10 nap, 69 versenyfilm – 69 premier, 5 zsűri, 9 díjazott alkotás. Lehetne ennyi is. Agnieszka Hollandnak életműdíj, Miskolci Nemzetközi Filmvásár, CineClassics – You Must Remember konferencia, Nemzetközi Ökumenikus Média Konferencia, Art Mozi Egyesület szakmai konferencia, Friss levegő konferencia, Adolf Zukor emléktábla-avatás, Roma-Kép Program, Iránytű-Doku workshop, Dazoo-Sunny workshop, Sapientia-Borders workshop, két mesterkurzus, számtalan sztárvendég, Kitekintő filmek, 14 koncert, plusz 1 a cigányzenekarral a Jameson lounge-ban... Lehetne „csupán” ennyi is, szárazon.
A CineFest attól az atmoszférától válik különlegessé, ami egy ilyen repertoárt összeforrt egésszé tud formálni – mint a jófajta kovász a lisztet, a vizet, meg a sót. A régiből táplálkozva valami egészen új születik, valami olyan, amiből egészen biztosan a jövőben is lehet majd táplálkozni.
A fesztiválszervezők nagy érdeme a nívós filmkínálat: évről évre el tudja hozni a CineFest a szakma legjavát. Nem csak filmeket, hanem alkotókat is – a világ minden részéről. Hogy miért fontos ez a jelenlét? Atmoszférateremtő egy film után bemutatni azt a személyt, aki az alkotás mögött van. Nyomatékosít, új szemszögből világítja meg a történetet. Persze az objektivitás megy a filmítélet, de a rideg bíráskodás a zsűri reszortja. Másrészt pont ettől lesz családias a légkör – nem egy megközelíthetetlen „sztárallűrcsomag” ül a szomszéd asztalnál viszkit kortyolgatva, hanem a srác a szomszédból, aki mellesleg kiérdemelte a cannes-i zsűri nagydíját. Igen, például Benh Zeitlinnek volt két listája: egy a „megjelenni kötelező” fesztiválokról, és egy másik – a B-lista: ahova ha nagyon ráér, elmehet. A CineFest ott volt a B-lista alján. Nagy szó. Aztán persze vannak allűrcsomagok is, csak ők Budapesten mesterkurzusoznak, mert Miskolcon „csak” füves a reptér… Azért ha ő maga nem is, de Oliver Stone filmje legalább ott volt a megnyitón: a Vadállatokkal hangolódott rá a közönség a fesztiválra. Ilyen kezdés után pedig a folytatás sem lehet kérdéses.
S ha már a nagyoknál tartunk: Kertész Mihály Casablancája és Frank Capra paramountos klasszikusa, Az élet csodaszép két olyan alkotás, amit bátran nevezhetünk a fesztiválkenyér kovászának. S ha még a nagyoknál tartunk: Agnieszka Hollandról se feledkezzünk meg, aki szintén megtisztelte jelenlétével a fiatal filmesek fesztiválját – a művésznő nemcsak hozott, hanem vitt is: Sötétségben című mozija nekem messze nem volt annyira meggyőző, mint a rendező bájos figurája. Agnieszka igazi jelenség: jó kiállású, határozott, mégis törékeny hölgy ízes humorérzékkel (azt mondja a díjátadón: tudja hogy nem azért kap itt most életműdíjat, mert elég öreg, hanem mert valahogyan értékelni akarták, de más kategóriában már nem felel meg a versenykiírásnak).
Azért olyanok is akadtak jópáran, akik megfeleltek – sőt még díjat is vittek haza. A már emlegetett Benh Zeitlin filmje, A messzi dél vadjai, a Nemzetközi Filmklubszövetség (FICC) fődíjas alkotása lett. Hushpuppy meséje a civilizáción innen és túl, a múltban és a jelenben, a pokolban és a paradicsomban játszódik. A kislány valósága a túlélés fizikai és metaforikus alternatívájáról tanítja a nézőt. Látványos, színes, hangos, érzelmes – amerikai – film.
De nem ez a trend. A trend a szoftpornó és a pisilés. Egyik kollégától hallottam a fesztivál középső napjaiban két film közt a kávézóban, hogy még nem látott olyan nagyfilmet, amiben ne pisilt volna valamelyik főszereplő. Aztán belegondoltam és tényleg, egy kivétellel minden említett mozzanatra én is emlékeztem. Pisilt a kislány, pisilt a nagylány, pisilt az apuka, pisilt az anyuka, még egy medve is pisilt. Azért reméljük, nem fogják korszakmeghatározó stílusjegynek tekinteni a jövőben eme mozzanatot, de érdekességképp nem árt megjegyezni.
A másik említett vonalba sorolható a fesztivál fődíjas – Pressburger Imre-díjas – alkotása, az Eltűnő hullámok. Kristina Buožytė, litván rendező filmje (a katalógus kategorizálása alapján sci-fi melodráma) klipszerű álombetéteivel festői képeket rajzol a főszereplők tudatos tudatalatti kalandjáról: egy kísérlet során egy kómában fekvő nő agyába férkőzik egy fiatalember – a fizikai összekapcsolódás érzelmi vihart kavar. Mindamellett sci-fi. Nem annyira sci-fi, de sci-fi. Talán megszoktuk. Talán sorozatokon edződtünk, talán korunk high-tech robbanása tompítja az érzékenységünket túlságosan, de nehéz már elhinni egy sci-firől, hogy valóban az. Mindenesetre akármennyire kuriózum fesztiválnagydíjat sci-finek ítélni, Miskolc idén bevállalta.
Megosztott fődíj és még három másik zsűri. A fesztivál nagydíját idén két film megosztva nyerte el: a dán Játékmackót és az igazán angol – Peter Strickland rendezte – filmet, a Berberian Sound Studiót méltatta Adolph Zukor-díjjal a nemzetközi zsűri. A játékmackó talán a szemle legkedvesebb, története: amikor az erőteljes anyakontroll alatt élő kétméteres, kigyúrt, jámbor 'anyuci-kicsi-fia' elindul, hogy szerelmet találjon, majd visszatér és megharcol önmagával és felmenőjével is a maga szelíd módján, azt a filmet nem lehet nem szeretni. Mads Matthiesen rendező végtelenül okosan és finoman vezeti a nézőt korunk modern társadalmának több éles, de ki nem beszélt szegletébe.
A Strickland-film elismerésében biztosan közrejátszott a rendező jelenléte, mert bár az ötlet zseniális, a kivitelezés rendben van, a film egy idő után nemcsak leül, hanem kicsit szét is esik. De vitathatatlanul a világ minden hangmérnökének méltó módon tiszteleg – így a hangérzékeny olvasó számára mindenképpen ajánlott moziélmény a Berberian Sound Studio is.
A kritikusok FIPRESCI-díja idén Radu Jude tarsolyába került a Mindenki a Mennybe megy című alkotásért – családi tragikomédia – szintén éles helyzetet elironizálva, keserédesen, de őszintén sokat nevetve – tökéletesen kivitelezve, így érthető módon méltatva. S ha már így a fesztivál is kicsit, meg a zsűrik is kicsit a nagyjátékfilm felé súlypontosodnak, ne feledkezzünk el az Ökumenikus zsűri díjáról sem. Ők az osztrák Szépséged semmit sem ér című alkotást díjazták. Tiszta, szép film gyermekszerelemről, apákról és anyákról, menekültekről, nyugatról és keletről: kegyetlen miliőbe ágyazott költészet.
S hogy kicsit kiegyenlítsük a mérleget, lapozzunk bele alaposabban a katalógusba: a méltatlanul keveset emlegetett rövid- (vagy rövidebb) filmeknek is van helye a fesztiválprogramban. Meg kell hogy éljen, és a CineFesten meg is él mind a dokumentum-, mind az animációs- és a kisjátékfilm is, még ha jobbára lehetetlen is a nézőnek mindenből kellőképp kivenni a részét, akkor is. Igenis van közönsége „a kicsiknek”, s nem csak közönsége, hiszen a fesztiválon három workshop is dolgozott egymás mellett, értékes munkákat gyártottak – talán akár a 10. CineFest versenyprogramjába is. De egyelőre maradjunk a kilencediknél: kisjátékfilm kategóriában erős volt a mediterrán felhozatal: túlfűtött érzelmek, visszafoghatatlan indulatok áradtak a vászonról, ösztön és ösztönös tett nyert: az In Private sallangmentes konyhadrámája talán nem a legerősebb, de a legkompaktabb alkotásként lett első kategóriájában. Dokumentumfilmben és animációban is nehéz történetek, fájó igazságok és kemény sorsok győztek, de mindkét kategória szép filmeket mutatott, könnyedebb és emészthetőbb formában tanítanak ezek a filmek: talán megtanuljuk, hogy ha valami az orrunk előtt van, nem biztos hogy egészében látjuk egy – nem La Fontaine-féle – hangyától (Chinti – a legjobb animációs film díja) és talán talán tudunk beszélni szörnyű dolgokról egymással, ha merünk nevetni önmagunkon és ha néha bizony merünk bolondot csinálni magunkból (Life in Stills).
Csupán a díjazottak. Pedig még több tucat film volt az étlapon. Két tucatnyi kötelezően nézendő, de szinte mind a több tucatnyi megnézendő. Egyszer, kétszer, sokszor. Csak hogy tanuljunk – magunkról, a másikról, a világról.
De hogy mitől más ez a fesztivál? Miskolcon mernek nagyot álmodni, és a bátorságnak megvan a jutalma. Immár kilencedszer volt CineFest. Miskolc lehet hogy kicsit vidékiesen szégyenlős, de valójában befogadó, nyitott város, aminek igazán jól áll egy filmfesztivál exhibicionizmusa. Főleg egy ilyen nagylelkű fesztiválé, melynek minden programja ingyenes (filmek, koncertek…). Nem kicsinyességből kell ezt leírnom most, hanem mert olyankor élünk, amikor igenis alapjaiban meghatározza az emberek hangulatát az anyagi helyzetük. Egy ilyen korban pedig ki kell mondani azt, hogy egy fesztivál még mindig meg tudja tenni, hogy a megmutatást gesztussá emeli, a kultúrát olyan értékként szolgáltatja, ami nem megfizethető. Nem azért nem megfizethető, mert drága, hanem mert nincs ára. A CineFest ajándék. Mindenki ajándéka. Éljünk vele tizedszer is.
