Új filmjében ismét rákacsint a gazdasági helyzetre az azt igencsak értő Oliver Stone, de ezúttal mindezt a legalizálás küszöbén álló marihuánabiznisz díszletei között teszi.
Manapság divatos visszatérésekről beszélni. Visszatér Herzog, visszatér Godard, de visszatér Ridley Scottól Spielbergig mindenki Hollywoodban is. Pedig ezek az emberek nem voltak elmenve sehova, mindvégig itt voltak és készítették a filmjeiket – csak azok ritkábban és/vagy gyengébb minőségben készültek, mint akkor, amikor az illető rendező valamiféle újabb hullám futáraként még érdekes volt. Azt hiszem, a nagy visszatérések emlegetőit inkább egyfajta nosztalgia fűti és drukkol kedvenc direktorának, hogy készítsen egy olyan jó filmet, mint az Alien, a Cápa, vagy bármi a régi szép időkből. Oliver Stone esetében legutóbb ez mondjuk a Nixon vagy a Született gyilkosok volt. És itt van a baj: az öregedő mester nem készített egyetlen igazán emlékezetes filmet sem lassan húsz éve, s ezt a porban evezős „pedig olyan jó lehetőség volt”-szériát legújabb, Vadállatok című produkciója sem szakítja meg. Pedig ebben is annyi minden jó dolog van… pont annyi, mint a legutóbbi 6–7 Stone-filmben. De mégsem áll össze sem blockbusterré, sem Oscarrá, sem kultuszfilmmé. Negyedik opció márpedig nincs…
A forgatókönyvet és a képi világ egyes elemeit illetően leginkább a Született gyilkosokra emlékeztet távolról a Vadállatok, párocska helyett viszont egy édeshármasé a főszerep: Chon (Taylor Kitsch) és Ben (Aaron Johnson) a világ legjobb marihuánáját termeszti, és egyformán szeretik az amúgy narrátor Oféliát (Blake Lively), és ő egyformán viszontszereti őket. Ezt a szeretetet időnként gruppenszexszel bizonyítják, ami nemcsak a nézőnek, hanem a mexikói drogkartell egyik alapemberének, Ladónak (Benicio Del Toro) is furcsa. Annyira, hogy vadállatoknak hívja őket. Hőseink viszont a mexikóiakat vadállatozzák le brutális modus operandijuk miatt. S ebben ki is merül a filozófiai tartalom.
A kartell megkaparintaná Ben és Chon receptjét, de ők nem adják, így aztán a mexikóiak elrabolják Ot (ahogyan Ofélia hívja magát rövidítve), a fiúk pedig (akik amolyan Csongor-Balga módon kiegészítik egymást, az egyik a nyers férfierő, a másik pedig a bölcs, érző lélek) ezt természetesen nem hagyják annyiban, bosszút forralnak. További cselekménytől megkímélem a mozijegyet váltókat, annyit elég tudni, hogy roppant sok csavar van benne, de ezek nem mind olajozottak, a végén pedig egy Tiszta románcos, roppant drámai nagyjelenet van benne. Vagy nem…
Ahhoz képest, hogy a filmnek hármas főszereplője van, egyik színész sem túl jó – és valószínűleg pont ezen bukik el az alkotás. Ha már két, egymástól gyökeresen eltérő férfién olvad egybe egy nem túl hitelesen megmagyarázott szimbiózisba, akkor legalább legyen valami drámai feszültség kettejük között, mint egy normális skizofrén karakterben. De így a két ifjú titán nem tudott mit kezdeni a fifti-fifti-szereppel, korpaízűen aggódnak és automaton módjára cselekednek. Blake Lively valamivel jobb, fátyolos narrátorhangja egy kellemesen álmosító, kábszeres fílinget kölcsönöz a filmnek. Ami nem baj, csak ez akciófilm kellett volna legyen. Benicio Del Toro viszont még mindig nem fáradt bele a dílerszerepbe és nagyszerűen példázza az irodalom-, dráma- és filmtörténeti axiómát, miszerint a gonosz karakter mindig izgalmasabb. Az alkotás összes jó (és jó alatt brutálist értek) jelenete hozzá kapcsolódik, esetleg a szerepeiket nem kevés humorral és önreflexivitással megformáló Salma Hayekhez (kartellfőnökasszony) és John Travoltához (ügyvéd).
Egy szó mint száz, akik Oliver Stone visszatérésére várnak, azok még visszaaludhatnak egy kicsit. A felsorolt hibák és hiányosságok ellenére viszont a Vadállatok nem rossz film: van hangulata, szépen fényképezték, jól eltelik az a két óra. De nem az igazi.
