Bár az első rész sem fordította ki a helyéről az univerzumot, megvoltak a maga pozitívumai, amely elsősorban Demóna rendhagyó karakterrajzában mutatkozott meg. Másodjára a Disney már nem volt képes arra, hogy az egyediséget vigye tovább, és inkább a biztonságos giccsbe, a pazar látványba és a Angelina Jolie karizmájába fojtotta a folytatást. Teljesen kikapcsolt aggyal viszont egész ártalmatlanul, sőt, helyenként szórakoztatóan tud átsuhanni az emberen a film, ám mély nyomot nem hagy.

A 2014-es Demóna nagyon sarkítva akár a Disney ZS-kategóriás Jokere is lehetne: egy gonosz karakter eredettörténetét ismerhettük meg, aki nem pusztán azért gonosz mert csak, hanem mert a néző által is átérzhető körülmények formálták azzá. Demónával azonban tettek egy merőben szokatlan, mégis üdítő újítást: a szarvak alatt bizony érző szív lapul, és hiába próbálja szoborarcával és villogó tekintetével belefagyasztani az emberbe a szuszt, legbelül mégis egy gondoskodó és szerető anya. Mivel az első rész nem várt siker lett – több mint 750 millió dollárt hozott világszerte – a folytatás nyilvánvalóan megkapta a zöld lámpát.

A feladatot, hogy megrendezze a Demóna: A sötétség úrnője címre keresztelt második részt, Joachim Rønning kapta, akinek olyan filmeket köszönhetünk, mint a Karib-tenger kalózai ötödik része vagy a Las Bandidas. A forgatókönyvet ismét Linda Woolverton írta, aki bejáratott Disney-író: az első részen túl Az oroszlánkirály és a Mulan forgatókönyvében is segédkezett, az utóbbi években pedig Tim Burtonnek írta meg az Alice Csodaországban mindkét részét. Míg az első részben az ezerszer elhasznált mesepanelek mellé bevitte a már emlegetett csavart, a második rész semmi ilyet nem tartalmaz: a szereplők egytől egyig ezerszer hallott meseközhelyeket pufogtatnak, ami azért egy mese esetében persze nem főbenjáró bűn, csak az első rész ismeretében kicsit fájó, hogy ezúttal nem mertek ennél bátrabban viszonyulni Demóna történetéhez.

A cselekmény nagyjából ott folytatódik, ahol az elején abbamaradt: Aurora boldogan uralkodik a cukiságfaktor maximumára tekert birodalmában, az időközben színészcserén átesett Fülöp herceg pedig megkéri a kezét. Demónának vannak fenntartásai a frigy iránt, de gondosan elrejtett és feketébe csomagolt lelkének mélyéről mégiscsak előbányászik annyi jóhiszeműséget, hogy rábólintson. Nála már csak a másik anyós problémásabb: Fülöp anyja, Ingrith királynő ragaszkodik hozzá, hogy egy roppant kínos családi vacsora keretein belül vitassák meg a frigyet, ahol szájkaratéba kezd Demónával, a balhé azzal végződik, hogy elszabadul a pokol, Demóna pedig jó szokásához híven kirepül csukott az ablakon. Ezzel veszi kezdetét a nagy konfliktus, ahol a nézőn kívül mindenki számára megkérdőjeleződik Demóna megítélése. A megtépázott renoméjú fekete tündér egy seregnyi szárnyas lénnyel tér vissza a lagziba, ahol azért kiderül, hogy Ingrith sem feltétlenül a torta felvágását tartogatta az est fénypontjára.

Aki két mesénél többet olvasott életében, az nyilván ennyiből összerakja, mi is lesz itt a lényeg, és a film sem erőlködik túlzottan, hogy a modernkori Grimm-testvérekként találja fel újra a mesevilág spanyolviaszát. Minden megtörténik, aminek meg kell történnie, és tisztességes közepes szinten el is szórakoztat a látvány, mert nyilvánvalóan arra épít a film. A ruhák, a díszletek, a CGI-lények és a filmvégi csata tisztességes vizuális ingert ígér, emellé kapunk egy sor teljesen felesleges, de a játékboltokban biztosan nagy sikerrel eladható újabb cukiságot, a giccsmérő is minden eddiginél jobban kileng. A filmvégi csata valóban igen látványos és meglepően brutális is: ez kicsit el is gondolkodtat, hogy a 12-es karikával ellátott filmben miként is férhet meg egymás mellett a cukiskodó giccs és az erőszak.

Gyengébb pillanatokban még efelett is szemet lehet hunyni, azonban az, amit a szereplőkkel csináltak, a film legérthetetlenebb pontja. Chiwetel Ejiofor szerepeltetése például merő rejtély: az általa behozott motiváció néhány bölcs mondattal letudható lett volna bármelyik statiszta szájából, hiába visz fontos küldetést, hihetetlenül súlytalan karakter lett. A többi szereplőtől sem vártak el mást, minthogy hozzák a kétdimenziós mesei karakter szintjét, és ez pont Demóna esetében fájó: őt is aközé a két véglet közé szorították, hogy szenvedjen némán ücsörögve valahol, vagy tűnjön nagyon gonosznak. Angelina Jolie-nak szerencsére van annyi karizmája, hogy még akkor is piszokjó Demóna, ha csak szoborarccal kell csúnyán néznie, ám ennél komolyabb színészi alakítást még tőle sem vártak el.

Bár hosszúnak tűnhet a lista, mi minden felett kell szemet hunyni a Demóna folytatása esetében, valójában semmiben nem különbözik a mázsaszámra leforgatott tucatmeséktől: látványos, szép, semmilyen, de hellyel-közzel elszórakozik rajta az ember. Az igazán fájó pont ebben inkább az, hogy míg az első résszel tényleg fényt gyújtottak az élőszereplős Disney-adaptációk közt a bátor megközelítéssel, addig a folytatásban ezt a reménysugarat gyorsan el is oltották – valószínűleg félreértelmezték, miféle sötétségnek is az úrnője valójában Demóna.