Volt egyszer egy ABBA, volt egyszer egy Beatles. A nagy együttesek sok lemezt adtak el egykor, most pedig filmeknek szereznek közönséget. Legalábbis erre a következtetésre jutottam, mivel nemrég két musical is legendás hírű együttesek zenéjét vette alapul.
Év elején Julie Taymor Across the Universe című filmje elevenítette fel a Beatles slágereit egy hosszú romantikusnak szánt videoklip-sorban. Ezúttal Phyllida Lloyd, Catherine Johnson és Meryl Streep látható az ABBA nagysikerű dalaiból felépített történetben. Nem túl komplikált a mese, amelyikben Sophie, egy apa nélkül felnőtt lány (Amanada Seyfried), meghívja egy kis görög szigetre három lehetséges apját (Stellan Skarsgård, Pierce Brosnan, Colin Firth), hogy együtt ünnepelhessék az esküvőjét. A kitűzött cél: kideríteni, hogy Donna, az anya (Meryl Streep) három volt szeretője közül ki az igazi apa, hogy végre teljes legyen a család. Azonban úgy tűnik, menet közben néha szem elől tévesztik a „célt”, csak azért, hogy a közönséget szórakoztassák dalokkal és vicces klip-részletekkel.
A klasszikus musical szabályai szerint a szereplők akármikor énekben fejezhetik ki az érzelmeiket, táncolhatnak és elrugaszkodhatnak a valós világtól. Főszereplőik egymásra találnak és házasságban egyesülve boldogan élnek míg meg nem halnak. Ebből a szempontból a Mamma mia! teljesen hagyományos musical, csak éppen a zenei műfaj más mint az 50-es években és felborult a nemeknek szánt szerep: a nőknek is szabad viccesnek lenniük és átveszik a vezetést. Meryl Streep, Julie Walters és Christine Baranski (utóbbiak az anya barátnőit játsszák, Rosie-t és Tanyát) rendszeresen vicces helyzetekbe keverednek, nem tartják meg női büszkeségüket, sőt idős korukat, nehéz mozgásukat, csitris terveiket nevettetőnek szánták. Ebben a filmben kevés szerep jut a férfiaknak, annak ellenére, hogy róluk kellene kiderülnie valaminek.
A három apajelöltnek pusztán a jelenléte az, ami felkavaró, viselkedésük nem válik nevetségessé, szándékuk komoly, segíteni akarnak és felvállalni férfi szerepkörüket – azt, amit fiatalkorukban elmulasztottak. Csakhogy éppen a hölgyek nem teszik ezt lehetővé: Donna mindent megjavít a ház körül, és képes egyedül vezetni kis szállodáját, ráadásul egyedül felnevelte Sophie-t, Rosie egyedülálló sikeríró, Tanya pedig nem ragadt le egyetlen férfi mellett sem, inkább csak kihasználta őket anyagilag.
Ezek a női és férfi példák állnak Sophie előtt, ilyen körülmények között próbálja helyreállítani a klasszikus családi rendet, a nemek hagyományos szerepköreit. Kész ezért húszéves korában férjhez menni és családot alapítani.
Az anya még mindig lányos (önállóskodó, elveszti a fejét amikor feltűnnek volt szerelmei) és a lány próbál felnőtt lenni (szembesülni a problémáival és tisztázni múltját). Ez az ellentmondás az egyik oka annak, hogy a történet nem laposodik el. A másik pedig az, hogy az apakérdést sikerül sokáig nyitva hagyni. A három férfi közül nagyjából a film két harmadáig nem lehet egyet sem kiválasztani, a rendezőnő azzal játszik, hogy felváltva olyan hangsúlyt ad mindegyik férfinak, hogy a néző, Sophie-val és Donnával együtt, felváltva mindegyikről elhiggye, hogy ő az apa. Ironikus módon végül pedig nem a biológiai apaság dönti el, hogy melyikőjük kerül ki nyertesen ebből a kalandból, hanem az0 1, hogy a szereplők hogyan választanak egymásnak párt. A várt happy end-et meglepő befejezés váltja fel.
A „reális” motivációk még ebben az esetben is háttérbe szorulnak vagy félrehúzódnak, mintha a musical szabályai kényszerítenék a történetet, hogy a film minden vonatkozásában a szereplők érzelmeit és a néző érzelmeit és érzékeit helyezze előtérbe. Különben pedig a zene és a történet kölcsönösen hatnak egymásra: a zene és az énekelt dalok hatására kiszíneződik a szereplők világa, megmutatják álmaikat, elképzeléseiket, félelmeiket, emlékeiket; csillogás, humor és öröm tölti el a vetítővásznat, amit olykor lírai hangulat vált fel. De a dalszövegeket, a hangnemet és a dallamot is kicsit a film helyzeteihez és a szereplők karaktereihez igazítják. Működőképesnek bizonyul ez a társítás – rég nem voltam úgy moziban, hogy a nézők „nyíltszíni” tapssal díjazták a látottakat és végigülték a film végi feliratot. Ennél nagyobb elismerés egy közönségfilmnek nem is kell.