Végéhez közeledik a Titanic Nemzetközi Filmfesztivál 21. kiadása. A fesztivált záró Jarmusch-film előtt még számba vesszük a héten látottakat.
A fesztivál közepére valahogy nagyon besűrűsödtek az amerikai függetlenfilmek. Ez mondjuk előrelátható volt, hiszen egy teljes szekciót szenteltek ezeknek a Sundance-illatú alkotásoknak, de a versenyfilmek egyike is az volt, sőt, az Európai történetek szekció filmjei közül is volt, ami stilisztikailag inkább ebbe táborba tartozik. Indításnak mindjárt ott volt a Jobb angyalok (The Better Angels), ami Abraham Lincoln gyerekkorának pár évét meséli el, illetve inkább illusztrálja. A kis Abe autodidakta módon tanul meg írni és olvasni, s édesanyja elvesztését igencsak nehezen viseli, de új mostohaanyja (Diane Kruger) cseppet sem mostoha módon viselkedik vele: szeretettel viszonyul hozzá és segít neki oltani hatalmas tudásszomját. Nem is különbözhetne erősebben a film a tavalyelőtti Spielberg-féle megagiccses übereposztól: itt egy markáns (ha nem is túl eredeti) vizuális világ segítségével fejti ki a Terrence Malick vágójából elsőfilmes író-rendezővé avanzsáló A. J. Edwards a kis Lincoln meghatározó gyerekéveit – annyi viszont bizonyosnak látszik, hogy némi pátosz nélkül valószínűleg tabu lenne Amerikában hozzászólni a Lincoln-mítoszhoz, legyen az álomgyári nagyköltségvetésű film vagy fekete-fehérben prezentált, meghittebb hangulatú Sundance-üdvöske. Gyönyörű zenei aláfestésre suhan és siklik hát a kamera, s ha nem is pofába mászóan, de azért a díszletben ügyesen elbújtatva látszanak az amerikai hazafiság tárgyi relikviái (mint a későbbi elnököt ihlető világ részei). A széles látószögekkel, alsó kameraállásokkal, természetes fénnyel és minimális párbeszéddel/narrációval operáló, leginkább líraiként jellemezhető alkotás előreláthatólag meg fogja osztani a közönségét: a szegényes narratív váz miatt legtöbben elalszanak rajta és/vagy utálni fogják, a többiek meg a rajongásig imádják majd. Sajnos, mindez már csak digitálisan, ami azért hervasztó, mert ez a film tényleg celluloidról vetítve lenne az igazi.
A Fruitvale Station és az Átmeneti állomás (Short Term 12) képviselik azt a fajta igazi középutas amerikai függetlenfilmet, amelyeknek a Sundance révén létrejött egy ügyes kis kaptafája, amit mára egyre többen és egyre bátrabban használnak. Még mindig jobbak, mint a hollywoodi nagytestvéreik – súgtam oda az egyik kollegának a sötétben, de a bólogatás már nem volt olyan meggyőző. Ehhez a műfajtalanságból létrehozott műfajhoz való tartozás most már kezdi aláásni a jobbacska történeteket is: egyforma vizualitásuk, hasonló zenéjük, szinte ritmikusan találó vágásuk, lassan unalmassá váló szociális érzékenységük, egyívású színészeik egy nagy függetlenfilmes masszává gyúrják őket össze. Pedig a két történet nem is különbözhetne jobban egymástól. Az agyondíjazott Fruitvale Station egy színesbőrű közegben játszódik, s a „megtörtént események alapján” címkét használja ki ismét, talán épp egy annyi különbséggel, hogy egy elég jól mediatizált, viszonylag nagy visszhangot kiváltó eseményről van szó. Történt ugyanis, hogy 2009 január elsején, egy friscói szilveszteri buliról hazafelé tartó oaklandi fiatalt, Oscar Grantot halálosan megsebesített egy rendőr a film címét adó HÉV-állomáson. Az esetet megannyi mobiltelefon kapta lencsevégre, és elég nagy társadalmi elégedetlenség-hullámot indított el, úgyhogy mondhatni nem lehetett nem adaptálni az esetet. Esetet írtam, és nem sztorit, nem véletlenül: az izgalmas rész a film végén zajlik le, meglehetősen hamar. Ami csak kisjátékfilmre lenne elegendő. Így aztán fel kellett kicsit dagasztani a filmet 90 percesre, erre a legkézenfekvőbb mód az áldozat előéletének prezentálása. Ami alapvetően sikerült is: többé-kevésbé elérik, hogy empatizáljunk a fiatal, 22 éves Granttal, aki igaz, hogy volt börtönben, de a kislányát nagyon szereti, alapvetően kedves ember, csak hát ugyanaz a problémája, mint megannyi más fiatalembernek: a munkanélküliség és a drogok, mindkettőből éppen kilábalni próbál. A film maga meglehetősen szokványos panelekkel operál, de a főszereplő Michael B. Jordan (a The Wire / A drótból lehet ismerős) játékával megmenti az unalomtól.
Ugyanabból a nagy Sundance-kalapból származik az Átmeneti állomás is, még ha a sokszínű USA egy teljesen más társadalmi szeletéből is választ sorsokat magának. Grace (Brie Larson) és pasija, Mason (John Gallagher, Jr.) egy „különösen veszélyeztetett fiatalokkal foglalkozó ideiglenes nevelőotthon” felügyelői, ebbe a – pár felnőtt és egy maréknyi gyerek alkotta – kvázi-árvaházi mikrotársadalomba nyerünk egy másfélórás bepillantást. Úgy tűnik, hogy minden sínen van, „business as usual”, már amennyire egy ilyen nevelőotthonban az lehet, amikor érkezik egy új lány, Jayden, s ezzel párhuzamosan Grace-nek döntenie kell, hogy mennyire veszi komolyan Masonnal való kapcsolatát (spoiler: terhes lesz tőle). A dolgot az is árnyalja, hogy Jayden sorsában félig-meddig magára ismer, ami elfelejtettnek hitt traumákat hoz elő (bizony, bizony, az idő egy lapos kör, amint azt most már a True Detective-ből is tudjuk). Ha valaki nem értené: azzal, hogy a lánynak segít, magának is segít. Megértettük? Jó. Kedves, humoros és szívmelengető film, de nem sok újat kínál a megszokott függetlenfilmes műfaj (igen, nevezzük most már bátran műfajnak) narratíváin kívül (illetve egy darab igazán jó és hátborzongató jelenet van benne: a polipról szóló gyerekmeséé), annyira, hogy még sokat beszélni is nehéz róla.
Habár angol-ír-szingapúri koprodukció, a Mister John az egzotikus díszletet és keretet leszámítva ugyanazokkal az ásítozásra ingerlő amerikai low budget függetlenfilmes sémákkal dolgozik, mint az előző két tárgyalt film. Gerry (a Trónok harcából és A drótból ismert Aidan Gillen) Londonból Szingapúrba utazik halott testvérének lezáratlan ügyeit lezárni, de egyre jobban belegabalyodik az ottani viszonyrendszerbe. A halott báty ruháinak magára öltésével szimbolikus utazásba kezd, melynek ösvényét egy-két szürrealizmus felé kacsingató jelenet vagy erotikus töltetű szituáció szegélyezi. Sajnos, a film színészileg leginkább mereven a kamera mellé nézésből, és ehhez passzoló cammogó vágásból áll, úgyhogy a kevésbé türelmes nézők nem fogják üdvrivalgással honorálni Joe Lawlor és Christine Molloy második nagyjátékfilmes nekifutását. Szintén a thriller felé kacsingat a francia Apacsok (Les Apaches), aminek indiánokhoz semmi köze, de más őshonos fajhoz annál inkább: Korzikán játszódik, s az ott jelenlévő különféle nyelvek/nemzetek/etnikumok/bevándorlók (még erdélyiként sem egyszerű elmagyaráni ezeket az autoriter francia szabályozások tükrében) közti feszültségeket tematizálja négy fiatal fegyverlopásán keresztül. A viszonylag egyszerű sztori nem rejt különösebb mélységeket, kelet-európaiaknak az efféle nemzet(iség)i különbségek úgyis egyértelműek, a többieknek meg lehetetlen elmagyarázni.
Körülbelül egy hosszabacska videoklipre való vizuális ötlet van elszórva a bolgár Viktoria 155 percében, ami testvérek közt is pofátlan vágói teljesítmény. Ha nem tenné ennyire próbára a néző türelmét, egész nagyszerű film lehetne belőle. Három egységre tagolódik a film: az első részben a bolgár kommunizmus mindennapjait dobja fel egy kislány, Viktoria megszületése, hiszen nincs köldökzsinórja. Az egyetlen bökkenő mindössze az, hogy az anya inkább Nyugatra szökne, mintsem újszülöttet szoptatna. Zsivkov elvtárs az új szocialista mintaember prototípusát látja a csecsemőben, így aztán felkarolja, egész gyerekkorában pótapaként funkcionál – ez lenne a második rész. A harmadikban pedig az immár kamaszodó Viktoria édesanyjától való teljes elhidegülése, majd nagymamájával való összemelegedése a téma, felnövésfilm-köntösbe bújtatva. A nagyon románújhullámosan induló alkotás második harmada kellemesen abszurdba csap át, s egészen ennek végéig le is tudja kötni a néző figyelmét, azonban az utolsó harmad mélabús elnyújtottsága majdnem semlegesíti az addigi élményt. Kár érte. Két óra alatti játékidővel jobban be tudná osztani azokat az igen erős szimbólumokat (vér, tej, köldökzsinór), amik a film három részét és a három nőgenerációt összekötik. A Viktoria egy új kelet-európai, köldökzsinór nélküli női film prototípusa, ami hosszútávon nagyszerű dolog, csak a vágót kellett volna jobban ösztökélni.
Még van két nap a Titanicból, ami alatt meg lehet tekinteni az új, zseniális Jarmuscht, sőt, a Tabánban pótvetítéseket tartanak, ami a Lovak és embereket, a Fekete levest és a fesztiválnyitó Kálváriát jelenti.
[A fesztiválról szóló beszámolónk első része itt olvasható]
