A Végtelen víztükör a természetes élőhelyükről kiszabadult seggfej turisták ámokfutásának húsbavágóan sokkoló szatirikus gúnyrajza.
Egy szögesdrótkerítéssel elhatárolt tengerparti luxusszálló, valahol a bizarr szabályok, képlékeny törvények és hülye szokások uralta, fiktív balkáni Li Tolqában. A posztszovjet ország csúcshoteljében találkozik két házaspár. Összejönnek, buliznak, tilosban járnak, a szögesdrótkerítésen túl. Tragédia történik. Brandon Cronenberg új filmje ettől a pillanattól kezdve egy spirálmozgással örvénylő, hátborzongató lázálommá válik, amiről a legkifizetődőbb minél kevesebbet tudni.
Nyilván túlzás azt állítani, hogy Cronenberg mindössze harmadik filmje életműösszegző alkotás, az Infinity Pool szürreális sokkjában ugyanakkor ott vannak azok a legfontosabb motívumok, állítások és stíluselemek, amelyek két korábbi őrületét is emlékezetessé tették. Ráadásul tisztábban, érthetőbben és jóval szórakoztatóbban. Magyarán: az Infinity Pool Brandon Cronenberg eddigi legjobb filmje.
Az Infinity Pool zavarba ejtően vérbő, gyomorforgató, groteszk és pszichedelikus tébolyát is egy meg nem magyarázott futurisztikus testberhelő technológia mozgatja. Máshogy, mint a Vírusgazdában és máshogy, mint a Gyilkos tudatban, de mégis hasonlóan. Miként első filmjében, Cronenberg most is az emberi test végességét (végtelenségét?), a test ki tudja meddig kitolható határain túl rejlő ambivalens lehetőségeket kutatja. Míg azonban a Vírusgazdában a celebek kórságaival készakarva megfertőzött emberek vígan vállalt szenvedéseiben Cronenberg még halódó értékeket és szépséget talált, addig az Infinity Pool akármeddig másolható mesterséges testei üresek. Nem gazdatestek, csupán eldobható, bármikor és bármeddig kihasználható, megalázható, leölhető termékek. A kizsákmányoltság porhüvelyeiként napestig lehet őket pusztítani, mindez csupán pénz kérdése. Apjával ellentétben az ifjabb Cronenberget azonban most sem a test gyötrése és gyötrelme izgatja, hanem mindaz, ami a test kézzelfogható, látványos kínjai mögött van.
Egy test, két lélek – Brandon Cronenberg: Possessor / Gyilkos tudat
Brandon Cronenberg második filmje nem egy piszkavassal szétütött fogsor vagy egy koponyából kibuggyanó szemgolyó látványa miatt válik emlékezetes alkotássá.
Az Infinity Poolban a kopírozott testtel a tudat, az emlékek és érzések is kopírozódnak. Minden másolat tökéletesen ugyanaz az ember. Minden másolat az első, az eredeti. Az eredeti pedig elveszik az eredetiek között, ezért megkérdőjelezi önmagát, megkérdőjelezi életét, halálát, célját, mindenét. Brutálisan pesszimista egzisztencialista gány ez, amelyet Cronenberg szerencsére nem megfejtendő rejtvényként ábrázol, hanem a pőre, kiúttalan emberi háborodottság látleleteként. Míg a Gyilkos tudat főszereplője vérre menő morális küzdelmet folytat a testek tucatjainak megszállásától apránként szétforgácsolodó elméjével, addig az Infinity Poolban ez a küzdelem hamvába holt, felesleges. Se identitás, se szabad akarat. Az Infinity Pool egy mérhetetlen mélységű metafizikai dögkút, amelybe ugyan bárki belekiabálhatja vaskos létfilozófiai kérdéseit, de azoknak még csak visszhangja sem lesz. Arra, ami itt történik, csak annyi magyarázat lehet, hogy végérvényesen elcsesztük ezt az egészet. Cronenberg eddig csak kerülgette a mindent felemésztő nihilt, az Infinity Pool záróképsorában viszont végre a keblére is öleli.
Noha az Infinity Pool Cronenberg legrémisztőbb filmje, az ettől még nem színtiszta horror. Rogyásig metaforizált, kegyetlen, nyers és émelyítően provokatív szatíra ez, akárcsak előző művei. Az Infinity Pool a természetes élőhelyükről kiszabadult pénzes, nyugati, fehér, seggfej turisták (akiket akár hívhatnánk gyarmatosítóknak is) ámokfutásának húsbavágó gúnyrajza. Cronenberg önelégült és felszínes, legbelül viszont sérülékeny, gyenge és eltévelyedett alakjait nem Li Tolqa túlcsináltságában is tipikus balkáni korruptsága vadítja el, hanem fordítva. Eredendően szennyes karakterek, ez a viszolyogtatóan furcsa, idézőjeles ország pedig ebből a szomorú, könnyedén kiszámítható szennyességből él. Li Tolqa elengedi a kezüket, rohadék vigyorral kíséri emberségük elillanását, némi kenőpénzért cserébe pedig bármeddig eteti ezeket a civilizációs láncaikat lehajító ösztönszörnyeket.
Itt kell megjegyezni, hogy az Infinity Pool Alexander Skarsgård és Mia Goth sokadik elhivatott, mesterien elborult alakítása nélkül nem vágna annyira gyomorba, amennyire gyomorba vág. Nehéz eldönteni, hogy melyik karakter ocsmányabb: a sátánian manipulálható, önmagából kivetkőző tehetségtelen írócska, vagy a sátánian manipulatív, bénítóan csábos szociopata femme fatale. Borzalmasan emberietlen emberek sorjáznak Cronenberg történetében. Nincs fék, amíg van lé, addig szabad a pálya, önfeledten lehet elállatiasodni. Cronenberg ezt azonban tovább ragozza: ahogy az elállatiasodott ember pépesre veri saját, majdhogynem szó szerint elállatiasodott énjét. Csodálatos jelenet. Kár, hogy olyan, mintha tükörbe néznénk.
Mindez persze nem újdonság, nem Cronenberg az első, aki ezzel a mostanság túl sokat rágott témával foglalkozik. Ahogy viszont megfogalmazza gondolatait, az még annak ellenére is újszerű, hogy korábban élt már hasonló trükkökkel. Az Infinity Pool egyre durvábbá váló erőszak- és elkattantság-szekvenciái a kelleténél talán jobban hasonlítanak a Gyilkos tudat elmemegszállásos szekvenciáira, de annyi baj legyen. Bekábult absztrakt-kísérleti színkavalkádban lebegnek rémületes maszkok, töredékmásodpercekre robbannak be elmondhatatlanul gonosz és perverz tettek, összemosott-széttorzított mozdulatok és arcok és bőr és vér és vicsorgás és mindenféle nehezen feledhető undormány táncol múlhatatlan epileptikus villódzásban. Ilyesmi. Közben Tim Hecker faltól falig üvöltő disszonáns, zajos, zsigeri kompozíciói tüzelik az apokaliptikus víziókat. Cronenberg stílusa leszakítja a fejet, érzéki élményként az Infinity Pool egyértelműen maradandó. Szerencsére azonban – az életműben először – ennél többről van szó. A gyönyörű stáblista eltűnését követően ugyanis nem csak a dúvaderejű képek és a veseleverő hangok kísértenek tovább, akár napokig.
