Statham immár másodjára álcáz balesetnek gyilkosságokat, a filmjét viszont nem kell álcáznia, anélkül is egy hatalmas baleset lett.
Arthur Bishoptól ott búcsúztunk el a 2011-es A mestergyilkos fináléjában, hogy a forrófejű tanítványa, Steve McKenna rárobbantott egy benzinkutat. Aztán egy biztonsági kamera felvételén láttuk, hogy Bishop kiugrott a kocsiból, mielőtt a robbanás darabokra téphette volna, így természetesen elkerülhetetlen volt a folytatás. A Feltámadás pedig minden kétséget kizáróan pörgősebb, látványosabb, hosszabb (öt perccel), ám ezzel együtt kiszámíthatóbb is, mint az első felvonás volt.
Ez pedig elsősorban annak köszönhető, hogy az alkotókban feltehetőleg azon kívül más nem is nagyon merült fel Jason Statham mestergyilkos-karaktere kapcsán, minthogy ebből kell még egy etap. Ne feledjük, hogy az első részben egy kifejezetten érdekes, kvázi buddy movie-s alapsztori is járt a golyózápor és a gondosan levezényelt bérgyilkossági bevetések mellé. Mert mekkora már, hogy miután Bishop felsőbb utasításra, vérprofi hozzáállásához hűen elteszi láb alól egykori mentorát − hogy aztán természetesen az egészet balesetnek álcázza −, feltűnik a színen a csávó fia, aki úgy kéri meg Bishopot, hogy készítse fel a vérbosszúra, hogy közben fogalma sincs arról, hogy a mestere nem más, mint apja gyilkosa. A Feltámadásban ezzel szemben már csak egy sablonos, a silányabb Bond-filmekre emlékeztető történetre tellett. Csak a két verekedéses lövöldözés közti egysorosok hiányoznak, ördögi nagymonológot is kapunk a végén.
Elmebetegség lenne persze egy főként nagyszabású összecsapásokra és egy sebezhetetlen főhősre szabott filmtől várni a tűpontos fordulatokkal sokkoló, komplex cselekménnyel operáló forgatókönyvet, de az azért meglehetősen röhejes, hogy nem elég hogy a sztori ostoba, kidolgozatlan és elcsépelt, még sikerül egyetlen tollvonással felülírni az első részben lefektetett alapvetéseket is, amelyek miatt jegyet váltanánk a filmre.
Bishop visszavonultan, amolyan Toldi estéje-üzemmódban csapatja egy egzotikus szigeten. Az idillbe bezavar egy nem túl karakteres főgonosz ultimátuma: ha Bishop szeretne inkognitóban maradni, ki kell iktatnia három nagypályás bűnözőt, a halálukat pedig balesetnek kell álcáznia. Gondolhatnánk persze, hogy ezt Bishop elintézi egy vállrándítással, ám az ördögi Blofeld-utánérzet nem szarral gurít: biztosítéka is van, méghozzá Jessica Alba játssza. Azaz játszaná, ha azon kívül képes lenne valamire, hogy jól néz ki a vásznon. Na mindegy is, mert az antagonistánk a végére olyan „ügyesen” keveri a kártyát, hogy bár egyéjszakás kalandon túl semmi nem volt a nő és Bishop között, hősünk, az érzelemmentesség egykori szótári illusztrációja kénytelen belesétálni a csapdába, és a nő megmentése érdekében vállalja a melót.
Statham hősének karakterfejlődése tehát olyannyira túl lett tolva, hogy a szigorú szabályok szerint gyilkoló profi „szakembert” a nagy feltámadásban már kizárólag érzelmi motiváció révén látjuk cselekedni. Ráadásul totál olyan az egész, mintha az alkotók is rádöbbentek volna, hogy ez egy kicsit gáz, csak akkor már nem volt idő változtatni a forgatókönyvön: a cselekmény egy bizonyos pontján ugyanis Crain, a főgonosz azt nevezi meg Bishop legnagyobb hibájaként, hogy nem képes magán uralkodni. Azt sem értjük igazán, hogy ha már muszáj volt beleerőltetni egy szerelmi szálat is a sztoriba, az miért nem az első részben megismert Sarah-hoz fűződött. Ha Bishop vele húzott volna le öt évet távol mindentől, talán megértjük, hogy miért lesz a szociopata mestergyilkosból ilyen hirtelen védelmező lovag, és több értelme és érzelmi töltete lett volna annak a jelenetnek, amikor Bishop odaadja az egy napja megismert nőnek az egyetlen emléket az apjáról. Egy karórát, amit egyébként korábban sosem láttunk!
A három bérgyilkos-meló persze most is nagyon ott van: izgalmasak, ötletesek, még Tommy Lee Jones is van bennük, de sajnos ezek a kis epizódok bőven kevesek ahhoz, hogy elvigyék a hátukon az erőltetett cselekményt. Ráadásul valamiért még a nézők is hülyére vannak véve, ugyanis annak ellenére, hogy a roppant egyszerű motivációkat, logikai kapcsolódásokat még egy szellemileg sérült banán is megértené, mégis lépten-nyomon a szájunkba rágják, hogy mire kell figyelni, mi miért történik, ki mit miért tesz és hasonlók. Ja, és nem is akárhogyan: halljuk Bishop gondolatait! Tehát sajnos még a vicces pillanat is több, mint az eredeti ötlet. Ha utóbbit nullának vesszük, akkor egész pontosan eggyel: az is egy cápariasztó-krémhez (!) kapcsolódik, és őszintén szólva fogalmam sincs, hogy eredetileg is poénnak szánták-e az alkotók.
