A változás megfoghatatlansága – Conversations with Friends / Baráti beszélgetések

2022. július 11. – írta Vigh Martin

A Normális emberek némileg váratlan sikere nyomán nem volt kérdés, hogy Sally Rooney első regénye, a Baráti beszélgetések sem kerülheti el a megfilmesítést. A minőség pedig ezúttal is majdnem minden tekintetben a helyén.

Hány kiló egy űrruha a Földön? – Kocsis Ágnes: Éden

2020. augusztus 18. – írta Sztercey Szabolcs Benedek

Kevés rendező képes megőrizni a stiláris és tematikai egységét több filmen keresztül úgy, hogy közben ne váljon önismétlővé. Kocsis Ágnes határozottan ezen kevesek közé tartozik, hisz mindegyik filmje gyakorlatilag ugyanazt a témát járja körbe nagyon hasonló filmnyelvi eszközökkel, mégis megőrzik érvényességüket. Ez javarészt az Édenre is igaz, bizonyos elemeiben azonban eltér az eddigi filmektől (Friss levegő, Pál Adrienn), ami nem mindig válik a nézői élmény és a film előnyére.

Vissza a természethez – Jan Zabeil: Drei Zinnen / Három hegycsúcs

2018. május 10. – írta Tóth Menyhért

A Három hegycsúcs nagyon, olykor már-már vánszorgóan lassan haladó thriller, de ennek révén válik igazán izgalmassá a szereplők és az őket körülvevő természeti táj közötti viszonyrendszer-változás.

Hétlábú magyar fizikusok – Denis Villeneuve: Arrival / Érkezés

2016. november 13. – írta Jakab-Benke Nándor

Sokan nyilatkoznak úgy erről a filmről, hogy számukra az év meglepetése. Aki látta Denis Villeneuve többi filmjét, annak viszont nem lehet meglepetés.

Ez történik, ha nőket engedünk a rendezői székbe – Maren Ade: Toni Erdmann

2016. szeptember 13. – írta Dobi Ferenc

A cannes-i kritikusok idei kedvence egy olyan 162 perces film volt, amely nem látványával vagy történetével hódított, hanem furcsa karaktereivel, bizarr és feszélyező (de annál viccesebb) jeleneteivel, valamint az egész mélyén dobogó szívvel.

Anya és fia, úton a fény felé – Fliegauf Bence: Liliom ösvény

2016. február 16. – írta Mihai Fulger

Fliegauf Bence hatodik játékfilmje, a Liliom ösvény világpremierjét február 13-án tartották a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál Fórum szekciójában. A rendező neve ismerősen cseng a Berlinale közönsége számára, hiszen korábban két filmjét is beválogatták ugyanebbe a szekcióba – a Rengeteget 2003-ban és a Dealert 2004-ben –, sőt, a központi versenyprogramhoz is sikerült csatlakoznia a Csak a széllel, amit többek közt a zsűri nagydíjával, Ezüst Medvével tüntettek ki 2012-ben.

Azért a víz az úr – George Ovashvili: Simindis kundzuli / Corn Island / Kukoricasziget

2015. május 12. – írta Petz Anna

A koprodukciós felállásban készült Kukoricasziget Magyarországon először a Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon került vászonra. George Ovashvili harmadik nagyjátékfilmje univerzális kontextusban beszél a kisember kiszolgáltatottságáról, miközben a kortárs nemzetközi konfliktusokat is megpendíti.

Hűvös valóság – Nuri Bilge Ceylan: Kis Uykusu / Winter Sleep / Téli álom

2015. január 22. – írta Ferenczi Szilárd

Hemingway úgy gondolta, hogy „senki sem különálló sziget”, azonban Nuri Bilge Ceylan cannes-i nagydíjas Téli álom című filmjének emberi kapcsolatai láttán ennek ellenkezőjéről győződünk meg. Minden ember egy sziget tehát, gondolhatjuk a 196 perces játékidőnek közel a végén, ráadásul egy olyan sziget, ahol barlanglakásba tuszkoljuk a szeretteink iránti empátiát, a megértést és a feltétel nélküli elfogadást, majd hagyjuk, hogy ráhavazzon.

Jim Jarmusch világa 2.

2014. február 5. – írta Lasztóczi Petra

Jarmusch, aki nemrég ünnepelte a 61. születésnapját, New York avantgárd művész-zenészvilágába csöppenve kezdett el filmkészítéssel foglalkozni a nyolcvanas években. Első filmjei elválaszthatatlanok ennek a szubkultúrának az életérzésétől és zenei világától, amelynek éppúgy része a graffiti, a rap, a break, mint a keleti filozófia, a latin-amerikai zene vagy éppen Tom Waits new wave és blues sanzonjai. [első rész itt]

Kelet-európai dolgok – Prikler Mátyás: Ďakujem, dobre / Köszönöm, jól

2013. szeptember 12. – írta Kovács Bea

Prikler Mátyás filmje közben és után is, hosszú idő után először, azt éreztem, hogy nem, nem akarom filmen is azt az emberi nyomort és szenvedést látni, ami naponta körülvesz. Mármost nem feltétlenül a közvetlen, szűkebb környezetemre gondolok (bár a szépen összefonódó narratív szálak széles skálán mozgó családi és személyes drámákat is felkínálnak): inkább egy általános, tipikusan kelet-európai kilátástalanság és reménytelenség fogalmazódik meg a Köszönöm, jól százharminc percében, az ezzel való, szinte erőszakos szembesítés pedig nem biztos, hogy kívánatos.