Julia Roberts és George Clooney nagymúltú párosként gyűlöli és szereti egymást Ol Parker romantikus vígjátékában. A Beugró a Paradicsomba fantáziatlan menekülést nyújt a hétköznapok elől, egydimenziós laposságán pedig még A-listás szereplői sem tudnak segíteni.
Az évszázados történelemre visszanyúló, számos társadalmi változást letükröző hollywoodi sztárrendszerrel szemben fennáll egy olyan állandó kritika, amelynek Bette Davistől Meryl Streepig több színészgeneráció is áldozatául esett. Maga a fogalom talán újnak hat, de az általa reprezentált folyamat semmiképp sem számít újdonságnak: az ún. ageism jelenségről beszélünk. Az ageism lényegében a színész vagy színésznő korán alapuló diszkriminációt jelenti. Példaként a főszerepek általában fiatal színészeknél landolnak – vagy legalábbis olyan színészeknél, akik foggal-körömmel (és persze Botoxszal) el tudják magukról hitetni, hogy fiatalok. Az ageism nem csak a szerep – képernyőidőre vonatkozó – nagyságát, de e szerepek lehetséges típusát is befolyásolja. Adott koron túl a szülői és nagyszülői szerepkörök megsokszorozódnak, míg a fiatal karakterek tovább kereshetik a szerelmet és a kalandot.
Azonban az elmúlt évtizedek Hollywoodjában a romantikus vígjáték műfaján belül elindult egy olyan trend, ami szembeszáll az ageism által felépített standardokkal. A Minden végzet nehéz, az Egyszerűen bonyolult vagy a Mamma Mia! című filmeket az köti össze, hogy főszereplőik minimum középkorú színészek. A szerelem kortalanságát, a rosszul sikerült házasságok utáni második esélyt propagáló romantikus vígjátékok pedig kifejezetten sikeresnek bizonyultak, nem csak a bennük rejlő pozitív üzenet miatt, hanem azért is, mert ismerős arcokra alapoznak.
Ol Parker, a Mamma Mia! – Sose hagyjuk abba és a Keleti nyugalom – Marigold Hotel forgatókönyvírójaként a fent leírt trend fajsúlyos kiaknázója, nem véletlen, hogy a Beugró a Paradicsomba újfent ugyanezen a vonalon halad tovább. Kár, hogy a George Clooney – Julia Roberts páros hírnevére, bájára és kémiájára támaszkodó Beugró a Paradicsomba felejthető limonádéfilmmé zsugorodik eredetiség és igazán ütős humor híján.
David (Clooney) és Georgia (Roberts) kapcsolata hosszú és viharos múltra tekint vissza. Fiatalon kötötték össze életüket, házasságukból egy gyermek született, Lily (Kaitlyn Dever), ám ezután lassan szétváltak útjaik. Lily már az egyetemet is befejezte, de David és Georgia továbbra sem tűri meg egy légtérben egymást. Lányuk iránti szeretetük persze akarva-akaratlanul összeköti őket. Így amikor Lily Bali szigetén váratlanul megtalálja a szerelmet és trópusi menyegzőt hirdet, David és Georgia gyorsan a helyszínre siet. Az esküvő tervétől megrémült szülők félreteszik az évtizedes ellentéteket és szövetséget kötnek, hogy együtt akadályozzák meg Lily – garantált baklövésnek tartott – házasságát.
A Beugró a Paradicsomba szilárdan kapaszkodik a romantikus vígjáték megszokott műfaji sémáiba. A heves konfliktusokat a szereplők melodramatikus kitárulkozásai oldják fel, a férfi-nő közötti kapcsolat lényegében a „szeretlek-gyűlöllek” dinamikából táplálkozik, a happy end pedig elkerülhetetlen. A Parker és Daniel Pipski által jegyzett forgatókönyv nem a kiszámíthatósága miatt csalódás – a történet végkifejlete valószínűlég minden néző számára már azelőtt világos, mielőtt betenné a lábát a moziterembe. Ilyen értelemben a forgatókönyvírók feladata inkább az lett volna, hogy a tökéletes happy endig vezető utat tegyék szórakoztatóvá. Ám a szellemesnek szánt replikák nem landolnak és a slapstick-komédia láttán is csak zavarunkban mosolygunk.
Parker rendezése – ahhoz képest, hogy a mainstream közegből érkezik – meglepően párhuzamos a Hollywoodban jelenleg dívó polkorrekt korszellemmel, mintha kort tévesztett volna. Meg kell hagyni, a film egyik karakterével sem kivételez. Mindegyik szereplő ugyanolyan egydimenziós – az okos és független főhősnőtől, Georgiától és annak érzékeny lelkületű francia szeretőjétől egészen Lily természetbarát, indonéz vőlegényéig. Viszont napjainkban, amikor egyre jobban tudatosul a nézőkben a reprezentációk fajsúlya, a Beugró a Paradicsomba veszélyes játékot játszik. Különösen azzal, ahogyan indonéz és amerikai szereplőinek viszonyát kezeli. Furcsamód az indonéz vőlegény tökéletesen beszél angolul, még furcsább, hogy a fiú hagyománytisztelő családjának semmi ellenvetése sincs az amerikai menyasszonnyal szemben. Parker autentikusnak ható helyszíneken, autentikusnak ható jelmezekben és autentikusnak ható szertartások közepette mutatja meg az indonéz figurákat, egzotikus attrakcióvá változtatva őket. Mindemellett az indonéz szereplők roppant kedvesek és mosolyogva állnak az amerikai vendégek rendelkezésére, akiknek számos problémájuk van és többre hivatottak holmi hínártermesztésnél.
Az egzotikum attraktív tálalásának feladata a film képi világát is meghatározza. Ole Bratt Birkeland operatőr képeslapszerű képekkel, meleg színvilággal, látványos drónfelvételekkel farag turisztikai célpontot a történet helyszínéből. Ironikus, hogy a filmet az akkori Covid-korlátozások miatt végül nem Bali szigetén, hanem Ausztráliában forgatták, de be kell vallani: a vállalkozás hihetőre sikerült. A Clooney-Roberts páros munkakémiája is a helyén, egymásra építkező játékukat átjárja a közvetlenség, érződik, hogy nem először dolgoznak együtt.
A Beugró a Paradicsomba ezzel együtt az „egyszernézős” film szintjét sem üti meg. Parker ódivatú biztonsági játéka nem bizonyul szórakoztatónak, sőt: helyenként offenzívnak is hat kolonoziáló tekintete miatt. Megnézése tehát mindössze a legmegbocsátóbb és legelszántabb (limonádéra vágyó) nézőknek ajánlott, de nekik is csak a tévé mellett, krumplipucolás közben, a vasárnapi ebéd előtt.
