A negyedik epizód egészen nyugodtan viselhetné a John Wicket már megint nem hagyják békén címet, a recept ugyanis ugyanaz, csak játékidőből, áldozatokból és öncélúságból van benne több – kutyából meg kevesebb.
Keanu Reeves tetőtől talpig fekete öltönyben lövöldöz egy lovon száguldva a sivatag közepén – tökéletesen összefoglalja a John Wick-széria esszenciáját és egyben a negyedik film problémáját is. A gyászoló exbérgyilkos történetét épp a maga bájos indokolatlansága miatt lehet imádni, nem beszélve a grandiózus akciójeleneteiről és vagányságáról. A folytatás mindent hoz, ami miatt szeretni lehet a Wick-filmeket, a negyedik epizód egészen nyugodtan viselhetné a John Wicket már megint nem hagyják békén címet, a recept ugyanis ugyanaz, csak játékidőből, áldozatokból és öncélúságból van benne több – kutyából meg kevesebb.
Valószínűleg 2014-ben még senki nem számított arra, hogy egy kutyakölyök miatt indított véres bosszúhadjárat komplett filmes univerzummá bővülhet, a John Wickkel viszont éppen ez történt: Keanu Reeves másodvirágzását bosszúálló exbérgyilkosként egyaránt imádta a szakma és a nézők. A John Wick szinte törvényszerűen bővült trilógiává, a kezdeti balhé köré egész mitológia épült a világ bérgyilkosait tömörítő Körrel annak furcsa szabályaival együtt. Az orosz hülyegyerekek móresre tanításából kontinenseken átívelő hajsza lett, amelyben mindenki Wick fejét akarta, és már nem csak az volt a kérdés, hányszáz fegyveres rosszakarón tudja átküzdeni magát a szófukar bérgyilkos, hanem hogy mikortól válik majd a meglehetősen egyszerű receptből készített sikersztori önismétlővé, sőt, öncélúvá.
Bérgyilkos a szomszédból – David Leitch, Chad Stahelski: John Wick
Amikor beülsz a John Wickre és megpillantod Keanu Reevest, amint felesége temetése után zokogva ölelgeti cuki kiskutyáját, valószínűleg kétségbeesetten fogsz feszengeni a székben attól tartva, hogy véletlenül az Édes november második részére váltottál jegyet. Aztán mikor az egész film hirtelen átcsap egy vérgőzös akcióorgiába, rájössz, hogy novemberben maximum a bosszú édes.
Meglepő módon a második és a harmadik rész megugrotta a lécet annak ellenére, hogy bátran emelt tétet, de a trilógia vége ezzel együtt felvetette a kérdést: kell a népnek még egy negyedik rész is? Kell, gondolták Chad Stahelskiék, és nemcsak egy negyedik és egy ötödik részt jelentettek be, hanem egy spinoffot is, csak hogy senki fejében ne legyen kétség afelől, itt bizony tényleg univerzum épül.
A 2019-ben bemutatott harmadik rész után gőzerővel dübörögtek nemcsak az univerzumépítés, de a Reeves-reneszánsz kerekei is, és 2021-ben kis híján össze is jött az, hogy a május 21-et Keanu Reeves-nappá avassák a mozik, az eredeti tervek szerint ugyanis aznap mutatták volna be a mozik a John Wick és a Mátrix negyedik részét is. A mesteri tervbe aztán sorra szóltak bele az olyan külső tényezők, mint a koronavírus vagy épp a Top Gun: Maverick, amelyek miatt a bemutatót sokszori halasztás után végül 2023 márciusára lőtték be annak ellenére, hogy a film már 2021 végén leforgott. Mostanra viszont már nincs az a vírus vagy röpködő Tom Cruise, aki visszafoghatná John Wick negyedik eljövetelét.
A folytatást az előző részekhez hasonlóan szintén nem a csavaros és újszerű forgatókönyve miatt fogjuk szeretni: John Wick dühösebb mint valaha, a fejére kitűzött vérdíj ezzel egyenesen arányosan kúszik felfelé. A globális bérgyilkoshálózatot uraló Felső Kör számára Wick továbbra is egy pimasz, közveszélyes, nuncsakus légy, kiiktatását De Gramont márkira bízzák, aki kellő szadizmussal veti bele magát a feladatba. Wick számára azonban felvillan a lehetőség, hogy végre tényleg kiszálljon ebből az egészből, igaz, ahhoz több kontinensnyi világváros összes verőlegényén kell átverekednie magát.
Ahogy az előző részek is, a negyedik felvonás is emelni képes a téten, de van is rá lehetősége a gigantikus hosszúságú, 169 perces játékidőt tekintve. De mivel lehet egy John Wick-filmben kitölteni majdnem három órát? Pontosan úgy, ahogy hisszük: a bérgyilkos folyamatosan A-ból B-be kerül, ahol újabb, csodálatosan megvilágított térben csapja szét sorban a ráküldött ellenfeleket, közben pedig néhány érdekesebb karakter is szegélyezi az útját. A John Wick-filmek sosem arról voltak híresek, hogy különösen mélyen megismertessen bárkit, mégis sikerült olyan emlékezetes mellékszereplőket adnia, mint az Ian McShane által alakított Winston, Laurence Fishburne Bowery Kingként vagy épp a bemutató előtt tragikus hirtelenséggel elhunyt Lance Reddick Charon szerepében – ők mind vissza is térnek a negyedik részre. De akadnak újak is, akikkel nem bánik egyformán a forgatókönyv: Clancy Brown csupán kőkemény szoborarcot villant, Scott Adkins karikatúrát hoz egy aranyfogú német gengszter szerepében, Bill Skarsgård pedig ugyancsak karikatúraszerű főgonosz a festmények előtt csillogó öltönyben ücsörgő márkiként. Náluk sokkal jobban járnak a kelet-ázsiai akciósztárok, akiket szintén nagy számban vonultat fel a film: Szanada Hirojuki az oszakai Continental vezetőjeként hamar szimpátiát ébreszt, a film egyik legjobb új karaktere azonban kétségkívül Donnie Yen, aki vak bérgyilkosként kifejezetten kellemes párost alkot Wickkel, a barátjával, akit épp meg kell ölnie. Nem is beszélve az olyan cameókról, mint Sven Marquardté, a berlini Berghein szórakozóhely hírhedt kidobójáé, aki itt ugyancsak a berlini éjszakában kalauzolja Wicket.
De kell is a vérfrissítés, hisz még a legelvetemültebb rajongóknak is sok lenne a majd' háromórás erőszakmaraton. Mert azzal kapcsolatban nyilvánvalóan senkinek nincsenek illúziói, hogy mit lehet várni egy eposzi hosszúságú, láthatóan a lezárás fele hajtó Wick-filmtől: a bérgyilkos végigveri a világot a megváltás felé masírozva. És bár azt hittük, mindent látunk, a negyedik rész bebizonyítja, hogy mégsem: van itt sivatagban lovagló Reeves, kártyával elvágott torkok, a fizika törvényeit keményen meghazudtoló autós üldözések, szamurájkard minden mennyiségben és nuncsakuval elpáholt rosszfiúk. Az akciójelenetek szokás szerint elsőrangúak, de egy olyan, kaszkadőrből lett rendező esetében, mint amilyen Stahelski, hiba is lenne nem a maximumot várni. Wickék szokás szerint már-már művészi igényességgel járják az erőszak táncát a neonfényes, steril terekben, jól eltalált zenékre – van Gesaffelstein, Justice és a Paint it Black francia változata is –, ahol tényleg minden golyó és ütés a helyén van. Már amennyire a helyén lehet egy olyan világban, ahol Wicken nem fog semmi, sem az, ha hétszer üti el egymás után egy autó, de az sem, hogy rendre kizuhan több emelet magasságából. Ízlés és türelem kérdése, hogy mennyire képes szemet hunyni az ilyen logikátlanságok felett egy néző, de tény, hogy a Wick-univerzum sosem fizikahűségéről volt híres. Az azonban sajnos törvényszerű, hogy hiába a tökéletesen kivitelezett akciójelenetek, a 169 perc az 169 perc, a film végére még a legedzettebbek is fészkelődni kezdenek majd a székükben. A film ezt is ravaszan igyekszik kicselezni: amikor már végképp betelt a néző az erőszakpornóval, olyan megoldásokat dob be, mint a film végén látható egészen zseniális akciószekvencia, ahol vágás nélkül, fentről követi a kamera azt, ahogy John Wick végigkaszabol egy emeletnyi embert. Az ilyen bravúrok jótékonyan tompítják az akciótúladagolást, ám elkerülni végül nem tudja azt, hogy ne legyen túlnyújtott és feleslegesen túlzsúfolt a film a végére.
Ennek egyik leggyönyörűbb példája, amikor már a finálé kapujában Wicknek meg kell tennie a párizsi Sacre Coeurhoz vezető 222 lépcsőt a Rue Foyatieren: hosszú, és itt már tényleg meglehetősen érdektelen képsorokban gyilkolja végig a lépcsőt, hogy aztán lerúgják, és kezdje elölről az egészet. Közel a három órához ez már olyan pimaszság, amely inkább fárasztó, mint ironikus vagy szórakoztató. Az öncélúság az olyan jelenetekben is tetten érthető, mint a film elején látható sivatagi üldözés, amely egészen nyilvánvaló okok miatt került a filmbe, és azok nem dramaturgiaiak: mennyire vagány lenne az, ha Keanu Reeves talpig öltönyben lóháton üldözne rosszfiúkat a sivatagi naplemente közepén?
Márpedig az öncélúság elkerülése volt eddig az a bravúr, amit a John Wick-széria kifejezetten ügyesen művelt, ám ahogy ennek az előszele már a harmadik részben érezhető volt, a negyedik felvonásra mindez már elkerülhetetlenné vált. Vélhetően Stahelskiék is érzik ezt, be is húzták a kéziféket, a tervekkel ellentétben a hírek szerint egy ideig egészen biztosan nem lesz John Wick 5, amelyet a negyedik rész lezáró, melankolikus hangulata is előrevetít. Ettől függetlenül a John Wick 4 piszkosul szórakoztató, pörgős mozi, amely a gigahosszúsága ellenére sem ül le, meglehetősen töményen és túlnyújtottan, mégis magabiztosan hozza mindazt, ami miatt a John Wick-filmeket szeretni lehet. Ám most van az a pont, ahol fel kéne ismerni, hogy hiába szép és profi a kivitelezés, felesleges lenne ismét négyzetre emelni az erőszakot, a játékidőt, Wick vagányságát és az áldozatok számát, nem lesz attól már több ez az univerzum.
