Tim Burton Alice csodaországban című filmje már nehezen szemlélhető rendezői kompromisszumként. Ugyan néhány haloványan felskiccelt alkotói motívum sem lenne elég, hogy életet leheljen Lewis Carroll Alice-történeteinek legújabb folytatásába, ám Burton filmje a látvány terén is gyengén teljesít, ami a direktor kevésbé sikerült darabjait szemlélve is új, meglepő fejlemény.
A rendező korai filmjei kifejezetten invenciózus, eredeti ötvözetekkel előlépő alkotó benyomását keltették (Vincent, Pee Wee nagy kalandja). A hollywoodi rendezőt nem sokkal később blockbuster-guruként láthatjuk újra (Batman-széria), aki a nagyobb munkák szünetében sikeresen teljesíti ki markáns vízióját (Ollókezű Edward), vagy készíti el bravúros hommage-filmjét (Ed Wood). A kilencvenes évek közepétől készült mozik védjegye a sajátosan koreografált látványvilág, amely rendre a forgatókönyvek túlkapásait igyekszik ellenpontozni – hol több, hol kevesebb – sikerrel.
Mindamellett a személyesebb, korai filmjeit illető elismerő kritikai fogadtatás – az auteuri titulus odaítélésének bátor gesztusáig bezárólag –, valamint a töretlen box office-sikerek egyaránt megnehezítették a rendezői teljesítmény megítélését. Tünetértékű, hogy a rendezői pálya egyetlen markáns pénzügyi bukása ahhoz a Támad a Mars!-hoz köthető, amely végül kultikus értékű darabbá vált. Siker ide vagy oda, az utóbbi időkben Burton egyedül ötletes karakter- és látványkompozícióin keresztül demonstrálta tehetségét, miközben már amúgy is népszerű motívumait, problémaköreit variálta és popularizálta tovább, korai remekeinek light változatait létrehozva. A személyesebb projektnek tekinthető Halott menyasszony sem váltotta be igazán a hozzá fűzött reményeket: a technikailag és stílusát tekintve is markáns stop-motion film szemlélete ugyancsak a fáradtság jeleit mutatta.
Burton filmkészítői attitűdje mostanság leginkább ahhoz a képlethez igazodott, amely a Batman visszatérből eredeztethető: vagyis a rendező filmjeiben háttérbe szorult a történet kidolgozása, miközben előtérbe került a látványvilág – a vizuális kompozíció, vagy az expresszionista, illetve szürrealista karakterformálás vitte a hátán a filmeket. Amíg korai alkotásaiban sikerült a társadalmon kívül álló, szervetlen bábszereplőkbe Hollywood Frankensteinjeként sikerült lelket öntenie, addig az Alice csodaországban élőszereplői inkább élettelen bábokként rohangálnak Carrol univerzumában – a Vörös Királynőt leszámítva, aki az egyetlen épkézláb és kreatívan felépített karaktere a mozinak.
Az angolszász kritikusok tehát jó helyen keresgélnek, amikor a filmet az Avatar jelenségéhez hasonlítanák, csakhogy amíg Cameron képes a gyenge, nem túl invenciózus cselekményvázat a pazar látványvilág szolgálatába állítani, addig Burton láthatóan képtelen arra, hogy kijátssza az aduászokat. Burton folytatásának története szerint Alice immár felnőtt lányként, egy leánykérés körüli döntés felelőssége elől menekülve csöppen újfent Csodaországba, mit sem sejtve, hogy közben égető szükség vált rá a Vörös királynő elleni harcban. Csodaország lakói kart karba öltve tépelődnek, hogy eldöntsék, vajon ő-e az a lány, aki korábban náluk járt, aki beteljesítheti az orákulum jóslatát, ami eléggé nehézkes indítást jelent. A kaland- és akciójelenetekre feltűzdelt cselekményben előre haladva – amelynek tetőpontján egy sárkánnyal kell megküzdenie – válik éretté életének folytatására és elég elszánttá, hogy döntését meghozza.
A forgatókönyvíró tévedése abban áll, hogy csupán Alice karakterét igazítja Burton univerzumára, miközben Csodaország figurái haloványak és meglehetősen egydimenziósak maradnak, holott a különféle alternatív világok lakói egyaránt fontos alkotói elemek lehetnének (vö.: Karácsonyi lidércnyomás, Beetlejuice, Halott menyasszony, Nagy hal). Arról nem is beszélve, hogy a korai, 1951-es Disney-animáció épp azért tekinthető igen jól sikerült alkotásnak, mert a stúdió többi rajzfilmfilmjére jellemző stílus hamiskás giccse kitűnően árnyalja tovább Csodaország karaktereinek többarcúságát, majdhogynem hátborzongató, Alice számára értelmezhetetlen, egyszerre elbűvölő és aggodalomra okot adó különc figuráit. Mert amíg a korai Disney-adaptációban minden karakternek saját, markáns jelleme és önálló térideje van – a Nyúl folyton késésben van, a Bolond kalaposék egyfolytában nem-születésnapot ünnepelnek, addig Burton folyatásában minden szereplőnek egy rugóra jár az agya. Vagyis, ha úgy tetszik, Burton Csodaországa még Disney-vonalon is alulmarad, ami – valljuk be – érdekes teljesítmény a stúdió korábbi animátorától.