Biztosan nem véletlenül Mindenki a családunkból a legújabb Radu Jude-nagyjátékfilm címe, ugyanis bár nem egy klasszikus értelemben vehető családi filmről van szó, ahogyan azt Amerikában értelmeznék, de tényleg a mi családunkról, a mi családunknak szól.

Mindenesetre bárkinek is szólna, mindössze másodmagammal néztem meg Radu Jude legújabb moziját a kihűlt plázában... És igen, megint az untig látott, tipikusan román neorealista mozi egyik gyöngyszeme ez, ismét a felold(oz)ás, kiút nélküli román valóság nyersanyaga van terítéken, ezért is lenne most oly nehéz dolgom, ha objektíven akarnék viszonyulni hozzá (de nem teszem). Radu Jude minden esetre nem most kezdi a mesterséget (de nem is olyan rég!), korábbi filmjei, főleg az indulásakor készített rövidek már nemzetközi szinten is megmérettettek, és pár fontos díjat is maguk mögött tudhatnak (például a Képcső / Lampa cu căciulă című kisjátékfilm a Sundance fesztivál nagydíját kapta, ami után aztán zöld utat kapott nagyjátékfilmek készítésére is).

A Toată lumea din familia noastră is lényegében az első komoly sikert elért rövidfilmje, a 2007-es Alexandra továbbgondolása, illetve kiegészítése. Az alaphelyzet ugyanaz mindkét filmnél: egy beszélni még alig tudó kislány elvált szüleinek kíméletlen harca a kislány birtoklásáért (az apát ugyanaz a színész alakítja, Șerban Pavlu). Az új nevelőapa persze mindkét esetben olaj a tűzre, ezúttal azonban a „hatás alatt álló” édesapa őrjöngése sokkal megfékezhetetlenebbé, radikálisabbá súlyosbodik, az események visszafordíthatatlanná válnak. A helyzetet súlyosbítja, hogy a fiatal gyerekvállalók infantilis, felelőtlen, őnző „felnőtt”-világa kíméletlenül korcsosítja a kislány lelkét, ez a lőporos hordó a melegágya a gyerek „otthoni hét évének” (az a bizonyos cei șapte ani de acasă). Egyértelműen nem ő a tét, ő csak eszköz mindkét fél kezében, s miközben állítólagosan a gyermek lelki üdvéért folyik a küzdelem, pont a kislány lelke pazarlódik el a legsúlyosabban. Az édesapa saját rugalmatlansága és környezete kisszerűsége miatt sodródik lehetetlen helyzetbe, itt mindenki egyformán és megbocsáthatatlanul hibás és emberi – nagyon is emberi –, miközben „a gyerek figyel bennünket”.

Nehéz arról vitatkozni, hogy kifulladt-e a román újhullámos stílus, hogy minek (vagyis inkább kinek) folytatni, de én még mindig vezérdrukker vagyok. Valószínűleg importra készül, de lassan már nem egzotikum ez sem. Megértem én persze, hogy ez a világ az, ami elől épp hogy menekül a hozzám hasonló „bennszülött” mozinézők nagy hányada, meggyőződésem, hogy itthon és otthon nagyon hasonlóan kezelődnek a hétköznapok sokaknál. Igaz, hogy a szüleim nem váltak el, mégis olyan érzésem volt végig, hogy hazajöttem, a szerelmes vámpírok és csipkerózsikák világának tökéletes ellentétébe, a gravitációba, ahol valódi fájdalmat okozott végigülni a filmet. Persze közben az is eszembe jutott, hogy na, itt egy kicsit sok, itt el van nyújtva, itt patetikus, itt túlzás, itt unalmas a film, sőt a szereplők sem mindig zseniálisak, elkalandoznak a modorosság kaszálójára. De én végsősoron mégis néző vagyok, nem kritikus, hatásvadász film nincs, csak hatásos, és ez a film hatásos, megható, őszinte, személyes, izgalmas, bonyolult, egyszerű, komoly és... kimondottan európai, de szigorúan román alkotás.

Hozzátenném, még most sem tudom eldönteni, hogy az Alexandra nem volt-e elég, nem jobb film-e ennél, egyáltalán mi értelme volt újra megcsinálni ezt a témát, de azt hiszem, ez mégsem volt melléfogás. Még akkor sem, ha semmi egyéb nincs benne, mint amit már úgyis szinte elvárunk a hasonszőrű filmektől, még akkor sem, ha Radu Jude „biztosra ment”. Engem izgatnak ezek a filmek, gyötörnek, megmozgatnak, akinek meg eddig sem jött be, az ezzel se kísérletezzen. A magam részéről szurkolok, hogy a román film maradjon a kaptafánál, és meséljen el „mindent anyámékról”.