Láthattuk már az Antikrisztus felcseperedését, az apa (vagy apák) kétségbeesett hadakozásait a Sátán épülő birodalmával, most pedig női szemszögből kísérhetjük végig a kis Damien születését: az anyaméh válik a jó és rossz küzdelmének színterévé.
Nem csak az apáca-horrorok szaporodtak el látványosan a mozikban (a tavalyi Az apáca II-től datálhatóan), de idén már a második modern Szűz Mária szüli vászonra szörnyszülöttjét. Sydney Sweeney hátborzongató terhessége (Szeplőtlen / Immaculate) után az Antikrisztus, azaz a kis Damien megszületését nézhetjük végig Az első ómenben, az 1976-os horrorklasszikus (közvetlen) előzményfilmjében.
Az anyaméhben növekvő borzalom fókuszba kerülése érdekes tendencia, bár nem újdonság a mozivásznakon. Roman Polanski klasszikusa, a 68-as Rosemary gyermeke egyértelmű előképe és inspirációs forrása mind a Szeplőtlen, mind Az első ómen cselekményének. Mindhárom alkotás erősen épít a paranoiára; az anya mindig az egész világgal szemben találja magát. Az anyaság végtelen magánnyá válik, olyannyira, hogy saját testén belül is növekszik valami bizonytalan, valami fenyegető.
A testhorrorok e típusában a horrorfilm alapképlete, az Én és a démonizált Másik egy testen belülre kerül, ezzel elmosva a máskor oly látványos határvonalat a két tényező közt. Frankenstein könnyedén elkülöníthető a szörnyétől, még Dr. Jekyll és Mr. Hyde – bár egyazon testet bitorolják – is különböző fizikai formában tűnnek fel. A anyaméh-horrorok esetében is megvan ez a kettősség, de visszafogottabb „deformálódással”; egy természetes biológiai folyamat válik olyan rémisztővé, mint a Farkasember átváltozása.
Iris M. Young fenomenológiai esszékötetében úgy fogalmazza meg a terhesség tapasztalatát, hogy a nő ilyenkor elveszti a testének dimenziói feletti kontrollt: „nem tudja hol kezdődik és hol ér véget”, hiszen az folyamatosan változik, átalakul. A terhes test fragmentálódik, avagy megkettőződik, az anyaméh a Másikká válik. Az anyaméh-horrorok főszereplőit (avagy szenvedő antihőseit) e Másik folyamatos tudatosításával terrorizálja saját zárt és rémisztő közössége. A Szeplőtlenben és Az első ómenben is az anya természetfeletti módon teherbeejtett testét isteníti az apácaközösség. A nő fabatkát sem ér, míg az áhított „messiás” meg nem fogan a méhében. A szülés után már hanyagolható, sőt, feláldozható a nő.
Az anya testének nem csak térbeli, de időbeli dimenziói is felerősödnek, az átalakulás korszakolja a nő életét és testét: „előtte” és „utána”-szakaszokra bontja; a nő történetté válik. Talán ez a legrémisztőbb az egészben: a nő elveszti organikus, emberi mivoltát (avagy elveszik tőle azt) és egy társadalom által konstruált narratíva lesz belőle. Egy történet amit nem ő, hanem mások írnak meg.
A Rosemery gyermeke, vagy az említett idei testvérfilmjeinek paranoid atmoszférája épp ebből fakad: az anya sorsa predesztinált. Ezért is érdekes az Ómen-franchise fókuszváltása: míg a korábbi filmek az aktív, a titkokat megfejtő és az Antikrisztussal szembeszálló férfikaraktereket preferálták, most a tehetetlen, kiszolgáltatott női oldal kerül terítékre. Mindez nem konzervatív, tradicionalista reprezentáció, hanem a kényszeressé tett női szerepek kritikája; a nő az uralkodó narratívákban csak passzív antihős lehet. Szűz Mária bár a nyugati kultúra egyik megrendíthetetlen alapköve, szerepe mégis „méhének gyümölcsére” korlátozódik.
Aireen G. Andal tanulmányában Mária testének középkori ábrázolásait rendszerezi, és annak térbeliségét vizsgálja. Mária teste (és méhe) a „bibliai doktrínák tere”: a test, amiben találkozik a természet és a természetfeletti, és ami világra hozza a messiást. Egy átnarrativizált, átpolitizált test. A nő térré válik, még pontosabban valami tőle független tartóedényévé. Andal egyik példájában a Szűz teste összemosódik környezetével, méhében udvarnyi ember látható a kis Jézuson kívül.
Az első ómenben a terhes női test nem csak történetté válik, de a cselekmény elsőszámú terét is képezi, hisz a jó és a rossz megannyiszor látott küzdelme azon belül zajlik. Ez az a tér, aminek birtoklásáért a kolostor kétes figurái, és a korábbi Ómen-filmekből ismert háttérhatalom küzd. Mindez természetesen szimbolikus: nem ultrahang felvételekből áll a film, ám a „helyszínelése” príma: a klausztrofóbikus apácazárda frappáns allegóriája az anyaméh szűkös terének. Nem a sátán ivadéka van a nő testébe, hanem a nő van saját testébe és szektás közegébe zár(ód)va, teljesen alárendeltté válik születendő gyermekének.
Ez a horror alapélménye: valami kevesebbé válni, mint ember, vérengző vadálattá, agyatlan zombivá, machetés tömeggyilkossá, vagy egy kísértet bábjává. Ezt a horrort megannyi anya átéli: nem csak, hogy még inkább előtérbe kerül saját teste, de külső narratívák filmvásznává válik, tiszta térré, ami valami Másnak a bölcsője.
