a nagyjátékfilmes zsűritől. A Film New Europe díjazottja, Adrian Sitaru filmje, a Legjobb szándék sem lóg ki a sorból. De ha már itt fesztiválon kívüli filmcímmel dobálózom, akkor nem hagyhatom ki a nyugdíjas Kill Bill sztori említését: bár Daniel Barber filmje, a Harry Brown nem sikerült annyira lehengerlőre, de a kiontott vér mennyiségében és a gyilkolás csupasz aktusának ábrázolásában mindenképp áll a párhuzam.
Volt még ausztrál vérengzés (David Michôd: Animal Kingdom) és amerikai szektából-szabadult hangulat (Sean Durkin: Martha Marcy May Marlene) is a palettán. S hogy a nevetés se maradjon el, Joe Cornish sci-fijét ajánlom: Idegen arcok címmel. Ez az a tipikus eset, mikor a tudat, hogy a rendező angol humorista, nagyban átértékeli azt, hogy mennyire kell komolyan venni a filmet, miután az ember az első néhány perc után döbbenten ül a vászon előtt... a film Miskolcon vizualitásának erősségéért kapott elismerést.
Témájában és színvonalában is illik a megkezdett sorba az a film, ami egyöntetű sikert aratott Miskolcon (Pressburger Imre-díj, az ökumenikus zsűri díja és a kritikusok által kiválasztott legjobb film): Karl Markovics első rendezése, a Lélegzés (Atmen). Alaposan kidolgozott, feszesen felépített mozi, melyben lépésről lépésre tisztul le a történet. Nincs bonyolult konfliktus, nincs végletesen drámai szituáció – csak egy kemény, megbonthatatlannak tűnő, ismeretlen alaphelyzet, melyről apránként hullik le a héj. A mindennapok mechanikájának találkozásai és cselekedetei sodorják előre önkéntelenül a főszereplőt. A Lélegzés egy 19 éves, fiatalkorúak fegyintézetében élő fiú története – egy hullaszállítóként dolgozó 19 éves fiú története – egy 19 éves gyilkos története – egy 19 éve, az anyja által elhagyott fiú története – egy magába zárkózott, egy magára utalt srác meséje. Ezért a tiszta sokrétűségért, ennek a koncentrált pokolnak a lassú és óvatos feloldásáért érdemel elismerést a rendező. Ne felejtsük, Karl Markovics eddig színészként kereste kenyerét, és mégis, első rendezésében már mesterien komponált alkotást tett az asztalra.
Kemény filmek, nagy verseny, hazavihető tanulságok, megfontolandó leckék emberi hangnemben: filmes élményfürdő volt ez az őszi napsütéses miskolci vakáció, kívánni sem lehetne jobbat. Csak azt még, hogy jövőre, ugyanitt.
