Sűrű atmoszférájú, klausztrofób gótikus horror A Demeter utolsó utazása – amely a Bram Stoker-féle Drakula egyetlen fejezetén, a hajónaplón alapul –, az érthetetlen dramaturgiai következetlenségek azonban jelentősen rontják az élvezeti értékét.
Rövid időn belül már a második olyan filmnek örülhetnek a Drakula-univerzum rajongói, amely az erdélyi vérszívó gróf történetének egy sajátos epizódját – avagy epizodistáját – dolgozza fel, kiemelve azt/őt a legenda egészéből; bár ezt két teljesen eltérő alapállásból teszik. Míg Chris McKay Renfield című, a fővámpír segédjét középpontba állító filmje vállaltan trashjellegű és önironikus – ebből kifolyólag, minden hibája ellenére, fergetegesen szórakoztató – alkotás, mai környezetbe helyezve és Nicolas Cage-dzsel Drakula szerepében, a veterán norvég horror-rendező, André Øvredal úgy döntött, megtartja a mítoszt annak klasszikus, gótikus műfaji-történeti keretei között, és mindenekelőtt komolyan veszi önmagát. A Demeter utolsó útja tehát teljesen más nézői ráhangolódást igényel, mint a Renfield – de teljesen más elvárásokat is ébreszt. A film Bram Stoker regényének egyetlen, mindössze néhány oldalas fejezetén alapul, a Demeter nevű orosz szkúner kapitányának hajónaplóján, illetve a hajó viharos körülmények közt történő angliai partot éréséről beszámoló hírlapi tudósításon (ez utóbbi olvastán némi nosztalgiával vegyes rosszallással nyugtázhatjuk, hogy stílusának választékosságát tekintve már a sajtónyelv sem a régi). A kapitány feljegyzéseiben arról számol be, hogy a bulgáriai Várna kikötőjében faládákból álló magánrakományt vettek fel, a hajón azonban egyre különösebb és vészjóslóbb dolgok történnek útközben, ezek pedig összefüggésbe hozhatók a titokzatos szállítmány tartalmával. A hajón valami szörnyűséges is utazik, talán maga a gonosz. Mit tagadjuk, a matrózok hullnak, mint a legyek, hogy a végén… de egyelőre ne szaladjunk ilyen messzire. Øvredal sötét, acélszürkés-barnás tónusú képeivel kitűnően teremti meg a végzetes bezártságélményt, az utazás klausztrofób hangulatát: körös-körül a háborgó, végtelen tenger, felettük az éjszakai égbolt, a hajóról egyszerűen nincs menekvés. Vagy felveszik a harcot a gonosszal és legyőzik azt, vagy mindannyian elpusztulnak, mielőtt a szkúner célba érne. (Nem nagy szpojler: a regényben ez utóbbi történik.)
Ha valakinek erről az alaphelyzetről egy másik, űrbéli utazás jut eszébe egy zárt hajón, nem téved: a Demeter alkotói egyértelműen Ridley Scott A nyolcadik utas: a Halál című klasszikusát tekintették mintának, és ez nem is volt rossz döntés. A sűrű, babonás elemekkel is játszó atmoszférateremtésen túl – ami a film egyik erőssége – ez a vámpír megformálásában is megmutatkozik: Drakula alakjának kialakításában egyaránt szerepet kapott a Murnau-féle Nosferatu Orlok grófjának megidézése és az Alien xenomorph-figurája; ezen kívül egyfajta prehistorikus, denevérszerű szárnyas lényt és némiképp Gollamot is eszünkbe juttathatja. A vámpír tehát itt végképp elveszíti a korábbi feldolgozások zömének arisztokratikusan elegáns auráját, és állati, ragadozó mivoltában áll előttünk, a szó legszorosabb értelmében bestiaként – más kérdés, hogy ez a szörnyalak csupán az első fölbukkanásáig képes félelmetes benyomást kelteni, ilyen értelemben túl korai a teljes figura megmutatása, mert minden újabb ijesztgetésnél (amiből amúgy sincs túl sok) pontosan tudjuk, mire számíthatunk.
De ez a kisebbik baj: minden adott egy vizuálisan remekül kivitelezett rémtörténethez, a forgatókönyvi és dramaturgiai következetlenségek, megmagyarázhatatlanul nonszensz hibák mégis eluralják a narratívát és rontják a filmélményt. Karakterek és cselekménybonyolítás terén a film nem ragaszkodik szorosan az alapanyaghoz, és ezt a hajónapló bejegyzéseinek hiátusai lehetővé is teszik. Azt viszont kénytelenek vagyunk a korszellem rovására írni (mivel semmi nem indokolja, nincs szerepe a cselekmény bonyolításában), hogy a főszereplő figuráján keresztül az alkotók – hevenyészve bár, de – a rasszizmus kérdését is tematizálják: a hajóorvosnak elszegődő Clemens doktor, a Demeter... Ripley-je (Corey Hawkins) egy Cambridge-ben végzett fekete orvos (1897-ben járunk…), aki azért kényszerül így keresni kenyerét, mert bőrszíne miatt nem kap munkát (a Balkánra pedig úgy vetődik el, hogy meghívják a román királyi udvarba, de amikor kiderül, hogy színesbőrű, nem alkalmazzák). Legfőbb segítőtársa egy cigánylány (Aisling Franciosi), akit Drakula lényegében tápláléknak hurcol magával, ő azonban kiszabadul a ládájából, és ennek örömére – bár egész addigi életét a falujában élte le – elkezd folyékonyan angolul beszélni. Ezek azonban megbocsátható részletkérdések, amelyek érdemben nem befolyásolják az elbeszélés menetét. Az a mód viszont, ahogyan hőseink felveszik a harcot a megtestesült gonosszal, arra enged következtetni, hogy ennél ostobább legénységet még nem hordott a hátán a tenger: miután megtalálják Drakula rejtekhelyként használt ládáját, és arra is rájönnek, hogy a napfény árt a vámpír egészségének (mivel fertőzött társaik igen látványosan égnek el napfelkelte után), olyan bonyolult stratégiát dolgoznak ki a szörny legyőzésére, amelyet nemhogy a nézők, de valószínűleg ők maguk sem értenek – ahelyett, hogy napközben egyszerűen kicipelnék a ládát a fedélzetre és felnyitnák a tetejét.
Talán az efféle narratív – nevezzük így – egyenetlenségek kompenzálásaként is igyekeznek a film készítői bölcseleti értelemben nagyot markolni: a vámpír kozmikus magányáról és a végső pusztulástól való félelméről (amely végeredményben emberivé teszi) szóló eszmefuttatások hatásosak ugyan, de a szintén a Murnau-féle változatból inspirálódó Herzog-film, a Nosferatu: Az éjszaka fantomja után nem hatnak túl újszerűnek. Az pedig, ahogyan Øvredal – ellentétben a kiindulópontként használt regényrészlettel – mégiscsak halovány happy enddel zárja a mészárlások sorát, arra enged következtetni, hogy a történetnek itt még nincs vége; márpedig attól tartunk, mindenki jobban járna, ha A Demeter utolsó útja tényleg az utolsó lenne.
