Az öregedő filmsztár legnagyobb előnye, hogy szerepeltetése egyre szélesebb nézői csoportot hoz lázba: a vele egykorúak az együttkorosodás pótolhatatlan élményét kapják tőle a vászon előtt ülve, a fiatalabbak pedig a korai alakítások utójátékát, kiteljesedését vizsgálhatják cinéphile szemeikkel. Nancy Meyers vígjátéka mindkét csoport várakozásaival visszaél.
A színházi és filmes sajtó jutalomjáték szakszóval illeti azt az alakítást, melyben egy színész a hosszú évek munkájával rá szabott, a közönség által tőle elvárt karaktert nyújtja, minden különösebb nehézség nélkül, hiszen korábbi szerepeiből könnyedén rakja össze az adott forgatókönyv megkövetelte figurát. Abszolút jutalomjátékról abban az esetben beszélhetünk, amikor az író egyenesen az adott hírességre írja a szerepet, s olyan sokra tartja közös játékuk, munkájuk majdani jutalmát (lásd: hírnév, pénz, folytatás), hogy a színész/nő minden vélt vagy valós, sokszorosan bizonyított vagy csupán az emlékezetben élő képességét igyekszik kiaknázni. Nancy Meyers rendezőnő, akit 1980 óta sikeres forgatókönyvíróként (Benjámin közlegény) és a férfi-női kapcsolatok nagy ismerőjeként (Mi kell a nőnek?) tartanak számon álomgyári berkekben, legújabb, hosszasan elnyújtott munkájában két, még ma is sziporkázó hollywoodi veteránnal játszatja el az örök történetet: az egymásra találás élményét.
Jack Nicholson plasztikai sebészeket megszégyenítő mimikáját és hosszú évek alatt tökélyre fejlesztett testjátékát az utóbbi években már párszor végső kiárusításra bocsátotta (Lesz egy még így se, Schmidt története), a nőfaló hírében álló híresség azonban, úgy tűnik, színészi pályafutását csak végső halálgörcseivel tekinti majd befejezettnek – s ez rendjén is van, hiszen bizonyára azok is utánozhatatlanok lesznek. Diane Keaton, az amerikai filmipar örökifjú, alkalom adtán maszkulin nagymamája tanult kollégájához hasonlóan évek óta ugyanazt a figurát hozza, azzal a „tekintetes" különbséggel, hogy ő karrierje kezdete óta nemigen kockáztatott – maradt a jól bejáratott érzékeny-intellektuális művész-anya karakterénél, aki vígjátéki igénnyel fellépő filmek esetében minden mondatvégi poént (punch line) többfedelűvé és mélyen emberivé képes varázsolni. Nem csoda, ha e két nagyágyú meccse a legnagyobb teniszezők viadalára emlékeztet: hosszú ideig csak távolról kóstolgatják egymást, majd egyre gyakrabban futnak be a hálóig, ahol aztán lélegzetállító gyakorlatokat mutatnak be.
Nancy Meyers író-rendező a legnemesebb, ugyanakkor legunalmasabb sportközvetítések modorában tálalja Harry Sanborn, az öregedő lemezipari Viagra-playboy (Nicholson) és Erica Barry elvált írónő (Keaton) kései kalandját. Az önmarcangoló amerikai felső tízezer birodalmában játszódó történet a nyugdíjas időkezelésből és a nyugtató pasztellkörnyezetből adódóan vizuális izgalommal nem szolgál (leszámítva Nicholson fenekét), így aztán a néző kénytelen dramaturgiai elemózsia után nézni. Az óvatos felvezetés a maga profin felvázolt jellemeivel (habzsoló nőfaló és zárkózott, de nagyon okos asszonyság) a film előzetesétől kölcsönzött pergő ritmusban beszéli el a felek felettébb mókás megismerkedését: Harry a huszonnyolc éves Marinnel (a széles szájú Amanda Peet), Erica lányával érkezik a Barry család nyaralójába, hogy ott felhőtlenül töltsék el a hétvégét, de arra nem számítanak, hogy az anyuka és nővére (a méltatlanul alulprezentált Frances McDormand alakításában) is éppen ott pihennek. Kölcsönös megegyezés után mindannyian a nyaralóban maradnak, az éjszakai tornaóra során azonban Harry szívrohamot kap, kórházba kerül, majd vissza a hétvégi házba, ahol lánya távollétében Erica gondoskodik nyugodt lábadozásáról.
A történet középrésze a jóképű harmincas orvos-figura (Keanu Reeves szappanopera-ízű alakításában) bevonásával helyzetkomédiából generációs szerelmi sokszöggé és időskori lélekbúvárkodássá bővül, hőseink a cselekedeteiket megszabó megszokás és esztétikai erők ellenében – gondosan kidolgozott dialógusok közepette – egymáséi lesznek, s bebizonyosodik, hogy az idősödő nők igenis megerősítésre várnak vonzóságukkal kapcsolatban, s nincsenek ezzel másképp a férfiak sem. Meyers munkája tipikus feel-good-movie, amely választott témájánál fogva úgy ábrázolja az idős embert, mint az afrikai gyereket, aki esetlensége ellenére is szeretetreméltó.
A film végső harmada már csak hab a tortán a maga sokszorosan elnyújtott zárlatával, stúdiószagú utcai jeleneteivel, idegölő önmarcangolásával, párizsi ingyen-cirkuszával és az Annie Hallból kölcsönzött színházi befejezéssel. Aki teheti, várjon a film megnézésével nyugdíjas éveire, aki pedig túl kíváncsi, az hamar megöregszik.
