Jóformán negyedszázad telt el a bemutatója óta, az első Mátrix-mozi mégis elevenen él a közönség emlékezetében, hiszen vésővel formálta a korszellemet: kollektív vágyainkból, félelmeinkből, az ezredforduló időszakának jellegzetes közérzületéből modern, műfajilag és stilárisan is sokszínű mozgókép-mítoszt gyúrt, melynek varázsa később sem fakult meg. Pedig Neo históriáját két dicstelen és teljességgel felesleges folytatás kísérelte meg trilógiává kerekíteni, most pedig – jelentős fáziskéséssel – megérkezett a filmszínházakba a Mátrix negyedik epizódja is, mely szükségszerűen összeroppan a vállára nehezedő örökség terhe alatt.
Csaknem egy emberöltő telt már el az ezredforduló óta, az akkortájt szárba szökkent hollywoodi blockbuster-szériák mégsem hullottak ki a kollektív emlékezet rostáján. Az első Harry Potter- vagy épp A Gyűrűk ura-mozi premierjének huszadik évfordulója éppúgy eseményszámba megy, mint a Star Wars – a Disney-produkciók tükrében kedvezőbb megítélésű – előzménytrilógiájának ilyen-olyan apropóból történő nosztalgikus felelevenítése. És akkor még nem is említettük a legendás Mátrixot, az 1999-es esztendő egyik valódi szenzációját, mely oly mélyen ágyazódott be a kortárs popkultúra szövetébe, hogy még az elmondhatatlanul silány folytatások sem borították árnyékba az emlékét. Pedig a Wachowski-testvérek nem találták fel a spanyolviaszt, „csupán” a korszellem ütőerére tapintottak: kollektív érzületeinkből (az egyre fojtogatóbb fogyasztói társadalomtól, a digitalizációtól és a világvégétől való félelem, kényszeres messiásvárás és krónikus gépkultusz), közkedvelt műfajokból (a távol-keleti harcművészeti filmektől a cyberpunkig) és a zsidó-keresztény kultúrhagyomány ismert toposzaiból szőttek modern mozgókép-mítoszt. A Mátrix univerzumának tágítását később képregények és videojátékok egész sora célozta, azonban egyetlen társmédiumban sem sikerült megismételni az első mozi földrengésszerű sikerét. A folytatások pedig szót sem érdemelnek. Cellulózba csomagolt LSD-tripek – kerekre írt forgatókönyv és épkézláb karakterek nélkül –, melyek csak émelyítő fájdalmak árán ürülnek az emlékezetünkből.
A Wachowski-testvérek végeredményben „egyfilmes rendezőkként” ivódtak be a köztudatba, hiszen a Mátrixot követően kudarcról kudarcra lavíroztak. A Speed Racer az öncélú infantilizmus netovábbja; a Felhőatlasz egysoros „bölcsességei” manapság már csupán kézműves ajándékbögréken, combtetoválásokon és piros masnis plüssállatokon díszelegnek; míg a Jupiter felemelkedése a disztópikus fantasy – mesterműveket amúgy is ritkán érlelő – zsánerének valóságos megcsúfolása. Ilyen előzmények után került sor a Mátrix negyedik, Feltámadások című epizódjának előkészületeire: a direktori széket ezúttal Lana Wachowski egymaga foglalta el, a produkciónak pedig hányatott sors jutott a világjárvány miatt, és most, amikor végre a filmszínházakba került, mintha elmaradt volna a várva várt katarzis. Pedig Wachowski biztosra ment: a nosztalgia ütőkártyáját rántotta elő, őszintén reménykedve abban, hogy a nemes múlt igézete rabul ejti azokat a rajongókat, akik huszonkét éve várnak egy újabb popkulturális atomvillanásra. Nem jött be a számítása, ettől függetlenül nehéz igazán haragudni a Feltámadásokra.
Pedig első blikkre úgy tűnhet, a negyedik felvonás az 1999-es Mátrix kvázi remake-je. Az új opusz hatvan évvel a harmadik rész eseményei után játszódik, amikor is a gépek hegemóniája ellen küzdő maroknyi túlélő felfedezi, hogy a virtuális valóságban ismét működésbe lépett egy réges-régi algoritmus – méghozzá épp az a program, melyből kinőtte magát Neo (Keanu Reeves) hajdani hőstörténete. Bugs (Jessica Henwick), a rejtély felgöngyölítésén dolgozó ellenálló szedett-vetett hajólegénységével együtt rá is bukkan a Mátrix által alaposan újrafazonírozott Thomas Andersonra, és óriási nehézségek árán újból felszabadítják a Kiválasztott tudatát. Hamarosan ráeszmélnek, hogy a halottnak hitt Trinity (Carrie-Anne Moss) szintúgy a rendszerben ragadt, így aztán eltökélik, hogy vele is lenyeletik a mágikus piros tablettát. Természetesen az odüsszeuszi kaland nem lehet teljes a régi ismerősök nélkül: feltűnik a megboldogult Morpheus metroszexuális reinkarnációja (Yahya Abdul-Mateen II), tiszteletét teszi az új porhüvelybe költözött Smith ügynök (Jonathan Groff), és még a matuzsálemi korú Niobe (Jada Pinkett Smith) is beköszön néhány zsörtölődős-kéztördelős slusszjelenet erejéig.
A Feltámadások tehát legfőképp egy nagyszabású osztálytalálkozóra hajaz. Wachowski és írótársai nem pazarolnak sok időt a rajongókat foglalkoztató legégetőbb kérdések (főként: miért és hogyan maradhatott életben Neo és Trinity párosa a harmadik fejezet zárlatát követően?) megválaszolására, inkább a ciklikusság és az örök körforgás kissé obskúrus gondolatára alapozva – kisebb-nagyobb módosításokkal – újramesélik a Mátrix őstörténetét. Neo ismét a messiásszerepre vállalkozó népmesei hős campbelli útját járja, ám vándorlása a kelleténél többször torkollik zsákutcába. A szüzsészerkesztés tétova és következetlen, a főszereplők pedig mintha különösebb cél nélkül ugrabugrálnának egyik dimenzióból a másikba – arról nem is szólva, hogy Wachowski nemcsak a múltbéli események mélyebb kifejtését mulasztja el: cselekménybonyolítása újabb rejtélyeket eredményez (nehéz volna például megmondani, mi is a Neil Patrick Harris által alakított Elemző valódi szerepe a történet alakításában, s ugyanúgy talányos, miért tesz szert Neót is felülmúló szupererőre Trinity a fináléban). A figuraábrázolást tekintve némileg kedvezőbb az összkép. A két főhős újbóli egymásra találása valóban nagy műgonddal, elegánsan felépített folyamat (melynek csúcspontja csaknem katarzissal ér fel), néhány korábbi mellékszereplő pedig egészen új arcát mutatja: a Merovingi nyúlfarknyi epizódja hasfalszaggatóan humoros, míg a megtört, ősöreg Niobe látványa könnyen szíven ütheti az eredeti filmek szerelmeseit. Ugyanakkor ezen a téren sem teljesen pozitív a mérleg: a megfiatalodott Smith ügynök teljességgel funkciótlan, akárcsak a puszta számítógépes programként „újjászülető” Morpheus (aki ráadásul nem több, mint egy irritáló ripacs: az írók sárba tiporják a nagyszerű Laurence Fishburne által lehengerlően alakított hajdani forradalmár emlékét).
Joggal róható fel a Feltámadásoknak, hogy látványosan nem tud mit kezdeni az 1999-es első Mátrix-opusz óriási örökségével. (Hiszen – bár az Újratöltve és a Forradalmak egyes képsorait is reciklálják – az alkotók egyértelműen az eredeti mozit tekintik igazodási pontnak). A Wachowski-testvérek annak idején némi populárfilozófiát is adagoltak a balettszerűen megkoreografált akciók mellé, a Feltámadások azonban nem csillogtat hasonló erényeket: a negyedik Mátrix-mozi már nem vésővel formálja a korszellemet, inkább az általános szórakoztatóipari és hollywoodi ízlésvilághoz simul. Egyetlen izgalmas állítása sincs a jelenkorról (pedig a pandémia, a világgazdasági válság vagy épp a tech-óriások már-már nyomasztó túlhatalma kiváló inspirációs forrás lehetne), ehelyett az önreflektív játékosság nem túl eredeti eszközéhez nyúl, s arról elmélkedik, milyen hatást is gyakorolt a Mátrix-trilógia Hollywood franchise-alapú üzleti modelljére. Kár, hogy ezek az alapvetően humorosnak szánt szekvenciák nehezen illeszkednek a darab alaptónusához, jóllehet a cselekmény egyéb mozzanatait a Marvel-szériából ismerős bárgyú vicceskedés uralja. Kissé kínos, hogy egy egyébként komornak szánt akciójelenet kellős közepén fülig kéne érnie a szánknak, mert Neo – hiába emlékszik az ehhez szükséges mozdulatsorra – képtelen többé szuperhősként a levegőbe emelkedni.
A látványvilág persze továbbra is elsőrangú, de egyrészt ez ma már alapelvárás egy nagyigényű álomgyári blockbuster esetében, másrészt a Mátrix sajnos ezen a fronton sem úttörő többé: a bullet time vizuális effektként már hosszú évekkel ezelőtt elinflálódott, a hektikus, szinte követhetetlenre vágott kung-fu-párbajokból alig-alig látunk valamit, így csak a többnyire elementáris robbanásokkal kísért hajszajelenetek égnek a homloklebenyünkbe. Na meg Keanu Reeves szokásosan gondterhelt, tűnődő tekintete. Bár továbbra sem átütő tehetségéről híres, még mindig Hollywood egyik legszimpatikusabb színésze, aki ráadásul ötvenhét évesen is kellő méltósággal viseli a bokáig érő bőrkabátot. Nagyrészt az ő jelenlétének – valamint néhány valóban szívmelengető, ízlésesen megvalósított csúcspillanatnak – köszönhető, hogy a Feltámadások nem jutott az előző két mozi sorsára. Az új Morpheus azonban még sokáig okoz majd álmatlan éjszakákat a hardcore rajongóknak. Hiába: a nosztalgiának ára van.
