Julia Roberts és Brad Pitt ugyanahhoz a sztárkaszthoz tartoznak: nagyon sokat érnek, mert nagyon sok nézőt vonzanak. Mindent megadnak értük, mert megéri: függetlenül a nevükkel fémjelzett film minőségétől, hosszától, rendezőjétől vagy mondandójától, sztárkultuszuk megtölti a nézőteret. Abban is hasonlítanak egymásra, hogy millió dolláros mosolyukon és tökéletesre edzett testükön kívül színészi érzékkel is bírnak. Nem túlzottan tehetségesek, de képesek és igyekeznek is fejlődni.
Egyszer-egyszer merészebb kunsztokra is kaphatók: Pitt David Fincher-szövetsége (Hetedik, Harcosok klubja), és Roberts szerepvállalása például Stephen Frears Dr. Jekyll és Mr. Hyde átdolgozásában (A gonosz csábítása) sokkal inkább a színészi továbblépés igényének, mint a közönségnek való megfelelés kényszerének tudható be. A mexikóit nézve az emberben az az érzés támad, mintha Pitt és Roberts egyszerre próbált volna továbblépni és egyhelyben maradni. Ilyenformán, A mexikói felemásra sikeredett próbálkozás a szuperprodukciók konvencióinak és az alkotók kísérletező kedvének összeházasítására.
A film három műfaj ötvözete, Jerry (Pitt) és Samantha (Roberts) kapcsolatának alakulása a hagyományos romantikus komédiák „se vele, se nélküle” dramaturgiáját követi. Samantha kidobja Jerryt, akit szeret ugyan, csak hát élni nem tud vele. A pohár akkor telik be, amikor Jerry megszegi Samanthának tett ígéretét, s még egy meló erejéig az alvilág szolgálatába áll. Egy antik pisztolyt kell Mexikóból hazahoznia. A mexikói kaland, melynek során Jerry hol elveszti, hol visszaszerzi a pisztolyt – s közben a leglehetetlenebb helyzetekben a leglehetetlenebb alakokkal találkozik – az akciókomédiák sémáit követi. Épp olyan ez, mint a rabbi a Vadnyugaton, Jackie Chan Los Angelesben, vagy Krokodil Dundee New York-ban. Kis misztikum is kerül a filmbe, a pisztoly eredetéhez fűződő, számtalan verzióban előadott és megjelenített legenda jóvoltából.
Jerry mexikói kalandjával párhuzamosan Samantha története is elkezdődik. Egy bérgyilkos kényszerű társaságát kell elviselnie, akit azért rendeltek melléje, hogy Jerry még csak véletlenül se lógjon meg a pisztollyal. És ezzel meg is van a harmadik műfaj: „a bérgyilkos is csak ember” felismerésre alapozó, manapság oly népszerű filmtípusra ismerhetünk rá. Azzal, hogy James Gandolfini, a Maffiózók (Sopranos) lelki gondokkal küszködő, kisvárosi keresztapája játssza a felbérelt profit, máris adva van a várakozás: mikor bújik elő a szuperprecíz pasi emberarca? Sokáig nem kell várni, Leroy és Samantha hamar összemelegednek, kitárgyalják magánéletüket, elmúlt kapcsolataikat és boldogságuk esélyeit. A filmnek ez a legélvezetesebb vonulata. A Maffiózók sikere helyzetbe hozta Gandolfinit, aki ismerős szerepet játszik ugyan, de a mellékszerepből kis híján főszerepet csinál. Öröm nézni, ahogy kíméletlenül lejátszik mindenkit.
Roberts és Pitt ezúttal azzal gyarapítják híveik táborát, hogy sztár létükre hagyják, győzzön a jobbik, tudva-tudván, hogy ebben a filmben csak a második helyen végezhetnek.
