Adottak ugye, a témák, amelyek az utcán, az irodalomban (például Arthur Conan Doyle, Mary Shelley, Margaret Mitchell opuszaiban), a legendákban (a hesseni huszár, a boszorkányok), vagy akár a Hammer-stúdióban hevernek.
De mi történik velük, ha éppen a Tim Burton (lásd még Ollókezű Edward, Batman I-II, Támad a Mars stb.) nevű filmes mágus boszorkánykonyhájába sodródnak be? Hátborzongató átalakulásokon mennek keresztül a mester keze alatt, és a végeredmény: egy krimi alapú horrormese. Miről is van szó? Adott egy avantgárd nyomozó (az Irving-novella átkozmetikázott Ichabod Crane-je, alias Johnny Depp), aki a 18. század Amerikájában a humánus bűnüldözésért száll síkra. Meg is bűnhődik érte, a forradalmár nyomozót egy isten háta mögötti falucskába száműzik, ahol kedvére kísérletezhet a világmegváltással egy olyan gyilkosságsorozat megoldása közben, amit minden józan gondolkodású ember az ördög művének tart.
Hősünk fogai közé szorítja ok-okozati összefüggéseit, és elkocsizik a távoli Sleepy Hollow-ba, amely – miként a neve is mutatja – álmos vidéki helység, napsütéssel és báránybégetéssel, legalábbis addig, amíg fel nem tűnik a rettenetes fej nélküli lovas, aki egyre-másra kaszabolja az ártatlan (vagy annak látszó) lakosok fejét. Ichabod azonban rá se hederít a szóbeszédre, bekvártélyozza magát a helyi előkelőség, Baltus Van Tassen (Michael Gambon) emeleti szobájába, beleszerelmesedik annak lányába, Katrinába (Christina Ricci), és belevág a rejtélybe. A borzalmas hullák látványa nem riasztja vissza, beveti fantasztikus törvényszéki orvostani gezemicéit, és megpróbálja megoldani a bonyolultnak tűnő bűnügyet, amíg személyesen szembe nem találja magát a borzalmas fej nélküli gyilkossal.
Éles fordulat áll be a történetben, hősünk egy csapásra hinni kezd a legendában, lelkébe költözik a rettegés. Ám a valóság (melyik is?) ismét rácáfol sejtelmeire, hiszen a pokolbeli huszárbábu drótjait egy lehangolóan valóságos figura tartja kézben. Az egész film jelképe talán az a játékszer lehetne, amit Ichabod szerelmétől kap: kis korongról van szó, melynek egyik oldalán madár, a másikon kalitka található, és melyet ügyesen forgatva, a madár a kalitkába költözik. Valóság, vagy illúzió? Netán egyszerre mindkettő?
A többször halálra rémített, végül elég durván leheppiendezett mozizó akár felállva is brávózhatna hősének, Burtonnak, meg egyáltalán, ha a filmvégi felhőtlen boldogságot nem árnyékolná be néhány dramaturgiai malőr. Például a lány kegyeiért folyó harc: Ichabodnak ugyanis van egy vetélytársa, aki nem egyszer megpróbál keresztbe tenni neki. Sajna ez a szál kilóg egy kicsit, míg végül Burton gordiuszi módon a vetélytárs nyakával együtt ezt is elnyisszantja. De nincs magyarázat az ultraracionális nyomozó hirtelen lélekvándorlására sem. Miként Ichabod a rejtély megfejtésével, úgy kísérletezik Burton a történettel, a figurákkal, no meg a nézővel. Ám a legnagyobb mágusoknak sem jöhet össze minden varázsital.
