Babak Jalali fekete-fehérben fényképezett, visszafogott függetlenfilmje a holtidőkből való jarmuschi építkezéssel elmélkedik a magányról és az emberi kapcsolódások lehetőségeiről egy afgán menekült történetén keresztül.
„A szerencse, amit keresel, egy másik sütiben van” – áll a Fremont kínai étkezdéjében feltört egyik szerencsesüti papírfecnijén. S ez mintha kiváltképp rímelne az iráni származású rendező alkotásának főszereplőjére: a Kabulból Kaliforniába menekült Donya (Anaita Wali Zada) mintha tényleg nem a megfelelő helyen keresné azt, amire vágyik – ha keresi egyáltalán. Napjait ugyanis lényegében a szerencsesütemény-gyárban dolgozva tölti el, éjszakáit pedig a fremonti menekülttelep egyik egyágyas lakásában, álmatlanul a plafont bámulva. A sikeres egysoros jóslatok titkához hamar hozzájut, miután a gyár üzenetírójának váratlan halálát követően (amúgy is túl idős volt már, hogy a jövőről prófétáljon) Donyát léptetik elő a helyére, a vállalkozás tulajdonosa összefoglalja a legfontosabb elvárásokat: üzenetei ne legyenek túl szerencsések, se túl szerencsétlenek, túl eredetiek vagy túl egyértelműek, túl rövidek vagy túl hosszúak – ezzel pedig mintha egyszerre az emberi kommunikáció kulcsát adná át neki egy olyan társadalomban, ahol senki sem igyekszik megérteni a másikat.
Donya álmatlanságának fő oka tehát aligha bizonytalan álláslehetősége vagy a bonyolult magánéleti viszonyai – jóformán nincs is kapcsolata senkivel. És ő is tudja, hogy szerencsésnek kell éreznie magát, hiszen honfitársainak sokszor még ennyi sem jut. Mégis képtelen szabadulni az állandó lelkiismeretfurdalástól azokkal szemben, akik maradtak. Bűntudata pedig leplezett szégyenérzettel társul, Donya ugyanis az amerikai hadseregnek fordított Kabulban, s bár tisztában van vele, hogy miért kellett így cselekednie, úgy érzi, ő is hozzájárult ahhoz, ami otthon történik. Múltjára pedig folyamatosan emlékeztetik az afgán lakóközösség tagjai, s így önmagától vonja meg az őszinte kapcsolódásokat: hogy érdemelhetné meg, hogy külföldön boldog legyen? Méltó egyáltalán arra, hogy a szerelem megtalálásáról merjen álmodozni?
Bár Jalali és Carolina Cavalli, a film forgatókönyvének társírója Donya zárkózottságának okát ennyire specifikusan felkínálják, történetét szerencsére nem a traumával való megküzdésre futtatják ki. A rendező és a főszereplő Zada visszafogott, mindig titokzatos játéka olyan karaktert raknak össze, aki nem hajlandó elindulni az önismeret útján, bár ideje megengedné, nem szándékszik állapotát elemezni. Sőt, egyfajta cinikus agresszióval védekezik, ha magánszféráját piszkálják. Egzisztenciális nihilje így nem csak sokkal összetettebb lesz, de valamelyest meg is engedi, hogy környezete fölé emelkedhessen: bár nem próbálja megoldani problémáit, legalább nem is tagadja azokat. Nem úgy, mint legalább annyira kiégett és önmagába visszavonult környezete. Az idős étteremtulajdonos, ahol Donya magányosan vacsorázni szokott, török szappanoperák epizódjaival tölti idejét, Donya kolléganője, Joanna, pedig vakrandikkal próbálja betölteni a magában érzett űrt. Az őszinte érintkezésekre így semmi esély, Donya ezért végül egy személyes üzenettel próbál meg kapcsolódást keresni: az egyik szerencsesütibe rejti telefonszámát, „kétségbeesetten álomra vágyik” leírással.
A Fremont teljesítménye, hogy az emberi drámákat nem redukálja a társadalmi igazságtalanságokról szóló szentimentalista történetté, nem egy közös humánum megtalálását hirdeti. A monotonitást és melankóliát egyfajta abszurd humorral teszi még keserűbbé. Persze sok helyzete valószínűtlen véletlenek eredménye – de ugyanannyira valószínűtlen az is, hogy mindenki aforizmákban és példázatokban kommunikáljon, és a pszichiáter Jack Londontól idézzen patetikusan, Fehér Agyar történetében Donya (és valószínűleg minden más paciense) sorsának allegóriáját felismerve, és mégis tűpontosan érzékelteti az egymás felé való őszinte nyitottság hiányát.
Ez a természetellenesség pedig elsősorban már a vizuális stilizálásnak köszönhető. A szűk képarány persze nagyon szépen érzékelteti a hosszú, álmatlan éjszakákon Donya köré záródó falakat, ugyanakkor a tablószerű kompozíciók és a beállítás-ellenbeállításszerű építkezés ügyesen el is szigeteli egymástól a szereplőket. Míg a negatív terek folyamatos ürességgel fenyegetnek, az árnyalatoknak inkább a sötét tónusokban való megrekesztése a szereplőknek a saját magukra jutó értékes idő elenyésző mértékét érzékelteti: szinte minden este történik, hiszen nappal a gyárban dolgoznak. A film így végsősoron finoman a kultúrák kapitalista kizsákmányolásának kérdését is problematizálja – már maga a kínai szerencsesüteménygyár is megfelelő helyszínként szolgál ehhez.
A 2023-as Sundance-en bemutatott Fremont minden ügyes stilizálás ellenére – vagy pont azok által – valóságosan fogalmaz az emberi magány tragédiájáról. És éppen amiatt képes szívhez szólni, hogy cselekményéből nem próbál traumafeldolgozó fejlődéstörténetet kovácsolni, a néző a parányi változásokból és még elenyészőbb érintésekből kénytelen összerakni a lány elszigeteltségének kiúttalanságát. Még a film túlságosan egyszerűnek ható, optimista lezárása (egy váratlan Jeremy Allen White-cameo) sem értelmezhető teljes mértékben pozitív változásként. Végig azt kérdezgetjük magunktól, hogy – jó, jó, de még mennyi szerencsesütit kell feltörnünk ahhoz, hogy tényleg megtaláljuk, amire vágyunk?
