A szexualitás és a halál az eddigieknél is szorosabban fonódik össze Robert Eggers Nosferatu-változatában.

103 éve Drakula-lopásnak indult, de hamar Bram Stoker regényétől függetlenedve, saját jogán is mitológiát kezdett építeni a Nosferatu. Friedrich Wilhelm Murnau 1922-es gótikus rémmeséje épp a németségével adott más jelentést az eredeti műnek, visszamenőleg könnyen magára olvashatóvá téve a nácizmushoz vezető utat (lásd Caligaritól Hitlerig), majd Werner Herzog 1979-es változata lassú, melankolikus darabként ismét csak a német polgárság bukását hangsúlyozta (olyan elegáns megoldásokkal, mint hogy Orlok kastélya a wagneri A Rajna kincse dallamaira bontakozik ki a ködből, tehát a gonosz születése az oly fontos Rajna születésével egyenlő). Robert Eggers változata eleinte úgy tűnik, csupán hűen, kompetensen követi az előzőeket, nem tesz hozzájuk sokat (ami szintén nem kis teljesítmény), de idővel kiderül, hogy a történelmi horrorfilmek mesterének nagyon is van saját értelmezése: az eredetihez illő, ám kifejezetten 21. századinak ható változtatásai új színekkel gazdagítják a fekete ötven árnyalatát.

A különbségek fő forrása Ellen Hutter (Stokernél és Herzognál Lucy Harker) figurája, aki eddig kvázi vétlen áldozata volt Orloknak/Drakulának, hiszen az erdélyi gróf a férjénél lévő medál láttán kezdett vonzódni a fiatal nőhöz. Eggers Ellenje (Lily-Rose Depp) viszont kiskorától sötét fantáziákkal küzdő, igazi gótikus nőalak, aki maga idézi meg a Halált. A magányos fiatal nő társat, gyakorlatilag szexuális partnert keres, így Orlok a női pubertásra és kielégítetlenségre adott démoni válasz. Bár Ellen ma már boldog felesége Thomas Hutternek (Nicholas Hoult), a gonoszt nem lehet visszafordítani: ahogyan a korábbi változatokban, úgy itt is Nosferatu elkerülhetetlenségéből fakad az igazi borzalom. A vámpír jön, közeleg, a mit sem sejtő kisváros pedig védtelenül zuhan a karjaiba. Akárcsak Ellen, akinek ezzel a háttérrel az önfeláldozása is kicsit mást jelent.

Ahogyan a korábbi két film, úgy Eggers Nosferatuja sem durva horror, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne borzongató. Az író-rendező eddig is elsősorban azzal szerzett hírnevet, hogy a filmjei (A boszorkány, A világítótorony, Az északi) fizikaiak, földközeliek. Életszagúan idézik meg a régmúltat, és ebbe szövődik bele a horrorisztikus fantasztikum – ami a hiteles történelmi körítés miatt elfogadhatónak érződik, mintha évszázadokkal ezelőtt a babonaság és a természetfeletti a mindennapok része lett volna. A valóságosság, a mocsok és a horror ütközése pedig kiemeli az emberi tényezőt: a hősöket magukba szippantja egy ijesztő, de valahol számukra természetes, sötét világ, ebben kell boldogulniuk. A Nosferatu egyik kulcsgondolata is az, hogy a misztikus Kelet-Európához kötött monstrum azért veszélyes a két lábbal a földön álló Nyugat-Európára, mert oly távoli tőle. A felvilágosult kisvárosba megérkezik az idegen, a középkori babonaság, az elfeledett és elnyomott sötétség. Wisborg lakóinak először el kell fogadniuk a sötétség létezését, meg kell ismerniük azt ahhoz, hogy legyőzhető legyen.

A történelmi igényesség a Nosferatuban is elismerésre méltó, elsősorban Erdély és Orlok ábrázolását tekintve. Robert Eggers szakított az előzőt két film fehér bőrű, hegyes fülű vámpírjával: a szörny itt meglepően valóságos. Mint egy történész rámutatott, Bethlen Gábor katonáinak ruházatát viseli, harcsabajsza pedig aláhúzza, hogy egy 16. századi nemesember, aki történetesen évszázadok óta halott, ezért úgy néz ki, mint egy kihantolt holttest. Orlok nem túlvilági rém, hanem egy oszladozó kriptaszökevény, aki Bill Skarsgard fantasztikus alakításában erős akcentussal, lassan, szinte szótagolva dörmög angolul. A film különlegessége azonban az, hogy a fentebb leírt külsőségeket alig láthatjuk: Orlok végig az árnyékban rejtőzködik, csak részletekben mutatkozik, egészében csak az utolsó percben: amikor a napfény megvilágítja, akkor pedig el is enyészik. Rémisztgetés helyett Eggers végig a kíváncsiságunkra alapoz: vágyjuk látni a rettenetet, akárcsak Ellen.

A Nosferatu harmadik főszereplője, Thomas Hutter a tisztességes német polgár, akiből azonban hiányzik az az őserő, amely Ellent vonzza Orlokban. Ide kapcsolódik Eggers újabb merész változtatása: a vérszívás leplezetlen szexualitása. A legtöbb vámpírfilmben szintén kap némi erotikus töltetet ez a cselekmény, azonban általában lágy érzékiség kapcsolódik hozzá – itt viszont vad állatiasság. Nem lehet nem észrevenni, hogy Orlok úgy mozog vérszívás közben, mintha szexelne, talán valóban magáévá is teszi áldozatait. S mivel Orlok maga a halál, Ellen a halál szerelmeseként értelmeződik – erre is expliciten utal a film a középkorias halál és a lányka-ábrázolásokkal, amelyek előbb könyvillusztrációként jelennek meg, majd Ellen és Orlok találkozása utánozza ezeket. Ellen halálos szexbabát teremtett magának. A csontvázként ábrázolt halál és az ereje teljében lévő, gyönyörű lány összesimulása az élet múlandóságára emlékeztet, és ez a szintén a középkorból bekúszó memento mori a Nosferatu egyik fő gondolata is.

A Nosferatunak tulajdonképpen nem Orlok a főszereplője, hanem az átlagemberek, akiket romlásba dönt – épp ezért érződik valódi tragédiának a haláluk, főleg a Harding családé (Aaron Taylor-Johnson, Emma Corrin). A járvány, amely letarolja Wisborgot több, mint egyszerű pestis – a lecsupaszított halál, ami persze a covid-járvány óta plusz árnyalatot is kap. Itt kapnak jelentőséget a korábbi filmeknél hangsúlyosabb orvosszereplők: Sievers (Ralph Ineson) és mestere, az okkultizmusban is elmélyedő von Franz (Willem Dafoe) először a korabeli orvostudomány módszereivel közelít a betegséghez és főleg a transzba eső Ellenhez (Lily-Rose Depp a fizikai színház kiemelkedő alakítását nyújtja), majd felismeri, hogy itt az éterrel, érvágással és hasonlókkal nem sokra mennek. Aki a gonosszal néz szembe, annak az ő játékszabályait kell követnie.

A Nosferatu már a retró stúdiólogókkal megágyaz a hangulatnak, amit végig képes fenntartani: vigyorgó cinefilként hagyhatjuk, hogy Eggers egyre mélyebbre vezessen ebbe a sötét felnőttmesébe. A Nosferatu felvillanyozó élmény, mert úgy borzaszt el, hogy közben árad belőle valamiféle báj és stabilitás. Főleg von Franz karaktere, bizonyossága képviseli ezt: a sötétség legyőzhető, de ez nem kisebbíti az áldozatokat, amelyeket megkövetel. Emellett a film lebilincselően szép is: az éjszakai jelenetek annyira deszaturáltak, hogy szinte fekete-fehérek, éppen ezért tökéletesen kivehetőek, ami manapság sajnos kuriózum. A vizualitást tekintve az új változat a kissé szegényesnek ható, kopár Herzog-változat vagy az expresszionista Murnau-kiadás helyett az Eggers-stílust követi (az operatőr ismét Jarin Blaschke): a Nosferatu kies szépsége felváltva sáros és valóságos, illetve rémálomszerű és színpadias. Hiszen így néz ki, amikor egy kanos kisasszony magára szabadítja a pusztulást.