A Mamma Mia! második része az elsőhöz képest komoly hátránnyal indul, de fokozatosan győzi le korlátait, hogy a néző a végén pontosan akkora mosollyal távozhasson a moziból, mint az első rész után.
A Meryl Streep nevével fémjelzett 2008-as Mamma Mia! tökéletes nyári film: a helyszín egy gyönyörű napsütéses tengerparti szálloda; a főszereplői vonzó emberek fiatal és középkorú kiadásokban; tele van szeretettel, humorral és nosztalgiával; mindezt pedig fokozza a poptörténelem egyik legjelentősebb együttesének zenéje. Az eredetileg színpadon debütáló, később hollywoodi filmmé adaptálódó Mamma Mia! elsöprő sikerét azóta például már egy magyar film is megpróbálta meglovagolni, és bár a Mamma Mia! Sose hagyjuk abba nagy eséllyel pénzügyi megfontolásból készült, legalább nem hoz szégyent az első részre.
A második részből rögtön két olyan dolog hiányzik, ami nagyban hozzájárult az első sikeréhez: a legismertebb ABBA-slágerek és Meryl Streep. Utóbbi csak egy nagyon minimális időre tűnik fel – azt is valószínűleg azért, hogy rá lehessen rakni a plakátra és a stáblistára – és akik látták az előzetest, azok azt is tudják, hogy hova tűnt. Ami pedig a zenét illeti, mivel nem többrészes musicalnek tervezték, érthető módon a Mamma Mia! már felhasználta szinte az összes nagyon híres ABBA-slágert. Persze azért maradt még dal a tarsolyukban, de az olyan ismertebb dalok, mint a Fernando és a Waterloo is kevésbé ütősek az első rész legjobb zenés jeleneteihez képest. (Nem véletlen, hogy újrahasznosították többek között a Dancing Queent, a Mamma Miát és a Super Troopert is.) A zenés betétek rendezése is elég vérszegény az első rész ötletes koreográfiáihoz képest, de a flitteres ruhák és a színészek lelkesedése elég az ABBA-hatás eléréséhez.
A történet ezúttal két idősíkon játszódik: az egyikben Sophie (Amanda Seyfried) egy nagyszabású rendezvény megszervezésével próbálja meg egyedül felvirágoztatni anyja hotelét. A terv kivitelezése nem zajlik zökkenőmentesen, ráadásul a férjével (Dominic Cooper) is problémái adódnak. A másik idősík a fiatal Donna (Lily James) hírhedt nyaráról szól, amikor megismerte azt a három férfit, akik közül valaki Sophie édesapja. Már az első részben is Donna és Sophie kapcsolata volt a legmeghatározóbb, és a második rész is rájuk helyezi a hangsúlyt, párhuzamba állítva kettejük életét. Még szorosabb lesz az anya-lánya kötelék, és egy olyan érzelem is megjelenik, ami az előző részből hiányzott (és ami miatt érdemes a zsebkendőt bekészítve beülni a filmre): a gyász.
Streep fájó hiányát valamennyire kárpótolja, hogy az első rész többi sztárja visszatért egy második körre. Bár meglehetősen erőtlenül indul a film – ami köszönhető a korábbi happy end kötelező szétbomlasztásának –, Christine Baranski és Julie Walters megjelenésükkel meghozzák a film humorát, és persze a három apuka is brillírozik (sosem fogok ráunni a csillogó kosztümbe öltöztetett Colin Firth rezignált arckifejezésére). Cselekmény szempontjából inkább a fiatalkori Donna szála érdekes, míg az idősebb színészekre a legviccesebb jelenetek profi kivitelezése lett rábízva. Még Cher is tiszteletét teszi, pontosan olyan hatásos belépővel, ami egy ekkora popdívának kijár.
Ami pedig a fiatalokat illeti, a casting hellyel-közzel jól sikerült. A fiatal Henry-t alakító Hugh Skinner izgága britsége inkább emlékeztet Eddie Redmayne-re, mint Colin Firth-re, Jeremy Irvine fiatal Samként pedig pontosan ugyanolyan unalmas karakter, mint a Pierce Brosnan alakította idősebb verzió, úgyhogy egyedül a nagydumás Josh Dylan telitalálat Skarsgård fiatalkori másaként. Bár Lily James egyáltalán nem hasonlít Streepre, mégis tökéletes Donnaként. Mivel Seyfried alakítása meglehetősen erőtlen, Jamesre hárult a feladat, hogy fiatalos energiát pumpáljon a filmbe, és ezt hibátlanul teljesíti is. Karizmájának köszönhetően sikerül úgy hoznia az ezerszer látott „gyönyörű és laza művészlélek” karaktert, hogy inkább imádnivaló, mint idegesítő.
Bár valamivel komolyodott a hangvétel, azért még mindig egy olyan filmről van szó, amiben a szálloda teljes személyzete táncolva megy le a kikötőbe köszönteni az érkező hajó táncoló legénységét, úgyhogy értelemszerűen az ne üljön be a filmre, aki ezt a látványt nem tudja befogadni. Mindenki eldöntheti, hogy a túlzásokra épülő stíluson, a szappanoperaszerű fordulatokon és a felvállaltan hatásvadász jeleneteken forgatja a szemeit vagy inkább nevet egy jót. Az biztos, hogy ezt a filmet csak a sznobizmus falainak leengedésével érdemes nézni, mert másképp nem melengeti meg szívünket az ABBA-varázs.
