A Meg 2. – Az árok egy közepes színvonalú, időnként káoszba torkolló egynyári popcornmozi, ami kicsit több következetességgel még akár egy jópofa szörnyfilm is lehetett volna.
A 2018-ban bemutatott Meg – Az őscápa óriási bevételeinek köszönhetően csak idő kérdése volt egy második rész piacra dobása, a Ben Wheatley által jegyzett folytatás pedig még magasabb fokozatra kapcsol: a mindig szúrós tekintetű Jason Stathamnek most már három óriáscápával is meg kell küzdenie – és akkor a kisebb méretű, ám annál vérszomjasabb őshüllőkről még nem is beszéltünk.
Uszonyat – Jon Turteltaub: The Meg / Meg - Az őscápa
A főszereplő cápa méretétől eltérően a Meg igencsak kicsiben gondolkozik.
A film nyitójelenetében néhány többmillió éves őshüllő lakmározik a tengerparton, de rövidesen ők maguk is prédává válnak. A pálmafaerdő sűrűjéből kirohanó tirannoszaurusz elől a kis krokodilszerű lények kénytelenek a tengerbe vetni magukat, de mihelyt még a zsarnokgyíknál is nagyobb veszedelmet sejtenek, gyorsan irányt változtatnak. A következő pillanatban felszínre törő óriáscápa pedig még a kréta kor hatalmas ősgyíkját is könnyűszerrel felfalja. S amikor már azt hihetnénk, hogy a címszereplő csúcsragadozóval elérkeztünk a tápláléklánc képzeletbeli csúcsára, napjaink egyik teherszállító hajójának konténerében megpillantjuk a meztelen felsőtestű Jonas Taylort (Jason Statham), akinek már talán az oviban is megalodon volt a jele és amint azt az első részből tudhatjuk, egyik kedvenc hobbija a tengeri szörnyetegekkel való véres leszámolás.
A második részben Jonas a tengerek védelmére felesküdött önfejű igazságosztó szerepében díszeleg, munkájára pedig igen nagy szükség van, hiszen a vizeket több irányból is támadások érik: meggondolatlan rosszfiúk radioaktív hulladékot öntenek a tengerbe, a gyors meggazdagodásról álmodozó cégemberek pedig pusztító kitermelést folytatnak a mélyben. Ha ez még nem lenne elég, hősünknek (mostoha)lányának nevelésével is meg kéne birkóznia, ami nem kis feladat, hiszen a tinédzser korú Meiying (Shuya Sophia Cai) anyja nyomdokaiba lépve mindenáron le akar merülni a veszélyektől hemzsegő Marianna-árok mélyére, a Statham által megformált Jonas pedig hiába játssza a keményfiút, a gyereknevelés sokszor még neki is túl nagy falatnak bizonyul.
Jonas első epizódban elhunyt partnerével, Meiying édesanyjával a folytatás már nem sokat törődik, de mélyrehatóbb traumafeldolgozást egy efféle akciófilmtől talán nem is várhatunk el: a múlt tragédiái elsősorban a férfi kislány iránt tanúsított túlzó féltésében köszönnek vissza. A szülői feladatokban Jiuming nagybácsi (Jing Wu) is megpróbál besegíteni, de a mélytengerek világát kutató óriásvállalatából adódóan ő maga is a sósvizek szerelmese, így aztán sok jóra tőle se számíthatunk: a film egyik jelenetében unokahúga szeme láttára, védőfelszerelés nélkül merészkedik be egy fogva tartott megalodonhoz.
A film látványvilágára nem lehet panasz – már ami a vízalatti jeleneteket illeti –, a Marianna-árok földönkívüli, mindenféle ősi élőlényekkel megspékelt miliője izgalmas játéktérnek bizonyul. A megalkotott óriáscápák is kellőképpen rémisztőre sikerültek, még ha esetenként ki is lehet szúrni a CGI nemkívánatos nyomait. A legnagyobb gondot elsősorban a keszekuszán levezényelt akciójelenetek, illetve néhány nevetségesen egyszerű dramaturgiai megoldás jelenti. Gondolok ezalatt a fogságban tartott óriáscápa szabadulására, amikor a Haiqinek keresztelt ragadozó a sokéves rabság után egyszer csak simán visszaúszik a vízcserélő csatornán keresztül a tengerbe, vagy amikor a tízezres mélységekben kalandozó Jonas egyszerű búvárruhában kezd el úszkálni, de előtte még elmagyarázza társainak, hogy ne aggódjanak, mert egy bizonyos technikával ez is lehetséges.
A Steve Alten amerikai sci-fi író regényein alapuló széria második része mintha abban sem lenne bizonyos, hogy kit kéne kikiáltani valódi antagonistának: a békésen nyaralók testrészeit leszaggató tengeri szörnyeket, vagy a hőseinket akadályozó pénzéhes gonosztevőket. Ha szavazni lehetne, én mindenképp az utóbbira voksolnék, hiszen a vérengző szörnyek sok esetben az emberi tevékenység következtében szabadulnak el és indulnak megtorló útjukra. Lehetne ez akár egyfajta ökofilmes válaszreakció is a tengerek kizsákmányolására, aminek következtében az ősidők óta szunnyadó fenevad emberpusztításba kezd. Ezen olvasat nem is annyira légből kapott, a Meg 2. ugyanis időről-időre emlékezteti nézőjét az ember és környezete közötti „elhidegült” viszonyra. A képletet árnyalja a tény, hogy a film amerikai, illetve kínai finanszírozásból készült, és hát... ez a két ország köztudottan a világ vezető szén-dioxid-kibocsátója, a többszörösen megismételt klímaváltozásos üzenet így némileg veszít érvényéből.
A Meg 2. legnagyszerűbb jelenetében Jason Statham egy száguldozó jetskin lovagol meg egy egyre nagyobbá duzzadó hullámot, miközben kezében Aquamant megszégyenítő módon szorongat egy robbanószerkezettel feltuningolt dárdát. Milyen kár, hogy ezen beállítás sem tart tovább 3-4 másodpercnél! Ilyen pofátlanul bátor elgondolásból kellene még jónéhány és akkor talán nem lenne hiányérzetünk. Az akciójelenetek ugyanis hozzák a kötelezőt, de koreográfiájuk sokszor annyira követhetetlen és indokolatlan, hogy a néző csak kapkodja a fejét. Könnyen el tudnék képzelni mondjuk egy John Wick-szerű őrült túlkapást, amiben Jason Statham lehetetlen manőverek közepette mindenféle vízi (vagy önkényesen azzá avanzsált) járműről likvidálja soha el nem fogyó ellenfeleit. A Meg széria ehelyett inkább tartózkodik a túlzott kockázatvállalástól és beéri a már jól bejáratott, középszerű akciósémák alkalmazásával.
Kérdés, hogy a folytatás fel tud-e majd nőni az első rész 530 millió dolláros bevételéhez, főleg egy olyan időszakban, amikor a mozikban még mindig dübörgő Barbenheimer-jelenség mindent leuralni látszik. Ha kedvezően alakulnak a számok, kétség nem fér hozzá, hogy viszontlátjuk még kedvenc óriáscápánkat, a történet alapjául szolgáló könyvekből ugyanis még van néhány az író tarsolyában. És bár Jonas kiiktatott jónéhány gazembert, akik a tengerre egyszerű pénzeszsákként tekintenek, biztosan maradt még hasonló gondolkodású haramia bőven. Haiqi pedig minden bizonnyal teherbe esett, egy hulladékoktól fuldokló óceán pedig nem a legideálisabb hely egy megalodonbébi felnevelésére.
