Kevés rendező képes megőrizni a stiláris és tematikai egységét több filmen keresztül úgy, hogy közben ne váljon önismétlővé. Kocsis Ágnes határozottan ezen kevesek közé tartozik, hisz mindegyik filmje gyakorlatilag ugyanazt a témát járja körbe nagyon hasonló filmnyelvi eszközökkel, mégis megőrzik érvényességüket. Ez javarészt az Édenre is igaz, bizonyos elemeiben azonban eltér az eddigi filmektől (Friss levegő, Pál Adrienn), ami nem mindig válik a nézői élmény és a film előnyére.

Az Éden alapötlete egy roppant egyszerű, de működő high concept: egy fiatal nő, Éva (Lana Baric) allergiás mindenre, ami a modern világ hozadéka. Bármilyen kemikália, a légszennyezés, az elektromágneses- és rádióhullámok erős rohamokat váltanak ki nála, Éva emiatt teljes izolációban él egy számára tervezett és biztonságossá tett lakásban, amit a vele kísérletező kutatócég biztosít neki. Testvére, Gyuri (Bocskor Salló-Lóránt) gondoskodik róla, akinek emiatt nem igazán van saját élete. Egy per keretében megismerkedik egy pszichológussal, Andrással (Daan Stuyven), akiben talán megjelenik a magány felszámolásának lehetősége.

Az Éden tehát jól illeszkedik az eddigi filmek sorába: a magányról és elszigeteltségről szól, az emberi kapcsolatok lehetőségeiről és időnként körülményes mivoltáról, erre azonban rárakódik egy laza sci-fi-, és ezzel együtt ökológiai kontextus. Éva magányának oka elsősorban egy betegség, ami fölött nincs kontrollja: a modern világ egész egyszerűen nem hagyja létezni és teljes értékű emberként funkcionálni, nem érhet hozzá másokhoz, egy abszurd méretű űrruhában hagyhatja el a lakást, holott az igénye nagyon erős az emberi interakciókra. A film azonban okosan más kapcsolati formákat is tárgyal, amelyek mindegyikében ott lapul a magány és az elhidegülés veszélye, ugyanakkor a meghittség és az intimitás lehetősége is. Gyuri mintegy féltékeny lesz, amikor András megjelenik az életükben, és egy időre dacosan kivonul Éva életéből, magára hagyva őt. András is naponta szembesül egy nehézkes viszonnyal: egyedül neveli kislányát, akivel nem mindig találja a megfelelő kommunikációs csatornát. Éva és András viszonya valamelyest összetettebb: Éva kezdeti elutasító magatartása ellenére egy, a barátság és a romantikus vonzódás között lebegő kapcsolatba bonyolódnak, amiben valamilyen formában mégiscsak boldoggá teszik egymást. (Fontos, hogy a film azokat a kapcsolatokat is megmutatja, amelyeket nem egy irányíthatatlan tényező határoz meg, hanem egyszerű és emberi érzések működtetnek.)

Ugyanakkor Éva betegsége jó metaforája a modernkori magánynak: könnyen és érzékletesen fordítható át vizuális nyelvvé. A letisztult, távolságtartó és minimalista fényképezés, az űrruhában üldögélő vagy épp szánkózó főhős képe, vagy Éva lakásának ijesztő sterilitása és üressége mind remek leképzése a világtól való elzártság érzésének. Ugyanakkor az eddigi Kocsis Ágnes-filmekhez képest látunk egy erős különbséget: a Friss levegőt és Pál Adriennt is jellemző geometrikus, elidegenítő vizuális nyelv elsősorban egy már-már kisrealista közegben és térben jön létre, míg az Éden egy erősen megkonstruáltnak tűnő miliőt kreál azért, hogy megszülethessenek ezek a kompozíciók. Valami hasonló történik a szereplőkkel is: az előző két film főhőseiben van egy könnyen átélhető hétköznapiság, hisz ők elsősorban az élet egyhangúságába ragadtak bele, így a filmek feszültsége elsősorban abban áll, hogy a képi és narratív minimalizmus ellenére is nagyon emberiek a szereplők, egyszerű problémákkal. Ennek köszönhetően szinte automatikusan érthetővé és érezhetővé válnak és könnyen tudunk „menni” velük a történetben: a boldogságot kissé esetlen és kínos társkereső eseményeken kajtató Viola, vagy a süteményt falatozó, majd régi barátja keresésére induló Piroska egyből működőképes szereplőkké válnak. Ezzel szemben Éva problémája ugyan érthető, de egy nehezebben átérezhető, kissé idegen és elemelt kontextusban zajlik, amihez hozzáadva a távolságtartó, közeliket nélkülöző képi világot és a nagyon vékony történetet, helyenként száraz filmélményt kapunk.

Egyrészt érthető, hisz a főhős világtapasztalata valóban ilyen lehet, de másrészt mégis a film hatékonyságát aknázza alá. Valahol pontosan az univerzalitásra való törekvés, a túlságosan lecsiszolt és szikár filmvilág miatt tűnnek el néha azok a kis, abszurd részletek, amik a Friss levegőt és a Pál Adriennt élőbbé, zamatosabbá teszik. Az Éden akkor működik a legjobban, amikor eltalálja ezeket az apró furcsaságokat (például az András kislánya, Liza által a szobában végigröptetett távirányítós műanyag bálna, vagy a már említett űrruhás Éva behelyezése a mindennapi életterekbe), nem pedig olyankor, amikor idézetszerűre faragott párbeszédekkel kommunikálnak a szereplők, vagy a gondosan kimunkált, de a stílusra apelláló képeket látunk. Valószínűleg emiatt is válik időnként érdekesebbé és átélhetőbbé a két mellékszál (Éva és Gyuri, illetve András és Liza), mint a főszálként kijelölt Éva és András kapcsolata.

Ezek szerencsére inkább aránybeli problémák és nem jellemzőek a film egészére, hisz az mindezzel együtt az Édennek sikerül feltennie és körbejárni a megfelelő kérdést: tulajdonképpen mi is történik az emberi kapcsolatokkal a modern világ kontextusában – mi több, ezt továbbra is egy megalkuvásmentes és szigorú, pontos rendezői vízió mentén teszi. Minden bizonnyal szükséges egy másfajta nézői hozzáállás a film befogadásához, hisz könnyen ráfogható, hogy vontatott, de a téma függvényében többé-kevésbé mégis megfelelőnek tűnik ez a hossz és ritmus ahhoz, hogy a magány valóban fojtogató, lassan felemésztő mivolta filmnyelvi szinten is kifejezésre kerüljön. A szinte mániákusan narratív filmek sokasága között pedig különösen fontos az olyan film, ahol a kép nem csak a történet elmesélésére szolgáló eszköz, hanem maga a tartalom. Kocsis Ágnes szerencsére kiválóan műveli ezt, és az Édent is ezek a pillanatok teszik releváns filmmé. Nem beszélve a világjárvány miatti ijesztő aktualitásáról, ami minden bizonnyal véletlen, hisz egy tíz éve készülő alkotásról van szó, de mégiscsak: mintha Kocsis Ágnes nagyon érezne valamit a világból, aminek fényében a film egyszerre rémisztő, de valahol reménykedő befejezése jó értelemben hagy kérdéseket a nézőben.